Zsidó csacsogás. a képlet egyszerû: Szeretet = Igazság. Aki nem bírja, az meghal. Aki igen, az eltávozhat. Napjainkban az erõszak, az agresszivitás, a populizmus, a gyûlöletkeltés egyszerre erõsödött fel a tolerancia, az együttmûködés, az egyéni autonómia és a társas együttélés igényével. Hogyan hat ránk a rettegés? Kiért vagyunk felelõsek? Feldmár Andrással beszélgettünk, aki következõ elõadását november 16-án a Fenntarthatósági Csúcson tartja.

Félelemben élünk. Félünk a terrortámadásoktól, a megélhetésünket fenyegetõ veszélyektõl, a betegségektõl és még egy csomó mindentõl. Ma mintha egyre több mindentõl rettegnénk.

Hogyan hat a rettegés a személyiségünkre, kapcsolatainkra, viselkedésünkre?

– Mindenkire másként hat, nem szabad az általánosítás démonjának beadni a derekunkat. Lehet, hogy a veszély arra ösztökél, hogy keressek menedéket a jelen pillanatban, kultiváljam az élvezetet, és legyek hálás, hogy még lélegzem; lehet, hogy mielõtt nagyon rossz lesz, megölöm magam; lehet, hogy átlépek minden határt, törvényt, etikát, és bántok másokat, hiszen minden mindegy. Azt sem szabad elhinni, hogy az egyénnek most rosszabb, mint régen. Mióta ember van a földön, az, aki élt, veszélyben volt. Egyikünk sem élne ma, ha õsapáink nem áldozták volna fel életüket azért, hogy megvédjék a nõket, a gyerekeket. Mindegyikünk egy véres hullakupac tetején áll – ilyenek vagyunk mi, emberek.


Olyantól is félünk, amirõl fogalmunk sincs. Valójában nem is ismerjük. Azt mondták, félni kell a bevándorlóktól, de én egyetlen bevándorlót sem ismerek személyesen. Akkor mitõl félek valójában?

– Mindig attól félek, ami már megtörtént. Az, hogy „bevándorló”, emlékeztet minden idegenre, aki valaha is megijesztett, az utánam született testvéreimre, akik elvették a szüleim figyelmét rólam, stb. Amikor négyéves voltam, az ostrom alatt, 1944-ben, a felnõttek arcát figyeltem, hogy õk félnek-e. A félelem ragályos, fertõzõ.

Talán összefüggésben van a félelmeinkkel a függõségünk. Hogyan lehetünk – és lehetünk-e egyáltalán – szabadok?

– Szabadságra vagyunk ítélve. Nem lehetek nem szabad. Minden pillanat kritikus pillanat, dönthetek így, vagy úgy. Szabad úgy tenni, mintha nem lennék szabad. Miért tesznek úgy sokan, mintha nem lennének szabadok? Hát mert a felelõsség súlyos, amivel a szabadság jár. De ettõl a felelõsségtõl nem lehet megszabadulni még akkor sem, ha zsarnokok alatt bújunk el önmagunktól.

Kinek higgyünk? Hogy ismerjük fel, hogy ki a barát, ki az ellenség?

– Csak az a barátom, aki szívén viseli azt, ami nekem jó. Aki jót akar nekem. Aki figyel rám, és komolyan vesz.

Kiért vagyunk felelõsek? Magunkért vagy a közösségért, amiben létezünk? Hogyan és milyen mértékig érvényesíthetjük saját érdekeinket?

– Felelõs vagyok a másik felelõsségéért. Ha tanúja vagyok annak, hogy bántasz valakit, és nem szólok rád, akkor cinkosod vagyok. Csak arra kell vigyáznom, hogy az én szabadságom ne vegye el a másik szabadságát. Ha trombitálni akarok, akkor nem a könyvtárban fogok gyakorolni, ahol mások csendben szeretnek olvasni.

A menekülthelyzet kapcsán kiderült: az elfogadás, szolidaritás, szeretet kivesztek a társadalomból. Az agresszió és a düh viszont nagyon könnyen felébreszthetõ az emberekben. Alapvetõen milyen az ember, együttmûködõ vagy ellenséges?

– Az ember minden, ami emberi. Minden bennem van, bennem él, csak „mi” vagyunk, nincsenek „õk”. Egy csónakban evickélünk mindannyian.

A történelem már többször igazolta, hogy a gyûlölet könnyen fellobbantható. Miért nem tanulunk a múlt hibáiból?

– Csak a tudományban, a technikában van fejlõdés. Az etikában, politikában nincs változás. Agyunk pici része, a neocortex az ember-agy, a többi olyan, mint a hüllõkké meg az emlõsöké. Vadállatok vagyunk.

Mára hatalmasak lettek a különbségek országok, társadalmak között, de egy-egy társadalmon belül ember és ember között is. Fenntartható-e így a világunk? Hová vezet ez? Mit tehetünk az egyén szintjén, hogy csökkenjen a szakadék?

– A jövõ nem látható, amit mondunk róla, csak fantázia. Szeressük egymást! Ezt megtehetnénk. Ha mindenki szeretné a másikat, nyilvánvalóan boldogabbak lennénk.

Mindenki szerethetõ?

– Persze! Csak az hiszi, hogy nem szerethetõ, akit nem szerettek. A gyerek magára veszi a felelõsséget, pedig csak szerencsétlen, ha azok, akik közé cseppent, nem szeretik õt.

Hogyan lehet eljutni a szeretet állapotába?

– Gyakorolni kell. Figyelni kell a másikra. Meg kell tanulni úgy lenni a társaságában, hogy õ szerinte megkönnyítsük, gazdagabbá tegyük az életét.

Egy korábbi interjúban azt mondta, a Nap is meg fog halni, a Föld is meg fog halni, nem lesz emberiség. Ha nincs esély a túlélésre, hogyan éljünk?

– Buddhista koan: „Az egyetlen, ami biztos, az a halál. A halál idõpontja nem biztos. Hogyan éljek?” Én arra jutottam, hogy hálás vagyok minden pillanatért, és kimondok mindent, amit akarok, akkor, amikor gondolom, annak, akivel éppen vagyok, nehogy egyikünk meghaljon, mielõtt tudná a másik, hogy szeretem.

Mi ma a legnagyobb probléma a mindennapjainkban?

– A legnagyobb probléma: mit tesz a Szeretet, amikor találkozik a Gonosszal?
Link