Áder kitüntetett egy III/III-ast szóval ennyit 56-ról.

[color=#990000]Hazudtunk reggel, délben, este minden hullámhosszon![/color]


[movie=youtube]https://www.youtube.com/watch?v=SQkl87o1JfE[/movie]


[color=#990000]Nem akarunk új hõsöket![/color]

Orbán rendszere nem tankokkal támad, hanem a demokrácia kijátszásával, a félelem és a gyûlölet felkorbácsolásával, az emberi erkölcsök kikezdésével. Vélemény.

„A rádióba öt fõnyi küldöttség megy be, hogy kérjék, olvassák be a Diákparlament követeléseinek rádióközlését. A küldöttséget letartóztatják. … A tömeg nyugtalankodni kezd. Fegyver híján kövekkel ostromolja a rádió épületét. Erre az ÁVÓ sortüzet nyit a fegyvertelen tüntetõkre. A tüntetõk soraiba tartozó katonaság kitör és megnyit egyes fegyverraktárakat, felfegyverzi a tüntetõket. Így kezdõdött”

(Részlet nagymamám, Péterfia Karola ’56-os naplójából, Pécs, 1956. október 23.)

Nézem a tévében a kormány ’56-os kampányfilmjét: „Magyarországon szabadon lehet szeretni, élni, dolgozni… Köszönjük ’56 hõseinek!” – milyen megnyugtató, milyen felemelõ.

Tudom, mirõl szól ez, mert bizony nekem is kapar a torkom, amikor újraolvasom nagymamám ’56-os naplóját. A mi családunkban szüleink elbeszéléseibõl és nagymamám, Péterfia Karola ’56-os naplójából tudjuk, mi történt a forradalom idején. A napló azzal kezdõdik, hogy a Pécsi Egyetem diákparlamentje 1956. október 22-én gyûlést tartott a 48-as téren, és azzal fejezõdik be, hogy 1957. április 14-én nagymamám szívproblémákkal, idegösszeomlással kórházban, testvére és fia internálótáborban, lányai az egyetemi fegyelmi bizottság elõtt.

A szabadság pár napos szele és a fojtogató elnyomás, ami mindezt követte, erõs nyomot hagyott a családomon, és mindannyiunkat felfegyverzett, hogy felismerjük a szabadság korlátozásának legapróbb lépéseit is.

Hallgatom a kormány ’56-os kampányfilmjét: azt sugározza, hogy Magyarország mindenek felett szabad ország. Jól mutat a filmen a szabad magyar élet! Kár, hogy mindez fikció: kitalált történet.

Nem tudhatják meg, hogy mi zajlik Magyarországon

Eszembe jutnak a barátaim, akiknek nemrég egyik reggel telefonáltak, hogy nem kell bemenniük dolgozni, mert az újságjuk kiadását felfüggesztették. Eszembe jut egy másik barátom, akiknek kicsi kis bt-jét hónapokig vizsgálta a NAV, mivel jogi szakvéleményt nyújtott egy civil szervezetnek, amelyet a Norvég Civil Alap támogatott. Eszembe jut az az ismerõsöm, akit úgy bocsátottak el az állásából, hogy váratlanul 62 évben maximálták a nyugdíjkorhatárt a bíróságoknál. Eszembe jut az unokatestvérem, akinek zárt ajtó mögé kell bújnia az iskolában a módszereivel, ami nem illeszkedik a hoffmanni iskolarendszer elõírásaihoz, viszont alkalmas arra, hogy minden gyerekbõl kihozza a maximumot. Vagy a másik rokonom, aki eljött a minisztériumból, mert olyasmit kellett volna aláírnia, ami ellentétes volt a szakmai meggyõzõdésével.

Eszembe jut egy barátom édesapja, akit arra kényszerítettek, hogy a helyi fideszes képviselõ focicsapatának adja a TAO-ját, különben nem kap uniós vállalkozásfejlesztési hitelt egy új mezõgazdasági gép megvásárlásához, ily módon kényszerítve õt, hogy részt vállaljon a Fidesz-hatalom gusztustalan korrupciós játékában. Eszembe jut az unokaöcsém, akinek friss egyetemi diplomájával munkakeresés közben kötelezõ közmunkára kellett mennie, mert hat hónapon belül nem talált még állást. Eszembe jut a szomszédom, akinek egy törvény egymondatos átalakításával egy nap alatt tették tönkre az évek alatt felépített vállalkozását, és az is, akinek elvették a húsz évnyi nyugdíj-megtakarítását. És eszembe jutnak a családtagjaim az ország különbözõ városaiban, akik csak az állami tévét nézhetik, és így egyszerûen nem tudhatják meg, mi történik Magyarországon.
Hõsök
© AP

Nem, Magyarország nem szabad ország. Egy olyan családban, mint a mienk, ahol a múltat nem az állandóan újraírt történelemkönyvekbõl, hanem a saját felmenõink gondosan feljegyzett naplóiból tanuljuk, felismerjük, amikor a szabadság veszélyben van. Nagymamám ’56-os naplója leginkább a forradalmat követõ fél évrõl szól, amikor az elnyomás visszatelepedett az emberekre, amikor a hetekig tartó soktízezres, katartikus tüntetések, folyamatos sztrájkok és utcai harcok után újra mindenki visszahúzódott a zárt ablakok mögé.

Amikor nem lehetett tudni, ki jelentett fel valakit, mert az egy tüntetés elején menetelt, levert egy vörös csillagot, õrizte a sztrájkot, kokárdát varrt vagy a falvakat járta, hogy tájékoztassa a falubelieket a történésekrõl. Amikor a hatalom úgy verte szét a nemzeti szolidaritást, hogy a sztrájkoló bányászokkal szemben extra engedményekkel kenyerezte le a falusi parasztokat. Amikor az általános iskolások zsebeit kutatták, hogy a szüleikre terhelõ bizonyítékot találjanak. Amikor írókat és tanárokat kényszerítettek, hogy megtagadják elveiket és barátaikat. „Ismerem ezt ’44-bõl, ismerem ezt ’48-ból” - írta a nagymamám, aki a forradalmat követõ hónapokban bele is betegedett a sok emberi aljasságba, aminek nem csak értõ elemzõje, de áldozata is volt.

Nem kell szovjet csapatoknak jönni, hogy elfogyjon a szabadság

Ma már nem kell az ÁVÓ-nak, a karhatalomnak és szovjet katonáknak jönnie ahhoz, hogy észrevegyük, hogy fogy a szabadság levegõje Magyarországon. Nem kell, hogy mindenki nyílt elnyomással szembesüljön, nem kell, hogy mindenkinek félnie kelljen a szomszéd spicliktõl. Máshogy is történhetnek a dolgok.

Az elnyomás leplét ma Orbán Viktor rendszere ereszti ránk. Nem tankokkal támad, hanem a demokrácia kijátszásával, a félelem és a gyûlölet felkorbácsolásával, az emberi erkölcsök kikezdésével. Nem kell neki idegen hadsereg, elég az Európai Uniótól lopott pénz, elég a demokratikus intézmények lefejezése és elég a megfélemlítés, amely a 21. században ugyanolyan kíméletlenül mûködik, mint 60, 90 vagy 150 évvel ezelõtt. A szabadság elvesztéséhez elég annyi, hogy nem mindenkire vonatkoznak a törvények, hogy ne mûködjön a jogállam. Ez ma pont elég ahhoz, hogy Orbán Viktor tönkretegye a rendszerváltás vívmányait, a szabadságot, Európát és a jólétet, amiért a felmenõink és a hõseink küzdöttek.

Nagymamám nem csupán a forradalom írnoka volt. Nyelvtanárként nagyapámmal együtt a Baranya Megyei Forradalmi Tanács tagjai voltak, akik az idegennyelvû rádiók tudósításai alapján tájékoztatták a forradalmi tanácsot a hazai és nemzetközi fejleményekrõl, fordították a tanács nyilatkozatait, hogy a világ megtudja, mi zajlik, és életüket kockáztatva „parlamenterként”, küldöttként szolgáltak, amikor a bevonuló szovjet csapatok helyi erõivel kellett tárgyalni.

Közben aggódtak az ellenállásban résztvevõ egyetemista gyerekeikért, sorba álltak kenyérért, kötszert vittek a Mecsekben harcoló sebesülteknek, befogadták a barátaikat, akiknek szétlõtték a házát, kijárási tilalom idején gyógyszerért mentek, mert a szomszédjuk szívinfarktust kapott. Végül pedig álltak a pécsi fogház kerítése elõtt és lesték a fiukat: „Azt hittem, meghasad a szívem, mikor ott láttam a fiókát a rácsok mögött”. A szüleim és a nagyszüleim szabadságszeretõ, okos és jó emberek voltak, akik „kiálltak az igazukért”, akik „egy jobb világért és a szabadságért küzdöttek” – ahogy a mai imázsfilm mondja.

Ma hál’ istennek nincs Magyarországon olyan elnyomás, mint ami a forradalom után telepedett az országra. Felmenõink, hõseink vívták ki ezt nekünk. Mégis, ma újra nap mint nap fogy a szabadság levegõje Magyarországon, mint annyiszor a múlt században. Nézem a kormány ’56-os imázsfilmjét: „Ahol a hõsöket nem felejtik, ott mindig lesznek újak!” Nem, nem akarunk új hõsöket! [color=#990000]Nem akarjuk, hogy újra embereknek, fiataloknak kelljen magukat feláldozni a szabadságért! Nem hagyhatjuk, hogy hataloméhes és gerinctelen emberek újra elvegyék a szabadságunkat. Most kell lépnünk![/color]
http://hvg.hu/itthon/20161022_1956_ok..._hosok#rss


[color=#990000]Örkény István és 1956 - „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon”[/color]

Összeállította: Radnóti Zsuzsa

Interjú 1974-bõl (részlet)

- MILYEN ESEMÉNYEKET, tetteket fémjelzett a neve az akkori napokban?
- Mikor megindult a Szabad Rádió, behívtak a Parlamentbe (mert akkor onnan adták a mûsort), és a Rádió új igazgatója* megkért, hogy írjak egy bevezetõt az induló adáshoz. Mondtam, hogy szívesen. Ott megírtam. Így kezdõdött: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.”
- Tizenhat éves voltam akkor. Ezt hallottam, meg is maradt az emlékezetemben, de lám, nem tudtam, hogy ön írta.
- Igen, én írtam. Egyébként ez az egy dolog „fémjelzi” tettemet.* * Mást nem róhattak fel ellenem.
- Késõbb ezért nem vonták felelõsségre?
- Elõször lehetõséget kaptam, hogy belássam hibámat.
- S belátta?
Nem éreztem magam eltévelyedett embernek, mint sokan akkoriban. Ezért is kaptam szilenciumot. Öt éven át nem publikálhattam, nem fordíthattam, nem korrigálhattam, tehát az irodalomból a pálya szélére kerültem.
- Az ön politikai sorsát, viselkedését, helytállását figyelve, a szemlélõnek az az érzése alakul ki, hogy önnek voltak „zsákutcái”. Ezeket vállalja?
Ha egy ügyész mondja, nem biztos, hogy vállalom, de ha én mondom, akkor vállalom.
- Mit csinált az öt év alatt?
- Elõvettem porosodó vegyészmérnöki diplomámat, és elmentem egy gyárba dolgozni.
- Írt közben?
- Igen, írtam, akkor kezdtem magamra találni, mert megszûnt körülöttem minden irányítás, nyomás, baráti rábeszélés vagy szigorú rám szólás. Akkor kezdtem írni az egyperces novellákat.
- A szilencium alatt hitt abban, hogy író lesz?
- Igen.
- Elõre megmondták, hogy öt évig fog tartani?
- Nem. Úgy látszott, hogy életfogytiglan. De hát ahhoz túl bölcs voltam, hogy tudjam, nálunk nincsenek életfogytiglanok.

(Beszélgetés Brády Zoltánnal, 1974, részlet. Az egész beszélgetés megjelent: Párbeszéd a groteszkrõl, Magvetõ, 1981, Szépirodalmi, 1986, Palatinus, 2000.)

* Nem volt igazgató, szerkesztõk voltak: Burján Béla, Földes Péter, Gömöri Endre, Tóbiás Áron, Varga Domokos és a stúdióvezetõ: Molnár Aurél.
** A másik „tettérõl”, amely „fémjelezte”, úgy látszik, elfelejtkezett, mert nem említi a Fohász Budapestért címû írást.



Kiegészítés az interjúhoz (1992)

Az Örkény István által idézett mondat pontosan így hangzik: „A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon.” A szöveg azonban a köztudatba így került, ahogy Örkény István emlékezett rá, mert például a Magyar Hírlap is így idézte 1989. jan. 20-án: „Van, aki úgy véli, hogy történelemírásunkra és oktatásunkra is ráférne hasonló beismerés, mint amilyet a Magyar Rádió 1956 késõ õszi napjaiban elhangzott, immár szállóigévé vált mondata tartalmazott: "Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.”
A Szabad Kossuth Rádió beköszöntõjének teljes szövege: „A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon. Még a minap, hazánk újjászületésének órájában sem bírta abbahagyni a hazugságot. De ez a harc, amely az utcán kivívta a nemzet szabadságát és függetlenségét, a rádió falai közt is fellángolt. Akik a hazugság hirdetõi voltak, e perctõl fogva nem munkatársai többé a Magyar Rádiónak, mely ezentúl joggal viselheti Kossuth és Petõfi nevét. Mi, akik itt állunk a mikrofon elõtt, mi új emberek vagyunk ezen a helyen. A jövõben a régi hullámhosszon új hangokat fognak hallani. Ahogy híressé vált régi-régi esküminta követeli, az igazságot, a teljes igazságot és semmi mást, csak az igazságot fogjuk elmondani. Egy részecske vagyunk az ország testébõl. Kérjük, adják meg azt a figyelmet munkánknak, mely minden dolgozó magyar embernek jár. Mi az egész forradalmi mozgalom szószólóinak valljuk magunkat, és a magyar nemzet hangját akarjuk hallatni ország-világ elõtt. A rádió régi vezetõit és munkatársainak egy részét leváltottuk. Kelt Budapest, 1956. október 30-án.”

(Elsõ közlés: 168 óra, 1989. május 23. A szöveget közzétette: Gömöri Endre
Kötetben: Párbeszéd a groteszkrõl)


Egy mondat a hazugságról - György Péter írása, 2006

Örkény Istvánt 1956. október 30-án a Szabad Kossuth Rádió szerkesztõi felkérték arra, hogy írjon egy bevezetõt az induló adáshoz. A szöveg tehát az író mûve, de ami abban megfogalmazásra, majd felolvasásra került, az a Rádió munkatársainak önvallomásaként hangzott el. Nincs okunk feltételezni, hogy Örkény maga ne értett volna egyet mindazzal, amit a szöveg állít, azaz ha a mondatok megrendelésre is készültek, nyilván egybeestek a szerzõ belsõ meggyõzõdésével. Mindennek ebben az esetben azért is különös jelentõsége van, mert épp egy olyan szövegrõl van szó, amely a belsõ meggyõzõdés hiányából, vagy annak ellenére megfogalmazott és elmondott mondatokról szólt, azokról, amelyeket nyilván azért is nyugodtan olvastak a Rádió munkatársai, mert úgy vélték, hogy õk csupán a hangjukat, vagy épp tollukat adták egy szerzõ nélküli szöveghez, amellyel persze nem azonosultak. A rádiózás különösen alkalmas azoknak a szövegeknek az elõállítására, amelyeknek utólag nincs, vagy épp igen sok szerzõjük van. Az alkalmi szövegeknek, tehát a híreknek nincs szerzõjük, írójuk néma és láthatatlan marad, míg azok, akik a hangjukat adják az elhangzó mondatokhoz, valamiként akaratlanul is azonosak lesznek azokkal, ha tetszik, ha nem, nyilvános és egyetlen életük része lesz mindaz, amit elmondtak, vagy épp elmondani kényszerültek. Bonyolult szerepek ezek, részben hasonlatosak a színházhoz, részben eltérnek annak szabályaitól. Általában nem keverjük össze a színészek egy szerep részeként elhangzó mondatait sajátjaikkal. De azért ki-ki elgondolkozhat azon, hogy például az ötvenes évek Magyarországán Sztálint játszani vajon kötelezõ volt-e, vagy mégis van némi okunk arra, hogy a szerep árnyéka rávetüljön egy-egy színész életmûvére, személyére, vagy a rádióban dolgozó hírolvasókra, mindazokra, akiknek a hangja az ötvenes években, tehát a televízió elõtti korban, az auralitás uralmának korában naponta hallatszott, s igen ismerõs volt milliók számára. Ezek az emberek nyilván maguk is naponta átélték a szerepük bonyolultságát. Különös módon Örkény felkérése mintha megismételné azt a sokszereplõs, éveken át napi rutinként ismétlõdõ drámai helyzetet: a szerzõ, író, szerkesztõ, felolvasó együttesének kérdését. Azaz: a szöveget Örkény írta, de mégsem épp úgy a szerzõje, mint azoknak az írásainak, amelyek felett saját neve szerepel.
A szöveg a rádió új korszakának bejelentésére szolgált, s a rádiós közösség programját adta hírül. Elhangzásakor azoknak az embereknek az ígéretét jelentette, akik hallgatóik számára garanciát kívántak nyújtani. A kéz, a mondat Örkény mûve volt, a hang és az elhangzó szöveg jelentése azonban már nem pusztán az övé.
„A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsot hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon. Még a minap, hazánk ujjászületésének órájában sem bírta abbahagyni a hazugságot….” – kezdõdik a szöveg, egyes szám harmadik személyben, majd egy ponton, átvált többes szám elsõ személybe. „Mi, akik itt állunk a mikrofonok elõtt, mi új emberek vagyunk ezen a helyen. A jövõben a régi hullámhosszon új hangokat fognak hallani.” A többes szám elsõ személy tehát épp annak az állapotnak vet véget, amelyben a különbözõ szereplõk újra és újra egymásra háríthatják a hazugság felelõsségét. Örkény tehát igazi drámát teremt, rendkívülien érzékeny rádiójátékot, amelynek az a ritka sajátosság ad megkülönböztetett jelentõséget, hogy a benne elhangzó többes szám elsõ személy az adott pillanattól érvényes új korszakot jelenti be, azaz a történelem, a morális megtisztulás egyenes adásban élhetõ át. Az ilyen pillanat, amikor a történelmi esemény, illetve annak mediális reprezentációja szétválaszthatatlan egymástól, olyan ritka, s mint tudjuk, oly rövid ideig tartott, amely nyilván felejthetetlen ünnepi pillanat volt annak számára is, aki a szöveget felolvasta, de a forradalom történetében is. A felolvasott szöveg, amelynek Örkény István 1956-ban az írója volt, bevonult azoknak az adásoknak a történetébe, amelyek utóbb a forradalom hangzó mitológiáját jelentették: Nagy Imre beszéde, az Egmond nyitány mellé. A hazugság korszakának véget vetõ mondatok a személyes felelõsségvállalásról és az igazságról 1956 végén az archívumba kerültek, illetve az oral history különféle formái között maradtak fenn.
A mondatok írója, Örkény nem került börtönbe, de hosszú éveken át kívül maradt az 1957-tõl Kádár-rendszer által foglalkozásszerûen íróként elismert értelmiségiek körén. A forradalom utáni szilencium kulturális története nem annyira a politika, s talán még nem is az erkölcs, mint amennyire az ízlés történetének lapjain írható meg. Mindazok, akik, mint Németh László, Illyés, vagy Örkény közvetlen jó barátai, Karinthy Ferenc, Somlyó György, Devecseri Gábor, nem kerültek börtönbe ( Déry Tibor kivételével), személyes ízlésük szerint próbálták megtalálni az utat írói létük folytatására, s ugyanakkor a Kádár-rendszerrel szembeni megvetésük, börtönbe zárt barátaikkal való szolidaritásuk kinyilvánítására. Nyilván az egyes életutak belsõ logikája is hozzájárult ahhoz, hogy melyikük mikor hozta meg a döntést, s tett kísérletet arra, hogy ismét publikálhasson. S a Kádár- rendszer kultúrpolitikusai nem pusztán alkalmasak voltak ennek a finom áthangolásnak a megértésére, hanem maguk is épp úgy érdekeltek voltak benne, mint az írók. Örkény esetében nehéz eldönteni, hogy melyik elhatározás érlelõdött meg hamarabb: az MSZMP kulturpolitikusai számára vált-e elõbb fontossá, hogy a publikáló íróval is jelezzék a konszolidáció sikerességét, vagy épp a gyógyszergyárban idegenként élõ és dolgozó alkotó gondolhatta úgy, hogy a munkaszolgálattal, majd hadifogsággal elvesztett évek után már nincs több vesztegetnivaló ideje.
Akármint is történt: a hatvanas évek közepe táján Örkény elõbb elfogadott, utóbb kivételesen sikeres író lett. A hetvenes évektõl egyike lett az ország legnépszerûbb drámaszerzõjének, s egyperces novellái a kortárs magyar irodalomban odáig nem jártas olvasók tízezrei számára jelentettek maradandó élményt. A sikeres író volt az tehát, aki 1974-ben interjút adott Brády Zoltánnak, amelyben említést tett 1956-os szerepérõl, s a fenti beszédet immár nem pusztán írójaként, de szerzõként is a magáénak tekintette, azaz utólag beemelte életmûvébe. Azonban, különös módon, elvétette az alanyt, s a beszéd egykor egyes szám harmadik személyben írott részét is többes szám elsõ személyként rekonstruálta. „Mikor megindult a Szabad Rádió, behívtak a Parlamentbe (mert akkor onnan adták a mûsort), és a Rádió új igazgatója megkért, hogy írjak egy bevezetõt az induló adáshoz. Mondtam, hogy szívesen. Ott megírtam. Így kezdõdött: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.” (A fiatal, interjú készítõ Brády Zoltánnak szintén nem tûnt fel az elvétés, sõt megerõsítette, hogy õ is ebben a formában ismeri.)
Ez a váltás igen igen figyelemre méltó, és az én értelmezésemben összefüggésben áll az író és szerzõi szerep közötti finom különbségtétellel, azaz nem pusztán Örkény emlékezés - mechanizmusa formálta át a mondatot, hanem az elvétés mögött is az a kérlelhetetlen realitásérzék és finom elegencia érzékelhetõ, ami életmûve legjavának sajátja. A felkért és anonim szövegírónak, ott s akkor, 1956. október 30-én nem volt oka arra, hogy magát is hivalkodóan beemelje a textus egészébe. Hiszen annak a szövegnek csak a közösség helyett és nevében fogalmazó írója volt, de annak „szerzõje” az azt felolvasó hang, a Szabad Rádió anonim, mégis személyes hangú munkatársa volt. Abban tehát akkor jelenik meg a többes szám elsõ személy, amikor a felolvasó ahhoz a pillanathoz ért, amelyet ünnepélyesnek, felejthetetlennek nevezhetünk, s talán történelminek is.
1974-ben azonban már a szerzõ beszél saját egykori mondatáról, s bátorságra, és ami fontosabb: jó ízlésre, erkölcsi érzékre, és emelkedettségre vall, hogy a mondat alanyai közé saját magát is besorolja. Ez a gesztus a múlttal való katarzishoz hasonló szembenézésre utal, egy személyes felelõsségvállalásra is, amit a Brády interjú többi részlete határozottan jelez. Nem azt mondta Örkény, hogy bementem a rádióba, s azt mondtam, hogy õk hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon. Sokkal fontosabb volt számára a mondat 1974-ben, annál, hogy azt pusztán média-archeológiai leletként említse meg. Ekkor már a szerzõ beszélt: s a váltás jelentésén – a bátorságon - túl is van miért elgondolkoznunk. Mert persze a szöveg akkor és ott azt is jelenthette, s valóban jelentette azt is, hogy Örkény magát is azok közé sorolja, akik a Rákosi idõkben nem egy írásukban távol jártak az igazságtól, így tehát hazudtak. Ahogyan hazudott Déry Tibor, Karinthy Ferenc, Zelk Zoltán, Devecseri Gábor, Sarkadi Imre, Tardos Tibor, Vásárhelyi Miklós, Mérai Tibor, mindazok a közelebbi és távolabbi barátok, akiknek sorsához Örkény a magáét mérhette. Õ maga – az én megítélésem szerint – például jóval kevesebbet hazudott, mint a fenti névsorban számos nagyszerû író tette, de igazán nem lett volna tõle illõ, ha 1974-ben a Kádár korszak legitim és sikeres írójaként nekiáll méricskélni azt, ami amúgy magyarázható, de menthetetlen.
Ez lenne tehát a többes szám elsõ személy elsõ jelentése: a magyar írók tevékenységét bizony joggal értette bele azok körébe, akik a Rádióban is hazudtak. Mert jól tudta, hogy nem csak Rádióban hazudtak, s adandó alkalommal az írók hazudtak a rádióban is.
Ez az személyes felelõsségvállalás a múltért azonban csak az 1974-es mondat jelentésének egyik lehetséges szintje, s azt, hogy elhangzott benne még valami, nem más igazolja, mint a mondat utóélete, annak szállóigévé rögzülése. Az eredeti mondat eltûnt az új változat mögött, ettõl a pillanattól kezdve az író helyett már mindig a szerzõség beszélt. S ennek a „hazudtunk”-nak volt még egy, óhatatlan jelentése, amely túlmutatott az ötvenes éveken, túl a forradalmi rádióadások pillanatain. Akkortájt ebben az országban többes szám elsõ személyben leginkább olyan mondatok hangzottak, hangozhattak el, amelyekben bármiféle vétek elismerésének nyoma sem volt. A MSZMP uralta e többes szám elsõ személyt: a „mi íróink” és a „mi festõink” a „ mi népünkbõl” származtak, nem párt és kormány voltak, hanem „pártunk és kormányunk”, vagy mint egy 8O-as évekbeli fordulat fogalmazott: „kortunk és pármányunk”: Mi mind a párté voltunk, a párt pedig mi magunk, s utóbb aztán ember legyen a talpán, illetve Örkény-nagyságrendû író, aki képes volt átvágni magát mindennek az álközösségi tébolynak, retorikai mocsoknak a tengerén. ( Esterházy munkásságának korai szakasza igen nagy mértékben ennek a zárt nyelvi univerzumnak a belülrõl történõ kikezdése, radikálisan rafinált megbontása.)
És nagyon is különös volt, hogy egy nagy magyar író azt mondja, hazudtunk. A hatalom által védett beszédben a többes szám elsõ személyben nem lehetett hazudni, de még tévedni sem. Ehhez képest Örkény mondata, elvétése, elvette a többes szám elsõ személyt az MSZMP-tõl, a hazugság tényének beismerése árán. Én ezt a mondatot mint egy mindenkori másik Magyarország ígéretét és lehetõséget olvasom.
Utóbb, az elmúlt években ezt a mondatot különféle politikusok használták fel, bár rendszerint pontatlanul. Mindez arra vall, hogy a mondat ismertsége töretlen, s hatásában részben okkal reménykednek azok, akik tudják, hogy a közbeszéd retorikája az 1956-os forradalom évfordulóján akaratlanul is rájátszik az egykori eseményekre. ( A miniszterelnök például megjelent egy bécsi konferencián, ahol kulturális háttérként lejátszották az eredeti felvételt, majd öszödi beszédében is használta, értelemszerûen a többes szám elsõ személyû formulával.) De idézte azt már a mai ellenzék számos prominense támadásként a jelenlegi miniszterelnök ellen. Az idézés általában csak emlékeztetett az eredetire, vagy az 1974-es, többes szám elsõ személyû, változatra, de volt, aki a többes szám második személyû fordulatként használta, terepet adva a szövegromlás feletti ironikus megjegyzéseknek. Megint más politikusok a Tóték postását, vagy épp õrnagyát használják metaforának.
Mindez mit sem árt Örkény István emlékezetének, mit sem árt annak a magyar nyelv iránti hûségnek, amely olyan erõs volt, hogy a szerzõ adott ponton akár ártott is magának vagy ellenkezõleg a felelõsség elvállalásával példát adott, csak nehogy pontatlanságon érjék. Örkény átfogalmazta egykori mondatát, örök példáját adván annak, hogy egy-egy kijelentés értelmezhetetlen a technológiai, mediális kontextusa nélkül. Õ maga tudta a legjobban, hogy a nyelv, amelyet szolgált: fontosabb mindennél. S íróként és szerzõként egyaránt az anyanyelv szolgája volt. Kivételes lényeglátása és nyelvérzéke segítette abban, hogy egykori mondatának változata ma is életben legyen, s kinek-kinek oka legyen használni, kihasználni azt. Nekünk, olvasóknak pedig újraolvasni az újraírt mondatok mögötti igazságot. A mondat két változata együtt: különösen becses lelete történelmünknek.

(Alföld, 2008. 11. sz. 38-41 old.)


Nem azt mondták, hogy hazudtunk minden hullámhosszon

Egy ötvenéves mondat sikertörténete pontosításra vár

Népszabadság, 2007. március 1.

Rab László írása

Az amerikai Yale Egyetem Az év idézetei címû kiadványa szerint 2006 legnagyobb mondása Bush elnök (Rumsfelddel kapcsolatos) kijelentése volt: „Én vagyok a döntnök”. Gyurcsány Ferenc a nyolcadik helyen végzett õszödi beszédének elhíresült részletével: „Hazudtunk reggel, éjjel, meg este.”
A szövegkörnyezet itthon keveseket érdekelt. Amerikában meg pláne. „Majdnem beledöglöttem – mondta Gyurcsány –, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna, ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este. Nem akarom tovább csinálni!”
Gyurcsány a mondattal egy közismert 56-os szólásra utalt, mely így rögzült: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.” A bloggerek az õszödi beszéd elhangzása után így, ebben a formában idézték a miniszterelnök szavait. És tovább ferdítették a mondatot. Az Index szeptember 28-án arról írt, hogy a Fidesz lecsapott a Gyurcsány-beszédre, egy reklámspotban ugyanis a narrátor így vezeti föl a Fidesz kommentárját: „Önök az igazi Gyurcsány Ferencet hallják”. Majd az õszödi beszédbõl így idéznek: „Hazudtunk reggel, hazudtunk nappal, hazudtunk éjjel.”
Lapunk 2006. október 20-i tudósításában beszámolt arról, hogyan reagált a közelgõ 56-os évfordulóra a Fidesz frakcióvezetõje. Eszerint: „Hazudtatok éjjel, hazudtatok nappal, hazudtatok minden hullámhosszon!” Szó szerint ugyanezt mondta Áder János zárszóként egy 2004 júniusi (!) nyilatkozatában. Ha tovább vájkálunk, rálelünk Bánovics Tamás MIÉP-képviselõ Kuncze Gábort minõsítõ nyilatkozatára is 2002 márciusából: „Lopnak, csalnak, hazudnak minden hullámhosszon.”
Vitathatatlan, hogy a szófordulat gyakran felbukkan a politika küzdõterén.
A Fidesz vezetõi 2006-ban mindent megtettek azért, hogy a „Hazudtunk…” kezdetû „Gyurcsány-mondat” bevésõdjön az emberek agyába. Ez nem volt hiábavaló. „Az 5.20-as busszal hazaindultam – írja Atis a blogjában. - Otthon a legnagyobb örömhír ért: Gyurcsány Fletó beismerte bûnösségét a nép elõtt, idézem: hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk a nap minden szakában. Ezek után minimum az a kötelessége, hogy lemond, mert itt káosz és anarchia lesz. Remélem, eltakarodik ez a moslék a közéletbõl. Amúgy meg szereztem magamnak diákra bélyeget. Ez a gond is letudva…”
A számtalan hallatlanul „pontos” idézet hallatán elhatároztam, kiderítem a mondat eredetét. A visszaemlékezõk közlései megegyeznek abban, hogy a mondat 1956-ban, a rádióban hangzott el. Örkény István írta. Megemlíti többek között Karinthy Márton is, Ördöggörcs címû regényében: „Gabi apa hangját hallotta, ugyanúgy, ahogyan egyetlen megmaradt lemezfelvételén: Hazudtunk nappal, hazudtunk éjjel, hazudtunk minden hullámhosszon, vallotta Örkény, évek múlva.”
A 2006-ot leginkább felkavaró mondat Örkénytõl származik ugyan, de nem teljesen így. Standeisky Éva a Mozgó Világ 2005. márciusi számában ezt írja: „Örkény István fogalmazta meg a Szabad Kossuth rádió forradalmi bizottságának önkritikus, bûnbánó nyilatkozatát, amely végül is nem jutott ki az éterbe. »A rádió hosszú éveken át a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon.« A kutató szerint „a szöveg az 1956 utáni évtizedekben szájhagyományként terjedõ legendaként élt tovább”. A mondatot a Déry és társai per irataiból idézi, „Örkény a kézzel írt fogalmazványt kihallgatása során autorizálta.”
Zavarba ejtõ. Nem az ismert szöveg hangzott volna el?
Úgy határoztam, Örkényhez „fordulok”. Az író 1974-ben így nyilatkozott Brády Zoltánnak. „Mikor megindult a Szabad Rádió, behívtak a Parlamentbe (mert akkor onnan adták a mûsort), és a Rádió új igazgatója megkért, hogy írjak egy bevezetõt az induló adáshoz. Mondtam, hogy szívesen. Ott megírtam. Így kezdõdött: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon” Erre Brády: „Tizenhat éves voltam akkor. Ezt hallottam, meg is maradt az emlékezetemben, de lám, nem tudtam, hogy ön írta.” Örkény: „Igen, én írtam. Egyébként ez az egy dolog „fémjelzi” tettemet. Mást nem róhattak fel ellenem.”
Az interjú szerepel a Levelek egypercben címû kötetben, amely 1992-ben jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál, késõbb kiadta a Pesti Szalon is. Az író özvegye, Radnóti Zsuzsa válogatta, szerkesztette, a leveleket, emlékezéseket, interjúkat, és jegyzetekkel is ellátta õket. Radnóti Zsuzsától megtudtam, hogy Örkény nem emlékezett mindenre jól. A rádiónak például nem igazgatója volt, miként nyilatkozta, hanem több szerkesztõje: Burján Béla, Földes Péter, Gömöri Endre, Tóbiás Áron, Varga Domokos. A stúdióvezetõ Molnár Aurél volt. A mondat pedig valóban nem úgy kezdõdött, ahogyan az író idézte, „Hazudtunk éjjel…”, hanem így: „A rádió hazudott éjjel, hazudott nappal…” De a szöveg Radnóti Zsuzsa szerint is úgy került a köztudatba, ahogyan Örkény emlékezett rá. A Magyar Hírlap az író verzióját idézte 1989. január 20-án: „Van, aki úgy véli, hogy történelemírásunkra és oktatásunkra is ráférne hasonló beismerés, mint amilyet a Magyar Rádió 1956 késõ õszi napjaiban elhangzott, immár szállóigévé vált mondata tartalmazott: »Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.”
Standeisky Éva tehát pontosan jelzi, hogy a többes szám elsõ személyû változat szájhagyomány útján terjedt.
De lennie kellett egy eredeti változatnak is. Ennek föllelésében Gömöri Endre kollégám volt a segítségemre, aki 1989. május 23-án a 168 órában közzétette az eredeti szöveget, amit Radnóti Zsuzsa is közöl a Levelek egypercben kötetben. Gömöri Endre kérdésemre a szöveg megszületésének körülményeit is vázolta. Emlékezete szerint Örkény Déry Tibor társaságában érkezett a rádióba, s Máriássy Judit kérésére írta meg a szöveget a rádió forradalmi bizottsága gyûlésére 1956. október 30-án. Örkény szövegét a gyûlésen fölolvasták, s azt a Parlamentbõl sugárzó rádió bejátszotta. Basa György bemondó olvasta föl.
Szerencsés végkifejlet, de õsz óta a szöveg teljes terjedelmében, eredeti formában elérhetõ a Magyar Rádió által kiadott, 3 CD-bõl álló Forradalom, 1956 címû hangdokumentum-összeállításban. Kalandos karriert befutott mondatunkat innen, a Magyar Rádió Forradalmi Bizottságának „kiáltványából” idézzük. Természetesen teljes szövegkörnyezetben.
„Kedves hallgatóink – kezdte a felolvasást Basa György. – Ebben az órában új fejezetet nyitunk a magyar rádiózás történetében. A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon. Még a minap, hazánk újjászületésének órájában sem bírta abbahagyni a hazugságot. De ez a harc, amely az utcán kivívta a nemzet szabadságát és függetlenségét, a rádió falai közt is fellángolt. Akik a hazugság hirdetõi voltak, e perctõl fogva nem munkatársai többé a Magyar Rádiónak, mely ezentúl joggal viselheti Kossuth és Petõfi nevét. Mi, akik itt állunk a mikrofon elõtt, mi új emberek vagyunk ezen a helyen. A jövõben a régi hullámhosszon új hangokat fognak hallani. Ahogy híressé vált régi-régi esküminta követeli, az igazságot, a teljes igazságot és semmi mást, csak az igazságot fogjuk elmondani. Egy részecske vagyunk az ország testébõl. Kérjük, adják meg azt a figyelmet munkánknak, mely minden dolgozó magyar embernek jár. Mi az egész forradalmi mozgalom szószólóinak valljuk magunkat, és a magyar nemzet hangját akarjuk hallatni ország-világ elõtt. A rádió régi vezetõit és munkatársainak egy részét leváltottuk. Kelt Budapest, 1956. október 30-án.”
http://orkenyistvan.hu/hazudtunk

Boldog Gyõzelemnapok, Október 23

Aki bejárta a világot, megismert népeket, fajokat, országokat, annak biztos, hogy feltûnt, mint nekem is: ezeknek a különbözõ kultúráknak, embereknek, nemzeteknek saját faji adottságaik alapján vannak olyan tulajdonságaik, amelyek jól állnak nekik.
Ha ezek a faji adottságok kibontakozhatnak, úgy az adott közösség is értékes és szép lesz, mint egy mezei virág is lehet egy szabadon és jó izléssel kiválogatott csokorban.

1956 október 23 án néhány napra, tudom hogy hazugan és megtervezve, de mégis megtörtént valami rég elfelejtett csoda Magyarországon.
Néhány napra órára, percre, megjelent szétszabdalt kis hazánkban a Szabadság!

Mert semmi nem áll rosszabbul a magyaroknak, semmitõl nem lesz egy magyar szerencsétlenebb, utálatosabb, szegényebb és értéktelenebb, mint amikor a Szabadság hiányzik a hazájában.

Sokan vagyunk akik ma látják a hiányt és a vigasztalan eredményeket,
De még vannak olyan szerencsések, akik akkor, láthatták milyen mindenek felett szép tud lenni a Magyar............

A magyar forradalom titkos története
http://onlinekonyv.info/wp-content/up...tenete.pdf

Gerry, ezt nekednek!

http://www.daserste.de/information/po...k-100.html

Forradalom képekben az orosz médiától:
http://www.kommersant.ru/gallery/3124...id=1340737