Már meg sem döbbenek, hogy a szakértõk seggfejek, de most vona-tkoztassunk el egy karlendítésre a májtól és vizygáljuk meg a maradékot! Nekem mindig ciki volt a cuki. Vona Gábornak, a Jobbik Magyarországért párt elnökének cukiságkampányát mindig álságosnak találtam. Kezdettõl fogva világos volt számomra, hogy radikális nacionalista jelszavakkal operáló pártjának bázisa a magyar társadalomban csaknem másfél évszázada mindig jelen lévõ keményvonalas és mérsékelt antiszemita csoportokra épül, akik a húszas években az „ébredõk” és „fajvédõk” táborát gyarapították, és az 1939 május végi választásokon a szavazatok majdnem húsz százalékát szerezték meg.

Ez a tömeg nem tûnt el 1945 után sem, szavazott az 1945-ös és 1947-es választásokon is (leginkább a kommunistákra), majd az 1990-es rendszerváltás után újból megtalálta a maga pártját: elõbb a MIÉP-et, aztán a Jobbikot. Ilyen a világ rendje mifelénk, még Auschwitz után több mint hetven évvel is. Legfeljebb annyit lehet tenni, hogy a mindenkori kormánypárt kezeli a problémát: egyrészt jogszabályokkal szankcionálja a nyílt zsidóellenes uszítást, másrészt politikailag semlegesíti és ezzel leszereli a „mérsékelteket”.

Vona Gábor pártelnöknek, aki már egy ideje igyekszik mérsékelt színben feltûnni és cukinak mutatkozni a közvélemény elõtt, az év végén az a korszakalkotó ötlete támadt, hogy a hanuka, a fény ünnepe alkalmából köszönti az egyik zsidó felekezetet. Hasonló gesztusra évrõl évre rászánják magukat azoknak az iszlám országoknak a vezetõi is, akik Izraelt „a föld felszínén burjánzó daganatnak” tartják, legszívesebben eltörölnék a föld színérõl. Az iráni államelnök minden évben jókívánságát fejezi ki az országában élõ néhány száz zsidónak, vagyis Vona csak egy olyan gesztust tett, ami megszokott az általa eszményített közép-keleti országban, ahonnan nemrég még megfigyelõket akart hívni a magyarországi választásokra.

A hanukai üdvözletek, pontosan ugyanúgy, mint a karácsonyiak, többnyire formálisak, kár rájuk szót vesztegetni. A címzett, Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezetõ rabbija azonban rea­gált rá. Vona Gábornak és Mirkóczki Ádámnak írt levelében felhívta a figyelmet arra, hogy mielõtt még ájtatos hangvételû gratulációkat küldenek, a Jobbiknak elõbb vissza kellene vonnia néhány, az egész hazai zsidó közösséget sértõ kijelentést. Erre aztán újra érkezett válasz a Jobbiktól, és a levelezés felkerült az internetre is.

A magasröptû levelezés akár a partnerek magánügye is maradhatott volna, ha nem nyilvánított volna róla véleményt a progresszív média. Konkrétan a Magyar Narancs idei elsõ száma, amelyben vezércikket szentelt az ügynek „A rabbi kedden válaszolt” címmel. Az írás tükrözi azt az igyekezetet, amellyel a baloldali és liberális pártok táborának egy része össze akar fogni a legnagyobb ellenzéki erõnek számító Jobbikkal, a kormányzó párt, a Fidesz–KDNP ellenében. Egy ideje visszatérõen elhangzik, hogy „Orbán Viktor rémuralmát” mindenképpen le kell váltani, akár azon az áron is, hogy a szétforgácsolt baloldali pártok összefognak a Jobbikkal. Mivel az EMIH jó kapcsolatokat ápol a kormányzattal, a politikai logika azt követelte, hogy a Magyar Narancs a zsidó felekezet és a Jobbik vitájában álljon az utóbbi mellé. Ez is történt, a vezércikk szerzõjének okoskodása pedig olyan körmönfont, hogy érdemes idézni:

„Tényleg rögtön ki kellett rúgni Vona kezébõl a karácsonyi képeslapot? […] Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy épp a kormányzat kedvenc zsidó szervezete tett így szívességet a kormányzatnak. Jól látjuk, hogy a Fidesz propagandagépezete egyszerre igyekszik kompromittálni Vonát saját eddigi szavazói elõtt és azon tömegek elõtt, akiket Vona becélzott: az elõbbieknek azt üzenve, hogy lám, Vona behajolt a »zsidóknak«, az utóbbiaknak meg azt, hogy Vona hiába mondja azt, hogy már nem náci, ha egyszer náci volt. Ez utóbbi állítás hiteléért most már Köves Slomó bejelentkezése kezeskedik.”

Vagyis a rabbi rosszhiszemûen, politikai elvárások szerint reagált, nem bízik Vona megjavulásában, hiába állította ezt válaszában a vizslakölyköket simogató pártvezér. „Belekerültem egy szellemi-kulturális erõtérbe, ahol az egyik oldal a magyarokat folyamatosan nácizta, a másik oldal pedig a zsidóságot folyamatosan hazaárulózta. Én pedig tettem, amit a saját oldalam mintái alapján helyesnek hittem. Ez nem felmentés, csupán magyarázat. […] Aztán rájöttem, hogy ez az egész sehová sem vezet, hogy értékes energiákat emészt fel az ország, hogy a múlton rágódunk csupán, hogy kölcsönösen vágjuk egymás arcába a XX. századi sérelmeket, de ez mindkét oldalról csupán a gyengeség, a tehetetlenség és a gyávaság jele.”

Ez a mentegetõzés akár meggyõzõnek is tûnhetett, egészen addig, amíg a „Jobbikkal békülõk” nem találkoztak egy figyelemre méltó hírrel. A szélsõjobboldali párt ugyanis február 7-én Pesthidegkúton, a háborús emlékmûnél megemlékezés tart „az 1945. február 11-én történt kitörésrõl”. Beszédet mond Novák Elõd és Botlik József történész. A józsefvárosi Jobbik-szervezet pedig a rendõrgyilkos Gyõrkös István vezette Magyar Nemzeti Arcvonal egykori szóvivõjével és második világháborús veteránokkal emlékezik a Budapestet védõ német és magyar erõk 72 évvel ezelõtti kitörésére, és itt a Kalóz becenevén ismert, színes múltú Alkay Zsolt amatõr „hadisírkutató” méltatja majd a „hõsöket”. Józsefvárosban a házigazda Duró Dóra, Novák felesége lesz, aki szintén a párt képviselõje.

Hogyan is állunk a „XX. századi sérelmekkel”, amelyeken ideje túllépni, Vona úr? Tény, hogy a kitörésnek a Wermacht, illetve a magyar hadsereg részérõl jócskán voltak ártatlan áldozatai. Mégis, a Jobbik komolyan gondolja, hogy Budapest védelmét és a második világháború értelmetlen meghosszabbítását, amely több mint százezer magyar zsidó, munkaszolgálatosok és civilek életébe került, hõstettként ünnepli? A nem zsidó áldozatok tömegeirõl és a tömérdek felesleges pusztításról nem is beszélve.

Csoda, hogy a nyugati szélsõjobboldali pártok, a francia Nemzeti Front, a holland Szabadságpárt és a többiek szóba sem állnak egy olyan notórius társasággal, amely az európai neonácik legnagyobb erõssége? Elképzelem a jelenetet, amikor a Jobbik cukiságkampányától elbûvölt baloldali és liberális értelmiségiek tisztelettel adóznak Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok és Hindy Iván vezérezredes, nyilas városparancsnok dicsõséges emlékének. Vagy a baloldali értelmiségiek erre már nem lennének hajlandók? Sajnos napjainkban már azt sem lehet kizárni, hogy 2018-ban a Jobbikban és személyesen Vona Gáborban találják meg a miniszterelnök-jelöltjüket. Bár a történelem azt mutatja, hogy a csodafegyverre már a budai Vár védõi is hiába vártak.

Pelle János

A szerzõ történész, újságíró
Link