Remekül húzzák a picológiára a tettes-szûrést, bár a biblia, talmud és a korán is elég hivatkozási alap, nem is beszélve a cion bölcsinek jegyzõkönyveirõl, vagy a mein kampf-ról. Ki kék "szûrni" a zombis, horroros, krimis, akciós...szadista "mûvészetet" és a sok rohadt buzi zsidó egyéb degenerációt...és megkérdezni a "politikusokat", miért öletik százezresével a katonákat, civileket, ártatlanokat... A müncheni és a többi hasonló lövöldözéssel kapcsolatban kezdõdött vitában vannak, akik szerint az ámokfutókat meg lehetne állítani, még mielõtt elkövetik szörnyûségeiket.

Mintha az ámokfutók bibliájává kezdene válni Peter Langman amerikai pszichológus Miért ölnek a gyerekek? címû, 2009-es (magyarul még nem olvasható) mûve. A kifejezetten tudományos kötetet nemcsak az a 18 éves lövöldözõ „forgatta haszonnal”, aki július végén Münchenben kilenc embert lemészárolt. Az amerikai rendõrségnek is bedolgozó Langman munkáját utólag megtalálták annál az ugyancsak 18 éves Karl Piersonnál is, aki Colorado államban 2013. december 13-án egy puskával, egy machetével és három Molotov-koktéllal felszerelkezve sétált be iskolája kapuján. Mielõtt végzett magával, fejbe lõtte egyik iskolatársát, és megkísérelte felgyújtani az alma matert. Saját bevallása szerint Langman „kissé zavarónak” érzi, hogy a tizenéves tömeggyilkosok körében efféle népszerûségnek örvend.

Egyszerûen betegek?

Szakmailag amúgy újszerûnek számít az õ megközelítése. Hipotézise részletes ismertetését a 12 diák és egy tanár életét kioltó, kettõs öngyilkossággal végzõdött 1999-es columbine-i iskolai mészárlás tizedik évfordulójára idõzítette. A témával foglalkozó szociológusok és antropológusok többsége az ilyen tömeggyilkosságok mögött elsõsorban személyes traumákat keres, más esetekben szélsõséges nézeteket. Langman szerint viszont a stresszt okozó tényezõk – például a müncheni lövöldözõ esetében az iskolatársaitól valóban elszenvedett rendszeres zaklatás – kidomborítása csak elfedi a lényeget: az elkövetõk egyszerûen betegek. Sõt a hamburgi Die Zeitnak nyilatkozva azt a nyilván vitatható, de nem teljesen megalapozatlan megjegyzést is megengedte magának, hogy pusztán pszichológiai szempontból nem sok különbséget lát az ámokfutók és a terroristák – különösen az utóbbi idõben gyakran felbukkanó „magányos farkasok” – között.
Menekülés a columbine-i mészárlás közben. Vírusként terjed
© AFP / Mark Leffingwell

Végeredményben Langman szerint a mintegy önkívületi állapotban elkövetett mészárlást egyes ismert betegségek szélsõséges, rendkívül ritka tüneteként kellene számon tartani. Erre egyelõre nincs sok esély – legalábbis az elmeorvosok sorvezetõjének számító, az Amerikai Pszichiátriai Szövetség által kiadott, és angol rövidítésével világszerte DSM-ként emlegetett diagnosztikai kézikönyv szerint. A mentális betegségeket és legfontosabb jellemzõiket felsoroló lajstrom negyedik kiadása az ezredforduló környékén még kulturális beidegzõdésként említette a jelenség tágabb kategóriáját, de a most érvényes, 2013-ban megjelent verzióban még ennyi figyelmet sem szenteltek a tüneteknek.

Délkelet-ázsiai eredet

A látszólag minden elõzmény nélküli, céltalan mészárlásról elsõk között az Ausztráliát és Óceániát felfedezõ, valamint az Antarktiszt elsõként körbehajózó James Cook brit tengerész számolt be az 1700-as évek második felében, délkelet-ázsiai tapasztalatai alapján. Az ámokfutás kifejezés a maláj meng-ámokból származik, ami azt jelentette, hogy valaki önkívületinek látszó állapotban, látható ok nélkül késelte meg az útjába kerülõ összes embert és állatot.

Miközben a délkelet-ázsiai törzsi anekdoták az ámokfutók két típusát különböztették meg, a nyugati szakemberek egy kalap alá vették azokat, akik személyes tragédia – például közeli családtagok hirtelen elvesztése – miatt kelnek ki magukból, és azokat, akiket vélt vagy valós sérelem (netán valamilyen téveszme) sarkall bosszúra. Népszerû magyarázattal állt elõ John Cooper amerikai antropológus az 1930-as években: õ úgy látta, hogy mivel a „primitív” kultúrák mélyen elítélik az öngyilkosságot, ott ámokfutókká válnak azok, akik a „civilizált” Nyugaton egyszerûen önkezükkel vetnének véget az életüknek.

Idõközben a meng-ámok teljesen kikopott a délkelet-ázsiai törzsi közösségekbõl, a nyugati társadalmakban viszont éppenséggel elharapózott az efféle gyilkos erõszak. 1972-ben Jin-Inn Teoh brit orvos a Psychiatry címû szaklapban már alátámasztottnak látta, hogy ámokfutók bárhol a világon felbukkanhatnak. A törzsi és a „civilizált” elkövetõk között szerinte legfeljebb az öldöklésre használt fegyverekben, módszerekben van különbség. A mostani müncheni lövöldözõ és elõdei, a megbélyegzéstõl nemigen tartó, hanem a saját gondolkodásuk szerint a haláluk után hírnevet, tekintélyt szerzõ nyugati elkövetõk – Cooper teóriájával ellentétben – látványosan nem érik be életük magányos kioltásával.

Diagnózis: nem egy ok

A legtöbb ámokfutó nem vagy nem elsõsorban öngyilkos hajlamú – állítja Langman. Sokkal inkább súlyos antiszociális vagy narcisztikus személyiségzavarral küzd, téveszmékkel, hallucinációkkal kísért mentális betegségben szenved (például paranoid skizofréniában, mániás depresszióban), esetleg rendkívül súlyos depresszióban. Valószínû ugyanakkor, hogy a depresszió inkább kísérõje, de nem oka az ámokfutásnak. A depresszió – esetleg az ellene szedett gyógyszerek – és a mások elleni erõszak összefüggésérõl egyelõre szakmai viták folynak. Az újabb kutatási eredményekbõl még nem alakul ki tiszta kép, és a ritka, tisztázatlan esetek miatt nagy hiba volna megbélyegezni a depressziósok millióit. Az óvatosság már csak azért is indokolt, mert – ahogyan a müncheni esetet kommentálva Harald Dreßing német pszichiáter hangsúlyozta – az ámokfutások sohasem vezethetõk vissza egyetlen okra.

Noha a legtöbb lelki betegnél egyáltalán nem kell számolni a válogatás nélkül bárki életét veszélyeztetõ önuralomvesztéssel, egyes betegségek szélsõséges (és kezeletlen) eseteiben jelentõsen megnõhet az ámokfutás veszélye. Langman harmadik kategóriát is említ, oda szerinte azok az elkövetõk tartoznak, akiket gyermekkorukban súlyosan bántalmaztak. Érdekesség, hogy az ámokfutó-szakértõ hipotéziseit lelkesen tanulmányozó, már említett Karl Pierson naplójából kiderült, hogy õ Langman kötete alapján felsõbbrendûségi komplexussal küzdõ pszichopataként diagnosztizálta magát. Ezzel utólag maga a mester is egyetért.
© Fazekas István

Ha a diagnózist nem utólag állította volna föl a szakember, Pierson és áldozatai életét talán meg lehetett volna menteni. A potenciális ámokfutók – és környezetük – betegségének tudatosítása a szakemberek szerint azért lehetne rendkívül hasznos, mert felülírhatná azt az általánosan elfogadott tévhitet, hogy a tömeggyilkosságok véletlenszerûek és kiszámíthatatlanok, így nem is elõzhetõk meg. A magát makacsul tartó tévhit már csak azért is meglehetõsen bizarr, mert a tömeggyilkosságra készülõk túlnyomó többsége nyilvánvaló jelzéseket ad a környezetének, csakhogy rendszerint nem veszik õket komolyan.

Úgy terjed, mint egy vírus

Langman állítja, hogy a fiatal tettesek a barátaikkal beszélgetnek gyilkos terveikrõl, fölteszik lázálmaikat az internetre, vagy akár iskolai dolgozatban írnak róluk – csak éppen senki sem veszi komolyan, kamaszos nagyotmondásnak tartják az efféle kijelentéseket. Internetes fórumokon, beszélgetõcsoportokban tetten érhetõ, ahogyan az iskolai mészárlások megszállottjai eszmét cserélnek, megemlékeznek „mártírjaikról”. Márpedig a példák ragadósak. Az Egyesült Államokban, ahol átlagosan havonta történik iskolai ámokfutás, az Arizonai Állami Egyetem kutatói még azt is kimutatták, hogy statisztikailag az esetek elharapózása hasonlít a vírusos betegségek terjedéséhez.

A müncheni tragédia után a német sajtóból kiderült, hogy a magányos terroristák tervei is hasonlóképpen felbukkannak az interneten. Csak éppen nincs elegendõ szakember az ilyen információk kiszûréséhez. A megelõzés pedig fontos lenne. Ha az ámokfutást bizonyos mentális betegségek velejárójaként tartanák számon, akkor a kockázati tényezõk orvosi mérlegelése után hatékonyabban lehetne kiszûrni a rendkívül ritka, de annál veszélyesebb „mellékhatásban” szen õket.
Link