És mennyi jó magyar ember bele halt .

Élni muszáj: a kollektív megemlékezés fölszámolja a kollektív bûnösséget

A Dunakanyar térségébõl mintegy hatszáz, Kismarosról nyolcvanöt sváb magyart deportáltak a szovjetek értelmetlen munkára kényszerítve a II. világháború után. A civil lakosságból kiválogatott „malenkij robotosok” kálváriája 70 éve egy teljesen fel nem dolgozott, ki nem beszélt témaként nehezedett a túlélõkre.

Ha röviden kéne megválaszolni azt a több szempontból nem igazán helytálló, de rendre felmerülõ kérdést, hogy milyen haszna van a Szovjetunióba hurcoltakról szóló emlékévének, akkor a több szempontból helytálló válaszok egyike az, hogy az emléktáblák szürkesége után kézzel fogható, vagy megtekinthetõ alkotások készültek el a személyes tragédiákról, egy helyi vagy nagyobb közösségek kialakult szövetét szétroncsoló eseményekrõl.http://www.hirado.hu/2017/02/25/elni-...unosseget/

[color=#990000]„Maguk itt fognak élni, és itt fognak meghalni”[/color]
Kitelepített magyar család filmbe illõ menekülése


A budapesti Memento, 1945-1956 emlékmû részlete. Arcot adni a szenvedésnek

Óbecse, Szeged, Ebes, Szeged, Kreuzkirchen, Florida: ezek a fõ helyszínei annak a családregénynek, amelyet egy magyar család kénytelen-kelletlen végigélt 1945-tõl máig. Ha valakit meghurcolt a kommunista rendszer, az Amerikában élõ Margit nénit és övéit feltétlenül. Történetükkel a kommunizmus áldozatainak emléknapján sorstársaikra is emlékezünk.

A két autó szorosan egymás után, teljes gázzal hajtott át a határon. A jugoszláv határõr megpróbálta feltartóztatni õket, de még idõben belátta, hogy kitett lábától nem riadnak vissza a fiatal sofõrök. Néhány méter után, már osztrák területen, megkönnyebbülten szálltak ki az autókból az utasok. Egy asszony és tizennégy gyerek. Az osztrák határõrök nem gyõztek csodálkozni, amikor látták, hogy csak nincs vége az ülésekrõl és az ülések alól kibújó, egyre kisebb és kisebb gyerekek sorának.

– A legidõsebb huszonegy, a legfiatalabb hétéves volt, amikor elhagytuk az országot – emlékszik vissza arra a napra Kovács Margit, aki ma, negyvenhat évvel késõbb már szelíd derûvel idézi fel az eseményeket. Valószínûleg akkoriban sem könnyen lehetett kihozni a sodrából, hiszen ha nem lett volna kiegyensúlyozott személyiség, bizonyosan nem vállal tizennégy gyermeket. De vállalt. Igaz, akkor még nem egyedül.

De ugorjunk vissza egy kicsit az idõben, egészen 1945-ig. Ez az év sorsfordító volt, nemcsak az ország, de két fiatal ember életében is. Ekkor ismerte meg egymást Margit és Géza a vajdasági Óbecsén, amely addigra éppen harmadszorra váltott gazdát.

– Amikor újra bejöttek a szerbek, a nõvéremék Ausztriába menekültek, és aztán meg sem álltak Ausztráliáig. Mivel az öcsém egyedül maradt Óbecsén, odautaztam Zentáról, hogy vele legyek. Így találkoztam a férjemmel. Én huszonkettõ voltam, õ huszonnégy – meséli Margit a vonal túloldalán. Ezer és ezer kilométer távolából beszél, és bár felidézett ifjúkora legalább ilyen lélektani távolságban van már a 94 éves asszonytól, mégis úgy hívja elõ emlékezete azt az idõt, mintha ma lett volna.

Kovács Margit Floridában


– Az uram nagyon jó ember volt, szerette a gyerekeket, ügyes volt a munkában. Nem volt mérnök, de eredetileg autószerelést tanult, és nagyon értett a gépekhez. Olyan traktort tervezett, amelynek a kereke nem tapossa, hanem megmunkálja a földet. Amikor még Magyarországhoz tartozott Óbecse, elment Mosonmagyaróvárra, a mezõgazdasági intézetbe, bemutatta az ötletét, és ígéretet kapott, hogy megépítheti a gépet. Aztán visszajöttek a szerbek, és az egészbõl nem lett semmi.

Ahogy semmivé lett minden abból is, amivel ezután próbálkoztak. Hiába épített fel saját egzisztenciát az ifjú pár földet bérelve és konyhakertészetet megteremtve Szeged mellett – mert „igaz, hogy ezzel van a legtöbb munka, de ez hozza a legnagyobb hasznot is” –, az állam erõszakkal lefölözte a hajnali kelések, az estébe nyúló kapálások hasznát. Négy hónap börtön várt a családfõre a padláson talált másfél mázsa búzáért, a gazdaság pedig, a négy gyerekkel együtt, az asszonyra maradt.

Ám ezt leszámítva akkor még egész elviselhetõ volt az élet.

– Jó helyen laktunk, volt jó artézi kút. A gyerekek már egész kicsiként is segítettek, munkához voltak szoktatva. Nem volt szabadnap, de micsoda karfiolt termesztettünk az urammal! Mennyit jártunk a piacra! – mondja Margit ma is lelkesedéssel. – Volt úgy, hogy ötezer csomó retket eladtunk, akkor vettük a televíziót.

Az új világban azonban nem volt elég ügyesnek, szorgalmasnak lenni. Hûségre is szükség volt. A párthoz, amelybe Kovács Géza semmi áron nem volt hajlandó belépni.

– Utálta a kommunistákat. Szerintem emiatt vittek el bennünket azon a júliusi éjszakán – mesél tovább az asszony. – Aznap is estig kint voltunk, emlékszem, a kis Géza unszolt, „anya menjünk már be, csípnek a szúnyogok”, de én még egy sort végig akartam kapálni… Éjjel aztán zörgettek az ajtón. Én ébredtem föl hamarabb. Egy rendõr állt az ajtóban, azt mondta, azonnal szálljunk föl a teherautóra, és ha valamelyikünk szökni próbál, használni fogják a fegyverüket. Mi ugyan a tanyán éltünk, mert így volt egyszerûbb a munka miatt, de mindenünk a szegedi lakásban volt. Kikönyörögtük, hogy vigyenek oda minket, hogy össze tudjuk szedni, amink van, de mindössze fél óránk maradt a pakolásra.

Azon az éjszakán, 1952. július 3-án 123 családot vittek el Szegedrõl. Kovács Margit anyósával, apósával, férjével és négy gyerekkel, hetedik hónapban lévõ, várandós kismamaként érkezett meg Ebesre.

– Amikor kiszálltunk a marhavagonokból, egy rendõr azzal fogadott: maguk itt fognak élni, és itt fognak meghalni. Ebesen nagy állami gazdaság mûködött, az uram a gépállomáson, anyósomék a földeken dolgoztak. Én otthon voltam a négy gyerekkel, és vártam az ötödiket. Endrét a közeli Debrecenben hoztam a világra.

„Egy októberi napon kezdõdtek meg a szülési fájdalmak. Nem ijedtem meg, volt már gyakorlatom benne. Telefonálni kellett volna a mentõknek, de nem tudtak, mert elromlott a telefon, így hát szekérre raktak, és rendõr kíséretében bekocsikáztam Debrecenbe. Elvittek a fogászati klinikára, ahonnan alapos kivizsgálás után a fül-orr-gégészetre vitt a kocsis. Mire végre megtalálták a szülészeti klinikát, Endre már majdnem megszületett” – áll Margit visszaemlékezésében a hortobágyi kitelepítetteket megszólaltató, Kitaszítottak címû könyvben, amelyben rátaláltam erre a valószínûtlen történetre.

– Mire Endrével visszaértem a táborba, már igen hûvös volt az idõ. Addig sátorban laktunk, de ekkor beköltöztünk egy kis házba, amelyben egyetlen szobát kaptunk, ott éltünk kilencen. Igaz, nyirkos volt, és nem lehetett benne fûteni, de a sátornál jobb volt – mondja Margit, s kiegészíthetjük azzal, amit a fent említett könyvben errõl az idõszakról olvashattunk: „A táborban minden nagyon körülményes volt, de leginkább a mosás volt szinte megoldhatatlan, jobban mondva a szárítás. Mivel alig tudtunk magunkkal hozni holmikat a nagy sürgetés miatt, sûrûn kellett mosni, és a hideg, nedves szobában nem lehetett megszárítani. Lestük a jobb idõt, amikor süt a nap, vagy fúj a szél, és gyorsan kihasználtuk a lehetõséget. Már nem emlékszem rá, mit ettünk. Tej nem volt, így a gyerekek táplálása igen nagy gondot jelentett. Egyszerûen nem tudom visszaidézni, miként oldottuk meg a hús, zöldség, gyümölcs és tej nélküli élelmezést. Nem tudom.”

Sokan mondják, akik megélték, hogy a kitelepítés még egészen elviselhetõ volt ahhoz képest, ami utána következett. Kovácsékkal sem történt ez másként. Sztálin halála után fölszabadították a tábort, mehettek, amerre láttak: földönfutóvá lett az akkor még ötgyerekes család.

– Nem adtak vissza semmit az égvilágon, pedig teheneink, lovaink, disznóink, borjúnk, traktorunk, teherautónk, komplett gazdasági felszerelésünk, városi házunk volt! Végül egy téeszhez tartozó házban húztuk meg magunkat, de két hét múlva kijöttek a párttól, hogy menjünk el onnan, mert az az épületet gabonaraktár lesz – mondja tovább az asszony. – Akkor elmentem a postára, és levelet írtam Rákosinak. Persze úgy kezdtem: „Rákosi apánk!” Megírtam neki, hogy az újságban az áll: a volt horthysta tiszteket és csendõröket telepítették ki, az én uram pedig egyszerû honvéd volt. Tíz nap múlva megint jönnek a párttól. „Na – mondom –, menjünk?” De maradhattunk, sõt az addig ott raktározott árpát is elszállították, és adtak háromszáz forintot, hogy vegyek belõle ruhát a gyerekeknek. A ház hat kilométerre az iskolától, villany nélkül, de legalább fedél volt a fejünk fölött.

A „sikeren” felbuzdulva Kovács Margit újabb levelet fogalmazott, ezúttal a belügyminisztériumnak. Kérte, hogy adják vissza mindazt, ami a családé volt, mire közölték: a családot ugyan valóban nem lett volna szabad elvinni, de olyan rendelet sajnos nincs, amelyik azt írná elõ, hogy vissza kell adni az elkobzott javakat.

A Kovács család munkához szokott, egyre szaporodó tagjai újra gyökeret eresztettek. Fuvarozásból, bérszántásból tartották fenn magukat, s lassan a nagyobb fiúk is beálltak a családfõ mellé.

„Közben a gyerekek meg jöttek. Endre után, aki Ebesre született, Péter, Edit, Ági, Pista, Tibor, Klári, János, Éva, Józsi. Összesen 14. Boldog voltam, miként a férjem is. És azt hiszem, a gyerekek is. […] Az uram dolgozott, mint egy megszállott. Én a gyerekek mellett elláttam az állatokat, a konyhakertet, a gyerekek õrizték a libákat és a malacokat, kijártunk kapálni a bérelt öt hold földet, együtt a gyerekekkel. Nem hanyagolták el a tanulást sem. Jó tanulók voltak mind, annak ellenére, hogy naponta kellett megtenniük a kétszer hat kilométeres utat az iskoláig, akármilyen idõ is volt. Esténként petróleumlámpa fényénél felolvastam nekik az iskolai kötelezõ olvasmányokat. […] Az Egri csillagok, a Kincskeresõ kisködmön, a Légy jó mindhalálig az egész család szórakozása és élménye lett még akkor is, ha a kisebbek elszundikáltak rajta” – áll Margit visszaemlékezésében. Itt olvasom ezt is: „Mindenkinek megvolt a feladata, a ház körüli teendõje, ebbõl senki sem húzta ki magát, mert látták maguk elõtt a jó példát. Az uram vett egy kis traktort, majd késõbb egy kisteherautót is, és amikor más munka nem volt, szenet szállított a magánrendelõknek és a tsz-nek.”

Mire azonban a család újra talpra állt, a rendszer megint kihúzta a lába alól a talajt. Jött egy rendelet, s attól kezdve mindenki csak a saját földjén használhatta a traktort, teherautót. Margit Budapestre utazott a minisztériumba, kérte, tegyenek velük kivételt, mert nekik öt hold földön tizennégy gyereket kell eltartaniuk. Hiába, megszûnt a pénzkereseti lehetõség.

„Akkor jöttek, hogy az uram lépjen be a tsz-be, meg lépjen be a pártba. Õ azonban azt mondta, inkább meghal, de nem lép be sehová. És tényleg, nemsokára meg is halt szegény – emlékszik vissza Margit a sorsdöntõ fordulatra. – Még a táborban megfázott és tüdõbajt kapott. Az orvosok meggyógyították, de késõbb kiújult a tüdõbaja, és már nem tudtak rajta segíteni. Itt maradtunk tizenöten, apa és férj nélkül, 1969. november 8-án.”

S mintha még lehetne fokozni egy családfõ elvesztésének tragédiáját, a temetés után nem sokkal olyasmi történt, ami aztán visszavonhatatlan döntésre kényszerítette az özvegyet. Közölték vele, hogy – mivel egyedül nem tudja eltartani õket – a hat legkisebb gyermekét elveszik, és állami gondozásba adják.

Kovács Margit unokái betlehemeznek Floridában. Néhány a harmincból


„Azt már megtanultam, hogy soha ne mondjak ellent a hivatalnak, most is azt mondtam, hogy kérek néhány nap haladékot, hiszen éppen most lenne egy családi lakodalom odaát Horgoson, amire már nagyon számítottak a gyerekek. Mivel édesanyám és a nõvérem Horgoson élt, mi már elõzõleg is kaptunk határátlépési igazolványt, legalábbis a nagyobbak és én. […] A hivatalos emberek elmentek, én meg lázasan kezdtem sütni a lakodalmi tortákat. […] A nagyobb gyerekeket kettesével útnak indítottam egy-egy tortával. Amikor már csak mi voltunk hátra, magam is fogtam egy jókora tortát, és felültünk a vonatra mind a heten.” A kalandregénybe illõ történet innentõl a rokonok segítségével vásárolt mikrobuszon folytatódott, amellyel a nagy család elõször Olaszország, majd Ausztria felé vette az irányt.

– A határ mellett haladtunk, és amikor egy szerb katona megállított minket, szabadkozni kezdtem, hogy eltévedtünk. Felírta a rendszámunkat, és útba igazított bennünket. Megaludtunk egy erdõnél, és másnap Ljubljanában két különbözõ helyen egy-egy autót béreltünk, mivel a mikrobusz rendszámát már biztos felismerték volna a határon – folytatja tovább a történetet Margit a vonal másik végén. – Azért két helyen béreltünk, mert még csak az egyik fiamnak volt jogosítványa. A két kocsiba már befértünk úgy, hogy a kisebbek a nagyobbak lábánál feküdtek az ülések között. Akkor Maribor felé vettük az irányt.

Az eseményeket innen már ismerjük. A határátkelõn kivárt alkalmas pillanatét, a gázba taposó fiúkét, az áttörõ autókból végeláthatatlan sorban elõbújó kisebb-nagyobb gyerekekét, akikre ettõl a perctõl új világ várt.

„Micsoda szégyen, hogy egy ember akkor lett boldog, ha elhagyhatta a szülõföldjét!” – sóhajt fel visszaemlékezésében Margit ezen a ponton, de ma, amikor floridai otthonában, félretéve a kézimunkát, kérdéseim nyomán beleönti múltját a telefonkagylóba, már nincs benne keserûség.

– Az osztrákok mindenben segítettek, az ’56 óta fenntartott kreuzkircheni menekülttábor rendes volt, és lehetett dolgozni is – mondja.

Õ és a nagyobb lányok takarítást vállaltak, miközben folyamatosan keresték a lehetséges letelepedési helyeket. Mivel Margit testvérei Ausztráliában éltek, kezdetben oda szerettek volna menni, de az ausztrál hatóságok elzárkóztak, mondván, apa nélkül nem tudja eltartani a gyerekeket.

– Ekkor levelet írtam Mindszentynek. Közbenjárására végül ráálltak volna az ausztrálok, hogy fogadjanak minket, de az útiköltséget nekünk kellett volna fizetnünk, és ennyi pénzünk már nem volt. Végül egy amerikai magyar újságban megjelent rólunk egy cikk, ami után rengeteg levelet kaptunk. Két-három gyereket sokan fogadtak volna, de az egész családot csak ketten vállalták. Egyikük Kanadából, másikuk Floridából jelentkezett. Mi utóbbit választottuk, mondván, fáztunk eleget eddigi életünkben.

Margit tíz gyermekével egy ideig még az osztrák táborban maradt. A legnagyobbak, Márta, Endre, Miska és Péter elõbb, 1972. november 2-án utaztak ki Amerikába.

„A két gyerek azonnal munkába állt, és hetente vitték be keresetüket a bankba, hogy minél elõbb összegyûjtsék a pénzt a többiek utazására is, és valamilyen lakáslehetõséget teremtsenek. Ez a hangyaszorgalom feltûnt a bankban is, és alaposan kikérdezték õket, mire gyûjtenek ilyen szorgalmasan. 1973 márciusában a bank annyi kölcsönt adott a gyerekeknek, hogy megvették a házat, természetesen törlesztésre. Mi pedig itthon gyûjtöttük a pénzt az útiköltségre” – áll Margit visszaemlékezésében, amely egyébként a „Hortobágy – a magyar Szibéria” címû konferencián hangzott el 2000 júniusában, s ezután került a Kitaszítottak címû kötetbe.

A család 1973 márciusában egyesült ismét a floridai Plant Cityben, ahol – néhány tagja kivételével – azóta is él.

– A fiaim együtt dolgoznak, nagy gépeik vannak, amelyekkel a földet kell megmunkálni – meséli a büszke anya, s csak a kívülálló veszi észre, mindez milyen szépen rímel az apai örökségre. – A lányok férjhez mentek, a fiúk megnõsültek, van harminc unokám és harminc dédunokám – vonja meg a mérleget Margit, akinek karácsonykor, húsvétkor bizony nem kevés tésztát kell dagasztania a kötelezõen megrendelt bejglihez. – Még ha nem is tudunk mind egyszerre összejönni, legalább hatvanan vagyunk ilyenkor – mondja.

Ezeken az alkalmakon szó esik még a múltról, de magyarul már csak az unokák tudnak faggatózni szüleiktõl és a nagymamától.

– Voltak nehéz dolgok, de vannak szép emlékek is, amelyek hazakötnek – válaszol kérdésemre az idõs asszony, majd hozzáteszi: sok mindent kibír az ember, ha muszáj.

Leteszem a kagylót. Margit néni most nyilván ismét a kézimunkához nyúl. Ha már végigdolgozta az életét, ne teljen el tétlenül ez a nap sem.http://mno.hu/hetvegimagazin/maguk-it...ni-1387619