Az elitellenes alternatív politika egyre terjed a világban
Az Egyesült Államoktól egészen Nyugat-Európa számos országáig azt vesszük észre, hogy a nép mozgolódik. Nem nagyon, még szó sincs lázadásról, de azért elkezdte keresni a lehetõséget, hogy a maga elégedetlen hangja is hallatsszon.

Elsõsorban az nem tetszik neki, ahogyan a hagyományos politikai erõk az ügyeit intézik. A politikusoktól nem hablatyolásra vágyik, az utóbbi évtizedekben ebbõl már kapott eleget, hanem egyenes beszédre, hogy valaki egyértelmûen kimondja: ez fehér, ez pedig fekete. A tanult emberek ezt antiestablishment politikának hívják, a politikai intézményrendszert támadják, benne a megmerevedett bürokráciával, a csak bennfenteseknek lehetõséget nyújtó gazdasági viszonyokkal, megvehetõ és szemforgató végrehajtókkal, akik az egész rendszer megváltoztathatatlanságát õrzik.

Alig több mint egy hónap múlva e küzdelem nem lebecsülendõ részeredményét megláthatjuk az Egyesült Államokban az elnökválasztáson, amikor Donald Trump – akit nagyrészt a fenti eszmékkel azonosítanak – és Hillary Clinton – a politikai intézményrendszer jelöltje – között dõl el, hogy a következõ négy évben ki lesz az ország vezetõje. Megmarad-e a jelenlegi kül- és belpolitika, vagy gyökeresen más jön helyette?

Ha Trump azzal a lendülettel támadja majd a Wall Streetet és az általa képviselt ultraliberális gazdaságpolitikát, mint eddig, ha tovább ostorozza a Clinton-féle „jóakaratú” migránspolitikát és az „iszlám terrorizmust”, akkor a volt külügyminiszter asszonnyal szemben elõnyre tehet szert. Már Hillary Clinton is érzi, hogy nem kellene ennyire elkötelezõdnie az uralkodó viszonyok mellett – a minap bejelentette, hogy 65 százalékkal adóztatná meg a legnagyobb jövedelmeket Amerikában.

Közben Donald Trumpnak komoly médiaellenszélben kellene megszereznie az elsõ helyet. Az amerikai sajtó zöme abban érdekelt, hogy ne Trumpnak hívják a következõ elnököt. A CNN tévétársaság és a New York Times szakmányban jelentet meg olyan tudósításokat és cikkeket, amelyek célja, hogy eltántorítsák azokat, akik Trumpra szavaznának. De vajon nem érzik, hogy ez kontraproduktív, azaz inkább csak a milliárdos táborát növelik?

A legutóbbi akciójuk, hogy idõsebb George Bush, a volt konzervatív elnök sem szavaz majd Trumpra, õ is Hillaryt Clintont részesíti elõnyben. De Bush, sõt még a fia sem lenne az amerikai politikai intézményrendszer védelmezõje, annak teremtménye? Hát persze hogy Clintonra szavaznak!

Vannak olyan kutatók, akik a jövõben egyenesen az elitpárti, a meglévõ hatalmi viszonyok mellett lándzsát törõ és az elitellenes, az egész rendszer megváltoztatására törekvõ mozgalmak közé teszik a választóvonalat, szerintük már megszûnt a jobb- és baloldal közti felosztás.

Amerikában is a washingtoni intézményrendszer ellen lázadnak, legyen az baloldali, mint a Bernie Sanders demokrata jelölt által képviselt „amerikai szocializmus”, amely az elõválasztások során 13 milliós támogatásnak örvendett, vagy a Trump-féle, amely a mindenhonnan származó elégedetlenséget akarja összegereblyézni.

Ezt a választóréteget, amely többségében fehér és nem túlképzett, sikerült alaposan megsértenie Hillary Clintonnak, amikor „nyomorúságosnak és szánalomra méltónak” minõsítette õket. Ez egy olyan népréteg, akik valóban nem milliomosok, de a mindennapi munkájuk eredményezi Amerika nagyságát. Aki rájuk hallgat, az a populista, hiszen csak azért ad hangot ezeknek a követeléseknek, különösen választási idõszakban, hogy az õ szavazataik révén hatalomra jusson.

Európában ezt még megtoldják azzal is, hogy a nép szavára hallgató pártok mindegyike kormányzásképtelen. Különösen a német kormánypárti sajtó hangoztatja ezt az álláspontot.

Az AfD, az Alternatíva Németországnak párt tartományi választásokon elért sorozatos sikereire ez az általános, lesajnáló válasz: de mi lenne, ha „ezek” kormányoznának?! Aztán még jön a szélsõjobboldali jelzõ rákenése a bevándorlásellenes pártra, mintha nem állnának még tõle is jobbra a német politikai palettán.

Talán ezt a jelzõt meg kellene hagyni azoknak, akik tûzcsóvát vetnek menekültszállásokra. Az AfD szavazóinak 75 százaléka úgy véli, hogy a nagykoalíció, a keresztény- és szociáldemokraták kormányzati összefogása – tehát az egész német politikai elit, élén Angela Merkellel – káros az országra. A hároméves párt egyik nagy eredménye, hogy azokat tudta megszólítani mintegy 40 százalékban, akik eddig tartózkodtak bárminemû voksolástól. A szavazótábora vegyes képet mutat, a német társadalom szinte minden rétege megtalálható benne.

A francia Nemzeti Front (FN) is tudna beszélni az igaztalan vádaskodásokról, amikor sokan úgy próbálták beállítani, mint amely az ördöggel cimborál. De Franciaországban eljött az az idõ, amikor a szakadatlanul ismételt mondatok – hogy újfasiszta, demagóg, elvakultan Európa-ellenes – inkább csak használnak a pártnak. A közelmúltban Marine Le Pen, a párt elnökjelöltje elõtt a szónoki emelvényen feltûnt ez a jelmondat: A nép nevében. Az elfelejtettek nevében, akiknek hangjára magasról tett a nagypolitika.

De most már mintha egyre többen meghallanák az alulról jövõ zajokat. Nicolas Sarkozy, az ellenzéki Köztársaságiak vezetõje – aki azért küzd, hogy megszerezze a jobboldal elnökjelöltségét – olyanokat mond a kampánygyûlésein, hogy arra Donald Trump is elégedetten csettintene. Sarkozy is rájött arra, hogy jobboldali jelöltként csak a jobboldalra számíthat, ott kell keresnie a kiaknázatlan lehetõségeket.

Ma már ezért fogalmaz egyértelmûen, közérthetõen, és kerüli a langyos állásfoglalásokat. A calais-i bevándorlótábort egy az egyben átküldené Nagy-Britanniába, elvégre a migránsok oda akarnak menni. Megerõsítené a határok ellenõrzését. Saját példáját hozta fel az asszimilációra, aki magyar és görög felmenõkkel rendelkezik, mégis franciá­nak vallja magát. A terroristagyanús elemeket bebörtönözné vagy elektronikus megfigyeléssel házi õrizetbe helyezné õket. A környezetvédõk megrökönyödésére kijelentette, hogy a felmelegedésért nem az ember tevékenysége a felelõs.

A hagyományos jobboldal képviselõje is felfogta: csak akkor számíthat új szavazatokra, ha a véleményét minden kertelés nélkül kimondja.
Idén nyáron a Brexit volt egy ütõs állásfoglalás. Nézhetjük bárhogy, ennek az egyik üzenete az, hogy a britek nem kérnek a nemzeti ügyeikbe beleszóló brüsszeli bürokratákból. Ez a brüsszeli elit elutasítása, amire ilyen egyértelmûen korábban soha nem volt példa. Vajon leesett nekik? Valami biztosan, hiszen a bizottsági elnök, Jean-Claude Juncker a közelmúltban arról beszélt, ha ezt a jelzést nem veszik komolyan, akkor közel az Európai Unió vége. Marine Le Pen azzal fenyegetõzik, hogy népszavazást kezdeményez a Frexitrõl, azaz Franciaország távozásáról az EU-ból. Igencsak kétséges lenne ennek az eredménye.

De ne menjünk ilyen messzire! Az Európai Unió nagy szervezet, nehezen mozdul, még ha valós is a szándék a változtatásokra. A jövõ évi francia elnök-, majd utána a német parlamenti választás sem ígér valami fergeteges sikert a hagyományos pártoknak. Legalább európai szinten valamit tenni kellene, hogy mentsék a menthetõt.

De az utóbbi idõben hallott-e valaki olyan megoldásról, amellyel az európai vezetõk nemcsak elodáztak, hanem véglegesen rendeztek egy vitás kérdést?Link