Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

Háborút! Háborút!

KultúraEzek az izgága "szerbek" s pont olyanok, amilyenek. Mindenki háborút akar, csak én vagyok ilyen békés? Nem értem én ezt a mocskos zsidó-elbaxta világot, kérem. Jó hazafi az, aki nagyon szereti országát és annak népét, mert az a hazája, a szomszéd országot és annak népét pedig kevésbé szereti, mert az nem a hazája. Aki jó hazafi, eszerint nemcsak szeretni, hanem gyűlölni is tud. Bajba akkor kerül, ha országának népe nem „vegytiszta” – márpedig a történelem a jelek szerint magasról tesz a vegytisztaságra.

Jovan Sterija Popović szerb költő és drámaíró a 19. század első felében például nagy bajban lehetett a hazafisággal, hiszen a vajdasági Versecen született, Temesváron, Pesten és Késmárkon tanult, Belgrádban élt, majd hazament Versecre, és ott halt meg.

Hazafiak című darabját az ugyancsak vajdasági Urbán András rendezte meg a belgrádi Szerb Nemzeti Színházban; a Vajdaságban játszódó művet alaposan elemelve eredeti idejétől egészen a máig. Urbán rendezői életművében ez a produkció közeli rokona a nálunk is vendégszerepelt Neoplanta című előadásnak, amely Végel László regényéből készült, és Újvidék várostörténetén keresztül a vegyes lakosságú vidék hazafiságáról beszél. (Urbán rendezte azt a Bánk bánt is, amely szintén a hazafiságról szól a magyar bán, a bojóti Melinda és a meráni Gertrudis háromszögében – és az előadásvégi interaktív játékkal ugyancsak kiverte a biztosítékot néhány „über-hazafinál” a tavalyi POSZT-on.)

A Hazafiak is vendégségbe jött hozzánk a Nemzeti Színház MITEM nevű fesztiváljának egyik produkciójaként. Mondandója és formanyelve jólesőn idézi egy régebbi Nemzeti Színház művészi arculatát és hangulatát.

A függönyön jókora kétfejű sas, valószínűleg az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből; a színpadon hátul rengeteg magyar zászló, egy színész a tizenkét pontot olvassa középen, a hangulat mégis inkább tétova, semmint forradalmi: ahogy a szereplők besomfordálnak a templomi térbe, ahol élőzene kíséretében a pátriárka mondja a magáét, buzgó keresztvetés közben feltűzik tenyérnyi kokárdájukat. Szidják a konzervatívokat, akik nem nyomtatják ki a tizenkét pontot, magyar szavak vegyülnek a beszédükbe, miközben elmagyarázzák – inkább maguknak, mint nekünk –, hogy a kokárdások a liberálisok, ők az igaz hazafiak. Na, ehhez tudnánk hozzáfűzni ezt-azt...

Nagy az egyetértés, míg valaki be nem toppan azzal, hogy „éljen a szlávság”, legyen szerb a Vajdaság, a magyarokat száműzni kellene „Tungúziába” – de ehhez először is ki kell találni a szerb nemzeti színeket és megcsinálni a szerb kokárdát. Legyen piros-kék-fehér (nem, a franciák szóba se jöttek, igaz, az oroszok sem, pedig épp ez utóbbinak a pontos fordítottja a szerb lobogó), és már tépik is le a magyar kokárdát. És a gyerekeket se hívják tovább Sándornak meg Jánosnak, hogy veszi ez ki magát. Föl is tűnnek a magyar trikolór helyén a szerbek – aztán azok is eltűnnek, biztos, ami biztos.

A hazafiság biztos jele, amikor a nép hajlandó háborút viselni a hazájáért. A szereplők mikrofont ragadnak, és lelkesen éneklik-kiabálják: Háború, háború! Még nem tudni, ki ellen és főleg miért, de a lelkesedés megvan, s meglesz a háború is.

A szerb színészek pompásan adják egyszerre a tömeget, annak minden fölemelő és lesújtó jellegzetességével, és azt az egy-egy embert, aki szorongva és gondosan figyel a többire, el ne vétse a csatlakozást. És van egy szkeptikus, rezignált pasas, bizonyos Gavrilović, aki csak ül a kavarodás kellős közepén, kokárdátlanul; tudjuk, hogy ő a lúzer, aki nem üvölt együtt a többiekkel. Tudjuk azt is, hogy a „legyünk szerbek” és a „nem beszélhetünk magyarul” mind a tanácstalanságnak és a nyomában kipattanó, agresszív álpatriotizmusnak a tünete. „Nem értem, nem értem”, ismétli magyarul az egyik figura – és ahogy ránézünk erre a nemzeti identitások közt bóklászó gyülekezetre, nekünk is ez a válaszunk.
Fotó: Vicencio ®aknia
Jovan Sterija Popovic: Hazafiak. Belgrádi Szerb Nemzeti Színház

Valaki pisztolyokat oszt, ezentúl ott a halál a levegőben, pedig egyelőre nem gyilkolásznak, csak lebegtetik a kívül szerb, belül magyar kokárdás kabátokat, és hadonásznak a fegyverrel – Weöres Sándor Majomország című verse jutott eszembe: „Rémületes majomarcot / vágnak majomkatonák, / majomkézben majomfegyver, / a majmoké a világ”.

Urbán a politikai színház élőzenés-táncos, szlogenekkel és frázisokkal teli formanyelvét könnyedén és változatosan használja: az egyes jelenetek kompakt (sűrű és egész) mini történetei lazán kapcsolódnak egymáshoz, együtt pedig egy árnyalt nagy egészet hoznak létre. Ebben az esetben e nagy egész lényege, hogy bennünket, magyarokat „ekéznek”, vagyis görbe tükröt látunk ott, ami például Belgrádból nézve sima tükör.

A nacionalizmus, a nemzetállam befelé forduló, köldöknézős, önelégült frázispufogtatásai egyrészt végtelenül komikusak, már-már bohózatiak, másrészt kemény kritika és leleplezés tárgyai: a vérgőzös csordaszellem szükségképpen káoszt hoz a népre, magyarra, szerbre egyaránt. Mondva vagy énekelve, táncolva, ülve vagy fekve – a színpadon nagy élet van, a felfordulás színes és gondosan koreografált –, a háború épp oly önpusztító, mint a mindenkire vonatkoztatott „igaza van” frázis. Itt igaza van mindenkinek: Milosevićnek, Dindićnek, Tadićnak és a többinek is – vagyis senkinek nincsen igaza.

Vajdaság ugyanis nem Magyarországon van – tehát szerb. Ámde a dráma eredeti idejében mégiscsak a császárság része – azaz osztrák–magyar. Igaz, a császárság fikarcnyit sem törődik velük. Nézzük innen: piros-fehér-zöld; nézzük onnan: piros-kék-fehér. A frissen szerbbé vált nők szívesen báloznak a magyarokkal, akik kedvesen tudnak udvarolni – de azért a magyar cselédet, Erzsikét „el kell küldeni” a háztól. A kalocsai népi minta bármilyen öltözékben pompásan megfér a szerb népi motívumokkal – rémesen néz ki persze, de ez a rémség pontosan tükrözi a hazafiság eklektikáját.

Urbán András rendezése oly áradó, hogy nem könnyű minden részletét befogadni, de még ez is bele van kalkulálva. Ha lemaradunk a szenttamási csatáról, megtudjuk később, hogy Szenttamás elesett; ha elkerüli figyelmünket a „jönnek a magyarok”, eléri a pánik, hogy „menekülni kell”. A társulat fáradhatatlanul vált alakot és szerepet; úgy cikáznak a színészek a jelenetek és a figurák közt, hogy szinte sodorják magukkal a nézőt a hazafiság útvesztőjében, blöffök, harsány hátraarcok és laza lefejezések közt.

Látjuk a visszájáról, amit mindig a színe felől szeretünk nézni: kevély, agresszív, hazugságokra, öncsalásokra, lopásra és frusztrációra épülő nagy hazafiságunkat, amint más népek, nemzetek és nemzetiségek leárazásával srófolja fölfelé saját árfolyamát. Le vagyunk támadva: az előadás önmagunkkal szembesít.
Link

Hozzászólások

238 #1 bivaly
- 2016. május 03. 18:09:38
Cikkíró !

Az előadás Téged szembesít önmagaddal. Még pontosabban Titeket, aki "értelmezitek" számomra, hogy miről mit kell gondoljak ! Az én nevemben ne beszélj ! Sem, most, sem később ! Egyébként meg verjen meg az Isten ! Konklúziód patkány önmagatoknak szól ! Tükörbe néztél. Megrémültél, hogy nagyon látszik ?! Te, álhazafi, álmagyar vagy !

Már megint hülyének vagyunk nézve. Nem unalmas ?
4 #2 Posta Imre
- 2016. május 03. 18:19:24
Magyar katonák közös kiképzése a bosnyák erőkkel Čapljinában
Címkék: Bosznia-Hercegovina, elismerés, EUFOR, gyakorlat, járőr, kiképzés, zárógyakorlat
Közös kiképzést és gyakorlatot hajtott végre a Bosznia-Hercegovinai Hadsereg 4. Lövészdandár 1. Lövészzászlóaljának 3. lövészszázadával az EUFOR Többnemzeti Zászlóalj magyar századának második szakasza Čapljinában. http://www.honved...apljinaban

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Generálási idő: 0.35 másodperc
2,488,462 egyedi látogató