Mocskos hazug zsidó mesedélután. Jóbik? A kommentek is alakulnak rendesen. Igen a jóbik és az egész mocskos "politikai" szabadkõmûves trágyahányás ugyanaz a zsidó mani-pulácion. Ideje lenne már demokratikusan agyonverni ezt a bandát, nemde? Persze demokratikusan! Azt is, aki védi, mentegeti még õket! A Jobbik habzó szájú alelnöke volt, ám három éve kiderült zsidó származása, s repült. Most kipában mesél arról, hogyan rakták össze a pártot, hogyan majmolták meg a sajtót, hogyan lehet pénzt csinálni a magyarságbizniszben. Meg arról is szól, odahaza miért lettek nem zsidók a zsidók. Turul hátán a zsinagógába. Ennél nincs abszurdabb. Illetve van: a második rész, ami hétfõn jön. Ez itt az elsõ etap.

Nagyinterjú.

Mi az a Jobbik?

Már a 2003-as alakuláskor mindenféle embert összehozott a sors, egészen különbözõ motivációkkal. Engem elsõsorban az vitt a pártba, hogy küzdeni akartam a trianoni igazságtalanság ellen, kiállni a revízióért, az anyaországon kívül rekedt honfitársainkért. De például az egyik elnökségi tag az elsõ perctõl nyíltan beszélt arról, hogy életcélja és politikai vágya részt venni a magyar zsidóság túlhatalmának megtörésében. Más a cigányokat tekintette fõ ellenségnek. Trianon, vélt zsidó világuralom, cigányok, liberalizmus, demokrácia – nagyjából ezek a démonizált ellenségképek, amelyek a mai napig dominálnak a Jobbikban. Szinte minden ezekkel szemben fogalmazódik meg a pártban.

Mindig is visszautasították, hogy a Jobbik rasszista, antiszemita, cigánygyûlölõ párt lenne.

De azért tettünk róla, hogy akit a szélsõjobb eszméi vonzanak, ránk találjon. Hogy kiemelkedjünk az ismeretlenségbõl és beférkõzzünk a közbeszédbe, botrányok, egyszerû üzenetek kellettek. Aztán pedig megmagyaráztuk a megmagyarázhatatlant. Legjobb példa a Magyar Gárda. Tudtuk, hogy hangulatában, formaságaiban agresszív és sokakat irritáló jelenség születik. A “Szebb jövõt!” köszöntés és az Árpádsáv szánt szándékkal emlékeztetett mindenkit a két világháború közötti idõszakra, de készültünk magyarázattal, „nem pont olyan”, „nem is a nyilasoké, hanem régebbi történelmi jelkép”. Míg a sajtóban és a Parlamentben ment a zavarodott szócséplés, mi községrõl községre vonultunk, és ahol megjelentünk, rögzült az emberekben, hogy van a Jobbik nevû tökös, bevállalós, rendpárti alakulat. Vagy ott a cigánybûnözés kifejezés. Mielõtt bedobtuk a köztudatba, elnökségin átbeszéltük, hogy a felháborodásra majd azt mondjuk, „természetesen nem minden cigányra értettük, vannak köztük rendesek is”. Miközben tisztában voltunk vele, az emberek fejében úgy áll össze a fõ politikai üzenet, hogy a cigányok bûnözõk és pont. A 2010-es õszi kampányban azzal robbantottunk, hogy a „cigány bûnözõket” rendvédelmi telepekre kell zárni. A célcsoportunk értette az üzenetet: gettóba minden cigányt. Sokan tévesen azt gondolják, hogy a Jobbik vezetése csupa ostoba náciból áll, de nem retardált zöldfülûek ülnek ott, hanem zömmel fiatal értelmiségiek, akik komoly politikai számítások mentén dolgoznak. Nevet is adtunk a médiahackmódszerünknek, viccesen fog hangzani: a visszanyilazó harcos taktikája. Hergeljük az ellenséget, magunkra húzzuk, aztán, amikor ránk ugrik a sajtó, visszafele szépen mindent elmagyarázunk… Alig vártuk, hogy jöjjenek!

Ön is gyakran alkalmazta ezt a harcmodort. Sok éve egy tévémûsorban úgy fogalmazott: „Egy zsidó rabbi mondta, hogy a magyarság nem adott mást csak a fütyülõs barackot meg a bõ gatyát a világnak. Olyan ez, mintha egy katolikus pap azt mondta volna, hogy a zsidóság csak egy poros kõtáblát adott az emberiségnek.”

Emlékszem! Nem vagyok rá büszke.

Sunyizott. Nem vállalta egyenesben a gyalázkodást.

Utólag én is így gondolom, de akkor nagyon praktikus megoldásnak tûnt. Sokan azt mondták rá, milyen primitív, pedig alaposan át volt gondolva, hiszen az igazi üzenetet retorikailag becsomagoltam abba, hogy „olyan, mintha egy katolikus pap mondaná”. Tettem, amit jobbikos politikusként tennem kellett abban a vitában. Megjegyzem, a baloldali és liberális sajtó részérõl öngyilkos tett volt nekiugrani a fiatal Jobbiknak. Tévedés volt azt hinni, hogy vitákban egyszerûen leverhetõ a szélsõjobb, rábizonyítható állításainak tarthatatlansága, embertelensége. Felkészületlen volt a média a Jobbikkal szemben, ahogyan ma is az. Talán 2009 tavaszán esett meg, hogy egy kalocsai gárdista megölte a barátnõjét, és a holttestet horogkeresztes zászlóba csomagolta. Másnap volt országos elnökségink. Ott ültünk körben az asztalnál megkukulva, hogy erre mit fogunk mondani. Kétségbe estünk, hogy ez aztán tényleg nagyon durva, vége mindennek. És tudja mi történt? A sajtó szinte azonnal eleresztette az ügyet, a pártunk simán kijött belõle. Rettegtünk az elszigeteltségtõl, de örömmel tapasztaltuk, hogy még a kezdeti, bojkottos években is rendre megrepedt a rendszer, ha máshová nem, hát a Demokrata címlapjára felkerült Vona Gábor. Ma persze más a helyzet, hiszen saját orgánumai vannak a pártnak, országos hetilap, helyi újságok, ingyenes kiadványok milliói, és persze a Jobbiknak lefekvõ kurucinfó.
24.hu / Neményi Márton

Plusz itt a cukiságkampány.

A cukiságkampány a magyar társadalom érettségét dicséri, hiszen a Jobbiknak rá kellett jönnie, hogy az eredeti szélsõséges politikával képtelen továbblépni. A cukisággal a történelemben sok szélsõséges politikai erõ próbálkozott: Hitler is fotóztatta magát kedves állatokkal, kommunista vezetõk pedig vidám gyerekekkel. A Jobbik cukiságának kizárólag belföldön van némi hozadéka, hiszen a párt komolyabb politikai sikere esetén azonnal elszigetelõdne az ország. A Jobbik által sokat emlegetett Sziriza a bizonyíték arra, hogy kampányban lehet nagy dolgokat ígérni, de a kormányzásban a politikai realitás a legerõsebb rendezõelv. Vonával ma még a francia Nemzeti Front és az osztrák Szabadság Párt sem áll szóba, s ha hatalomra kerülne, kizárólag marginális vagy vállalhatatlan szereplõkkel tudna találkozni. Nem véletlen, hogy a mostani jobbikos EP-képviselõk is frakció nélkül maradtak Brüsszelben.

A Jobbik a második legerõsebb magyar párt, és araszol középre.

Nem látok érdemi változást. Ugyanazok az emberek és gondolatok vezetik, mint 2010 elõtt, még maga az elnök is ugyanaz.

Ez az elnök kilökte a frakcióból a legegzaltáltabb, legmilitánsabb figurákat, némelyiket a pártból is. Zagyvát, Gaudi-Nagyot, Lenhardtot, Endrésiket, nem sorolom.

Az említettek mindig is mellékszereplõk voltak a párt életében. Nem attól kell félni, aki felvesz egy bomberdzsekit, heilhitlerezik az utcán, EU-s zászlókat dobál ki az Országgyûlés ablakán, mert azt az emberek komolytalannak tartják. Azokkal a vezetõkkel van a baj, akik lelkében ugyanaz lakik, mint a karlengetõsében, csak pontosan tudják, meddig mehetnek el, meddig terjed a társadalom tûréshatára. Õk továbbra is abban a begyepesedett fekete-fehér világban élnek, melyben vannak a tisztességes, rendes, hazafi magyarok és a nemzet testén élõsködõ közömbös, liberális, zsidóbérenc hazaárulók. A cigány náluk ingyenélõ, a zsidó pedig rafinált, görbeorrú, púpos hátú bankár, régen õ okozta a pestist, késõbb az olajválságot, ma a gazdasági válságot.

Tényleg ezt hiszik? Nem az van, hogy simán cinikusak, és számukra politikai termék a szélsõjobbos duma?

Sokan valóban tényleg a gyûlölettel és félelemmel teli világban élnek, persze azok száma sem elhanyagolható, akiket karriervágy vezérelt a szélsõjobbhoz.

Ön honnan érkezett?

Lelkesen hittem a fekete-fehér világban. Eszemben sincs tagadni vagy kisebbíteni politikai butaságomat, tisztában vagyok a felelõsségemmel. Onnan indult, hogy tizennégy éves koromtól minden csütörtökön az elsõ betûtõl az utolsóig kiolvastam a Magyar Fórumot, így tisztában voltam vele, hogy a világot a zsidó szabadkõmûves páholyok mozgatják a Tel Aviv–London–New York-tengely mentén, és azt is tudtam, hogy mivel Izrael nem biztonságos, itt építenek lakóparkokat, s jön majd a nyakunkra legalább kétmillió zsidó.

S ma?

Ma azt gondolom, hogy ez szamárság. Az elmúlt három évben az egyik legalapvetõbb dolog, amit megértettem, hogy az egész magyarságnak elemi érdeke, hogy Magyarországon erõs, sikeres, gyarapodó zsidó közösség éljen.

Ön szerint van cigány bûnözés?

A 2006-os országgyûlési kampányban a Diósgyõr Rádió riportere kérdezte ezt tõlem elõször. Én addig nem vettem észre, hogy néhány vezetõnk már használja ezt a kifejezést, és õszintén azt válaszoltam: nincs cigánybûnözés, ez az egész tisztán szociális ügy. Amúgy egy akkori alelnöktársam rendszeresítette a kifejezést, és láttuk, hogy nagyon sikeres. Én elõször csak a párt kommunikációjában használtam, aztán addig mondogattam, míg magamat is meggyõztem, hogy a cigánybûnözés a legnagyobb probléma: belekerültem a gyûlöletspirálba. A cigányság túlnyomó része szörnyû körülmények és kilátás nélkül éli az életét, miközben rengeteg példát találni arra, hogy egy kis jó értelemben vett pozitív diszkriminációval fantasztikus eredmény érhetõ el. Nemrég Nógrád megyében találkoztam a Hit Gyülekezete által felkarolt romákkal, jóravaló srácokkal, akiknek sikerült rendezniük egykor zavaros életüket. Vagy ott van Cserdi cigány polgármestere, aki bizonyította: a cigánybûnözés csupán a tehetségtelen és lusta politikusok rosszindulatú kifogása.

Ön a Jobbik alelnöke volt, nagygyûlések véresszájú szónoka, majd bocskais EP-képviselõ. Úgy tûnt, a radjobb vezérkarából megy majd nyugdíjba. Azért tört derékba politikai karrierje, mert kiderült, hogy anyai nagyszülei Auschwitzot megjárt zsidók. Eleinte, vagyis 2012 nyarán azzal védekezett a „vád” ellen, hogy nem tudott errõl a vérvonalról.

Tényleg nem tudtam róla. Otthon ez a téma kibeszéletlen volt.

Én már 2010-ben hallottam, hogy „a Szegedi Csanád állítólag zsidó”.

A pletyka valóban akkortól élt, de nem vettem komolyan, mert terjesztették ezt Vona Gáborról, Novák Elõdrõl és Morvai Krisztináról is.
24.hu / Neményi Márton

Ma már tudni, hogy a nagymamája alkarján ott virított az auschwitzi azonosítószám, s családtagjai nyugszanak a miskolci zsidó temetõben. Ön történész szakot végzett, majd jobbikos politikusként eleve érzékeny volt mindenféle gyökerekre. Az élete elsõ harminc évében hogy a csudába nem tûnt föl a nagyanyja tetoválása, hogy nem tûnt fel, hogy az anyai ág halottai nem a keresztény temetõben nyugszanak, hogy nem tûnt fel, hogy a nagyiék kivételével az anyai õsök mindegyike a háború óta halott, hogy nem tûnt fel, hogy Klein névre hallgatott az egyik õse, hogy nem tûnt fel, hogy onnan nincsenek családi történetek?

Irracionális szituációra lehetetlen racionális választ adni. Tudom, hogy furcsa, de az a helyzet, hogy nálunk az apai ág olyannyira domináns, hogy az anyai oldalról nagyon keveset beszéltünk. Alapvetõ dolgokat persze tudtam, például hogy a nagyapám neve Molnár volt, a nagymamám Boros néven született, aztán Klein nevû nevelõszülõk nevelték fel, de ezen kívül semmi különös. Apukám oldalán viszont van minden, arisztokrácia, családi címerek, családi birtok, székelyek, kocsisok, cselédek, legendák. Ez nekem nagyon imponált, kitöltötte az érdeklõdési körömet. Ápoljuk hagyományainkat, a családfánkat egészen a tizenkettedik századik vissza tudjuk vezetni. Az egyik távoli családtagunk õrzi azokat a kiegyenesített kaszákat, melyekkel az õseink harcoltak a Dózsa-féle felkelésben!

Dózsa? Mibõl készültek azok a kaszák, hogy félezer év alatt sem ette meg õket a rozsda?

Nyilván nem a csûrben tartották a többi kasza között.

Zsidó temetõ? Tetoválás?

A zsidó temetõbe csak 2012 õszén mentem ki elõször nagymamámmal. Õ azt megelõzõen ötvenöt évig nem járt a saját anyukája sírjánál, mert nem akarta azt, hogy meglássa egy zsidó a temetõben. A tetoválást sosem láttam. A nagymamám szinte mindig hosszú ujjú ruhát viselt, amikor nem, akkor, mielõtt utcára ment, sebtapasszal leragasztotta az azonosítószámot, mintha seb lenne a karján. Nagyapám sírjánál voltunk minden évben legalább egyszer, de õ egy átlagos köztemetõben nyugszik.

Édesanyja, nagyanyja 2012-ig egyetlen szót sem szólt önnek az elpusztított õsökrõl?

Anyukám sokszor el akarta mondani, de nem sikerült. Tizenhét éves koromban addig jutott, hogy „Csanád, nem szabad senkit gyûlölni, az nagyon csúnya dolog, ne légy antiszemita”.

És?

Kezemben a Magyar Fórummal szónokoltam neki arról, hogy a zsidók micsoda népség, az egész világot a kezükben tartják.

Erre õ?

Felém fordult, hogy „gondolj bele, ha te is az lennél”. Jóval korábban, tán hét lehettem, újságoltam anyukámnak, hogy hallottam egy viccet az iskolában: „Hitler kérdi a zsidó gyereket, mi akarsz lenni nagykorodban, mire a gyerek azt mondja, ügyvéd, erre Hitler azzal válaszol, hogy nem úgy kérdezem, szappan vagy lámpaernyõ.” Erre anyukám kiment a szobából, és percek múlva láttam a szemén, hogy sírt. Nem értettem. Rá két hétre hozott minket haza az iskolából, és a bátyám elkezdte énekelni, hogy „dó, ré, mi, fá, szó, lá, ti, dó, szalonnát eszik a zsidó”. Anyukám hatalmas pofont kevert le neki. Ezt sem értettem, de éreztem, valami nem stimmel. Eltelt pár hónap, és én, feszegetve a határaimat, amikor egyszer anyukám megkérdezte, mi ez a zaj az utcán, azt válaszoltam, „semmi, csak ordibálnak a zsidók”. Ezzel én is begyûjtöttem a magam pofonját, és megértettem: ez tabu. Igazából azt hittem, a zsidó valami csúnya szó, trágárság, káromkodás. Amúgy anyukám 2012-ig a saját édesanyjával sem beszélt a zsidóságáról, az apukájával se sokszor. Nagyszüleim, túlélve a vészkorszakot, úgy döntöttek, hogy addig zsidók voltak, de onnantól nem azok. Fokozatosan eltávolodtak a vallástól és a hagyományoktól. Õrület, de úgy élték meg a zsidóságunkat, mint valami bûnözõi múltat.

Fel nem foghatom, hogy a már jobbikos Csanádot miért nem igazította el legalább a nagymama.

Mert még akkor is elfojtotta magában a zsidóságát! Amit megértek. A holokauszt után már az Istenben is kételkedett. Miskolcon nem olyan volt zsidónak lenni, mint Budapesten, abban a városban szó szerint mindent és mindenkit elpusztítottak a nácik. Nagyszüleim úgy ítélték, asszimilálódni kell, ez az egyetlen járható út. Meg azt is gondolta a nagymamám a politikai szárnypróbálgatásom idején, hogy jólnevelt vagyok, aki biztos nem csinálna olyan csúnyaságokat, amikrõl beszél, meg amúgy is lecseng majd nálam az, hogy politikus akarok lenni.

Nem hallott, teszem azt, a fáklyás, mocskos cigányozós gárdafelvonulásokról?

Felületesen. És amikor rákérdezett, ugyanazt mondtam neki, mint a tévében: jó fiúk vagyunk, segítünk, nem utálunk senkit. Nagyi mindig is úri viselkedést várt el tõlünk. Harmadéves egyetemista koromban is kikérdezte a szigorlati anyagot – még mobilozni sem engedett közben! -, már majdnem kilencvenéves volt, amikor szó szerint végigvette velem mind a negyvennégy tételt. Nála a tanulás volt az elsõ.

Ilyenek ezek a zsidók.

Már én is tudom, hogy a tudás nemcsak eszköz a jobb életre, hanem életcél is lehet. Három-négy évet dolgoztam egy az õsmagyar keresztneveket összegyûjtõ könyvön. Rettenetesen büszke voltam, amikor tizenkilenc éves koromban, épp vizsgaidõszak elõtt megjelent a kötet. Mutattam a szüleimnek, gratuláltak. Mentem a zsidó nagymamámhoz, akirõl akkor még ugye nem tudtam, hogy zsidó, és önelégülten még dedikáltam is neki egy példányt. Elvette, ránézett, letette maga mellé, aztán így szólt: „Hogy állsz a vizsgákkal?” „Még csak zárthelyi dolgozatokat írunk, nagyi.” „Na de azokra kéne készülni, nem?” Én meg ott álltam leforrázva.

Amikor napvilágra került a zsidó származás, mit szóltak?

Anyukám elkeseredetten reagált, azt mondta, „ezután, ha kimegyek a piacra, ujjal mutogatnak majd rám, hogy itt ez a zsidó, a Szegedi Csanád anyja”. Aztán megbékélt. Sokat mesélek neki mindarról, amit tanulok. Többször is eljött velem zsinagógába, sõt nyáron Izraelbe is elvittem.

És a nagymamája? Mesélt végre a holokausztról?

Igen, de nagyon türelmesnek kellett lenni, mert nem ömlöttek belõle a szavak, hogy finoman fogalmazzak. A családi történeteket úgy hallgattam, mintha odaszögeztek volna a székhez, de az egész témával való szembesülés volt az igazi dráma. Addig úgy álltam a holokauszthoz, hogy az nem az én tragédiám, aztán kiderült, dehogyisnem, közvetlenül rólam is szól. Kérdeztem, hogy nagyi, ugye nem úgy zajlott, ahogy a zsidó propaganda, a Schindler listája, a Sorstalanság meg a többi beállítja. Azt válaszolta, hogy a filmeket nem látta, de sok szörnyûség történt, õt és minden rokonát gettósították, beterelték a miskolci téglagyárba, onnan pedig Auschwitzba kerültek. Kérdeztem, ugye a csendõrök nem bántalmaztak benneteket, „de, bizony bántalmaztak”. De ugye a magyar csendõrök emberségesek voltak, mindenrõl a németek tehetnek? „A kassai rendezõig kizárólag magyar szót hallottunk.” Na de parancsot teljesítettek! „Azt aligha adták nekik parancsba, hogy ne adjanak vizet, ne eresszenek be levegõt a vagonokba, és ne engedjék eltávolítani onnan az ürüléket.” De ugye gázkamrák nem voltak, ugye az túlzást? „De, fiam, voltak gázkamrák.” Indulatos lettem: „Honnan tudod? Jártál te gázkamrában?” „Ha jártam volna, nem születik az anyád, s nem születsz meg te sem. De több tucat rokonunk járt gázkamrában. Õk nem jöttek vissza.” Ha ezt nem a saját nagymamám mondta volna nekem, biztosan nem hiszem el. Ráadásul érzelemmentesen, indulat nélkül mesélt. Úgy éreztem magam, mint aki alatt beszakad a befagyott tó, próbál kimászni a lékbõl, de bárhová nyúl, hasad tovább a jég. Sorra megdõlt minden elméletem. Fuldokoltam.

Nagyi mit tanácsolt?

2012. július közepén elmondtam neki, hogy kilépek a Jobbikból, amire azzal reagált: „Nahát, akkor ez mégiscsak antiszemita párt?” Óva intett, hogy a zsidó utat válasszam, mondta, abból csak szenvedés származik, mert biztosan lesz még holokauszt. Mondtam, azt többé a világ nem hagyja. Se Amerika, se Izrael, se az EU. És a magyar társadalom is érettebb annál… Hazaérve arra jutottam, lehet, tényleg nem jó zsidónak lenni, na de, ha tízbõl kilencen annak tartanak, még maguk a zsidók is, ami a legszörnyûbb, akkor nincs mit tenni: vállalnom kell a sorsomat.

Az ön felesége mit szól az ura átalakulásához? Amikor összeházasodtak, ön még javában mentében járt, mentében gondolkodott, s gyanítom, a hölgynek az a macsóság jött be. Szerelmük simán átvészelte az extra pálfordulást?

Valóban, mint büszke magyar gyereket ismert meg, de szerencsére elég apolitikus. Szóval normális nõ. Mindig magamért szeretett. A konfliktus kezdetén azonnal mellém állt, együtt indultunk az új úton. Sokszor az õ biztatására sikerült továbblépnem. Nem zsidó származású, de kedvesek vele a zsinagógában, és jóban van több rabbi feleségével is. Most velem együtt tanulja a zsidóságot Oberlander Baruch rabbinak és a lubavicsi Chábád mozgalomnak köszönhetõen.

Be fog térni?

Az õ döntése, én nem erõltetek semmit.

Végül is Szegedi Csanád jó parti, a jég hátán is megél. Például ön a magyarságbiznisz atyja. Turulbolt-hálózatával betegre kereshette magát.

Csóró egyetemista voltam, amikor megismerkedtem a feleségemmel, az õ kis lakásában éltünk, az apukája autóját használtam. A politikai mellett kétségtelenül volt és van üzleti énem. Dolgoztam apukám bútorüzemében, abból is kereshettem volna sok pénzt, de én olyat akartam csinálni, amit kifejezetten magam fejlesztek ki. Így találtam rá arra, amit ön magyarságbiznisznek nevez: kiadtam azt a könyvet, százezerszámra gyártottam a Nagy-Magyarország matricákat, nemzeti újságot csináltam, Turulbolt-hálózatot nyitottam, erdélyi túrákat vezettem nyolc éven át. Összességében több ezer embert vittem ki, volt olyan csíksomlyói búcsú, ahová négy nagy buszt töltöttem meg. A Jobbikba is úgy hívtak, hogy ha ez a gyerek képes összehozni egy ilyen utat, akkor talán alapszervezeteket, pártot is tud szervezni.
24.hu / Neményi Márton

Mit árult a turulokban?

Nemzeti ajándéktárgyakat. Még 2005 táján rájöttem, bár rengeteg nemzeti könyvesbolt mûködik, egyik sem ismeri fel, hogy a betérõk nemcsak könyvet akarnak, hanem zászlót, hûtõmágnest, kitûzõt, matricát, képeslapot, pólót is. Kibéreltem hát nyomdát, varrodát, vettem pólóminta-nyomópadot, s magam varrattam, nyomtam, csomagoltam. Sok munka volt benne, de anyagilag megérte, ráadásul örömöt okozott. Munkámhoz egyébként kortárs külföldi politikai példaképet is találtam: Jörg Haidert.

Hol találta?

Apukám fafaragó népi iparmûvész, jártam vele nemzetközi kiállításokra. Egyik alkalommal, Klagenfurtban találkoztam Haiderrel, akkoriban õ volt Karintia tartományi vezetõje. Meghallgattam egy elõadását, nagyon inspirált, s azt mondtam magamban, igen, így is lehet csinálni a nemzeti radikalizmust, nem csak úgy, ahogy Csurka.

Hogyan?

Fiatalosan, sportosan, modern öltönyben, jól fésülve, mosolyogva. Az eszmeiségünk becsomagolható úgy, hogy modern legyen, dinamikus, szimpátiát ébresszen.

Ön szerint Haider balesetben vagy merényletben halt meg?

Annak idején azt gondoltam, hogy megölték. Pár év távlatából úgy látom, baleset érte. A szélsõjobb szimpatizánsai azt hiszik, vezetõik makulátlan szentek, miközben ugyanolyan embereket találni ott is, hibákkal, bûnökkel együtt. A Jobbik semmivel sem tisztább, mint a többi párt. Amikor a politika felé indultam, figyelmeztetett egyik politikus ismerõsöm: Csanád, ha beteszel egy egészséges almát a rohadtak közé, nem az történik, hogy a rohadtak megjavulnak, hanem az egészséges is megrohad.

Ön is megrohadt?

Sokszor éreztem, hogy nem vagyok odavaló. Párttagként azt kell mondani, amit diktálnak. EP-képviselõként bizonygattam a Jobbik egy stratégiai elnökségijén, hogy marhaság az álláspontunk, miszerint ki kell lépni az unióból. A végén büntetésbõl az a határozat született, hogy a közelgõ EU-ellenes nagygyûlésünkön én leszek a vezérszónok. Csak hogy helyrerázódjak. Sok ilyen kényszer volt, olykor utáltam csinálni.

A 2003-as uniós referendumon hogyan szavazott a tagságunkról?

Akkor még nemmel. Meg voltam gyõzõdve, hogy az EU egy zsidó-szabadkõmûves összeesküvés, ami a nemzetállamok felszámolására irányul, célja a nagy globális massza. De miután EP-képviselõ lettem, megesett, hogy csak három hónap után jöttem haza Brüsszelbõl, és amikor leszálltam Budapesten, belém hasított, micsoda kis pont vagyunk, politikusaink mégis azon munkálkodnak, hogy elhitessék, mindenki a mi földünket, a mi vizünket akarja. Ezzel nem kisebbíteni akarom hazánk jelentõségét, Magyarország valóban csodálatos hely, imádom Budapestet, de nem egészséges dolog azt hazudni magunknak, hogy mindenki számára Magyarország a világ közepe, mert ezzel saját érzékelõképességünket torzítjuk el.

Varrjuk el a turulboltos, haideres, példaképes szálat.

Ja, igen, az õ modernitását akartam bevinni a magyar szélsõjobba, az õ stílusában kiállni azzal, hogy nem szégyelljük a jelképeinket, sõt felvesszük pólóban, kitûzõben, használjuk matricában. Azt akartam, hogy a magyar nacionalizmus legyen sokkal kezdeményezõbb, aktívabb. Ennek szellemiségében építettem fel a hálózatot. Bejött, lehetett belõle a pártot is segíteni anyagilag.

Mennyit tolt a Jobbikba?

Sokat.

Tízmilliót?

Milliós nagyságrendrõl beszélünk, de pontos számot nem mondanék.

Utóbb képviselõi, pártalelnöki fizetésben a többszöröse visszajött.

Párttisztségért nem járt fizetés, 2009-ig még az útiköltségeket is magam intéztem. Csupán 2009 nyara után kaptam fizetést, az EP-s fizetésemet, és abból is tömérdek támogatást adtam a pártnak.

Közben itthon szárnyalt tovább a turulboltozás?

Az visszaesett, ahogy bejött a gazdasági válság. De azért a legnehezebb idõben is rentábilis volt az üzlet.

Mi lett az egzisztenciájával a Jobbikkal való szakítás után?

2014-ig, míg tartott az EP-mandátum, nem volt félnivalóm, de nem késlekedtem, elkezdtem kiépíteni több vállalkozást. Ma ingatlanfejlesztéssel járó munkák viszik el az idõm zömét.

A magyarságbizniszbõl felhalmozott tõkébõl lakásokat vesz, elad?

Ennél picit bonyolultabb. Megvesszük, felújítjuk, eladjuk, hasznosítjuk. Sokkal szabadabb élet, mint pártkatonának lenni.

Az új kapcsolatrendszerét használja a bizniszben?

Részben igen, de ez hosszú folyamat része. Eleinte, ha bementem egy zsinagógába, volt, aki kijött, nem mindenki volt hajlandó kezet fogni velem a péntek esti ima után. Szerencsére akadt, aki segített, amikor látta, hogy még az imakönyvet is fordítva fogom. Református liturgiához szoktam, fogalmam sem volt, hol tartunk, hiszen az ima és az énekek héberül vannak. Szüleim annak idején azt mondták, hogy nem kereszteltetnek meg, majd ha felnövök, eldöntöm magam, mi leszek. És így is lett! Bár a zsidóság az õ fejükben valószínûleg nem szerepelt az opciók között. Vicces.

2012 júliusában, a botrány kellõs közepén, amikor még nem döntötte el, merre tovább, azt nyilatkozta saját lapjának, a Barikádnak, hogy hamarosan megkeresztelteti a gyerekeit. Méghozzá Erdélyben, azzal a lelkésszel, aki…

Aki annak idején összeadott a feleségemmel!

Igen? Az interjúban így fogalmazott: „A családi vakáció mellett nagyon készülünk a gyermekeink megkeresztelésére, ugyanis mind a két kisfiamat Székelyföldön, ugyanabban a református templomban fogják megkeresztelni, ahol anno engem is megkereszteltek. Csak hab a tortán, hogy a gyermekeinket az az erdélyi lelkész fogja megkeresztelni, aki egyben az én keresztapám is.” Hadovált a barikádosnak?

Azt az interjút nagyon nehéz volt jól megoldani, mert magam sem tudtam, mit akarok pontosan. Egyébként úgy történt, hogy a házasságkötés elõtt a lelkészbarátom kérdezte, konfirmáltam-e. Mondtam neki, hogy református gimnáziumba jártam, hatosztályos tagozatra, ott mindennap imádkozni kellett, hetente többször templomba menni, így református vallási identitás alakult ki bennem. Ezek után a lelkészbarátom a házasságkötésem elõtt tartott nekem egy házassági felkészítést, vagyis én az esküvõ elõtt egy hónappal szimbolikusan megkeresztelkedtem.

Szimbolikusan?

Hivatalos megkeresztelés valóban nem történt, bár kaptam papírt róla baráti alapon. Zsidó vallásjogi szempontból akkor is zsidónak számít egy született zsidó, ha megkeresztelkedik. A Talmud azt tanítja, hogy bármikor visszatérhet egy zsidó a judaizmushoz, függetlenül attól, hogy elõtte keresztény, buddhista, ateista vagy bármi volt.

A gyerekeket megkereszteltette végül?

Nem lettek megkeresztelve a fiaim.

Mázli.

Az igazi mázli az, hogy harmincévesen történt ez velem, s nem hatvanévesen, mert akkor nem biztos, hogy ezt a döntést hozom.
24.hu / Neményi Márton

Mi volt a végsõ érv a zsidó vallásúvá válás mellett?

Amikor a nagymamám elmesélte, hogy a nagyapám elsõ családját kiirtották a nácik. Na, az észhez térített. Nagyapám szép szál ember volt, olyan magas, mint én. Hastífusszal, negyvenkilósan jött haza a lágerbõl, az éltette, hogy viszontláthatja a feleségét és két gyerekét, ám az fogadta, hogy az ötéves Jancsika és a hétéves Boriska az édesanyjukkal együtt meg lett semmisítve. Nagyapám szerencsére ezt a szörnyû lelki megrázkódtatást is túlélte, és késõbb az én nagymamám lett a második felesége. Kétéves voltam, amikor nagyapám meghalt, így rá sajnos nem emlékszem. Amikor 2012-ben megismertem a történetét, magam is apa voltam. És azt mondtam, ha akármekkora pofátlanságot és gátlástalanságot erõltetve magamra maradok is a Jobbikban, a nagyapám gyerekeinek vérével nem tudnék elszámolni. Egyébként is, utáljak tovább minden zsidót? Utáljam a nagymamámat, az anyukámat, a testvéremet? Utáljam saját magamat?!
Link

..............
Innen letölthetitek MS Word formában (.docx) az elsõ részt, tegyétek el késöbbre, remélem még szükség lesz rá, ha a közeljövõben meg akarjuk könnyezni móka-pufóka szomorú sorsát!

...hánynom kell tõle. Esküszöm nektek, az ilyen nyomorék pofákat szétrugdosták volna a 60-as évek Budapestjén (közelebbrõl Angyalföldön). /Gerry/
..............