A Budapestrõl Szegedre tartó reggeli vonat utasai 1931. márciusának végén az egyik lezárt másodosztályú fülékébõl halk nyöszörgést hallottak kiszûrõdni, amíg a szerelvény Cegléd állomáson állt. Értesítették a kalauzt, majd felnyitva a fülkét egy szörnyen összevert, vérzõ fejû férfit találtak. A kiérkezõ orvos még észre tudta téríteni, elmondta, rablótámadás áldozata lett, személyleírást adott támadójáról, és ismét elájult.


A sértettet Steinherz Rudolf volt, a köztiszteletben álló, 51 éves kecskeméti borkereskedõ, a helyi ortodox zsidó hitközség korábbi tisztviselõje. A városi kórházban megmûtötték, úgy volt, ha komplikáció nem lép fel, túléli. Késõbb magához is tért, és részletesen beszámolt a történtekrõl:

…támadója 20-25 éves, kopottas öltözetû, zöld lódenkabátos, fekete puha kalapos, magántisztviselõ külsejû férfi volt. Steinherz a vonat elindulása után kényelembe helyezkedett a II. osztályu kocsiban, s egy kicsit elaludt, majd hirtelen fejében hasogató éles fájdalomra ébredt. Maga elõtt látta utitársát, kinek kezében kalapács volt. Kérte, hagyja meg az életét, inkább mindent oda ad. Át is adta pénztárcáját, ezüst óráját, arany láncát, mire a támadómég egyszer fejbeütötte. Egyébre nem emlékszik.

– írja 1931. március 27-ei számában a Délmagyarország.
Rablógyilkosság

Részletesen azonban nem tudták kihallgatni, mert másnap belehalt sérüléseibe. A boncolás megállapította: tíz kalapácsütés érte a fejét. A rendõrséget elõször egy véres kabát vezette tévútra, majd a szálak Lajosmizsére vezettek – miután Steinherz halála elõtt sokszor ismételgette a település nevét, és egyéb információk is alátámasztották: itt ismerkedett meg egy önmagát Rotschild kertészének bemutató emberrel.

Ez is tévútnak bizonyult, ám idõközben kiderült, a borkereskedõ több nagy összegû életbiztosítással rendelkezett, halála elõtt pedig újabb, nagy összegû életbiztosítást akart kötni. A Délmagyarország március 31-én arról számolt be, ha a gyilkossági ügyben jelentõs fordulat nem áll be, a családnak rövidesen folyósítják is a biztosítási összeget.

Az esetre ekkor még mindenki egy brutális módon elkövetett rablógyilkosságként tekintett.
A legextrémebb bérgyilkosság

A fordulat akkor következett be, amikor a bûnügyi nyilvántartásban a kalauz és két utas is felismerte a férfit, akivel Steinherz együtt utazott. Õ volt Fischl Frigyes kárpitossegéd, aki kommunista kapcsolatai miatt szerepelt a nyilvántartásban. Bécsben fogták el, a magyar rendõrök telefonon hallgatták ki elõször. A Délmagyarország április 9-én számolt be a “kalapácsos gyilkosság” megdöbbentõ fejleményérõl.

…vallomásában elmondotta, hogy Steinherz Rudolf bírta rá, hogy õt kalapáccsal leüsse, és ezért neki ötezer dollárt ígért. […] A merénylet elkövetése elõtt Steinherz maga tömte be a száját zsebkendõjével. A gyilkosságért 35 pengõ elõleget és egy aranyórát kapott Steinherztõl, aki megígérte, hogy Bécsben egy megadott címen fogják kifizetni az ötezer dollárt. A pénzt azonban nem kapta meg. Kijelentette, hogy nem érzi magát bûnösnek, mert Steinherzet saját kérésére ölte meg.

A biztosítók ezután – várva az ügy lezárását – megtagadták az életbiztosítás kifizetését. Hatalmas összegrõl, 180 ezer pengõrõl volt szó.

Kiderült az is, Steinherz komoly anyagi gondokkal küzdött, júniusban sikkasztás miatt kellett volna bíróság elé állnia, vagyis anyagilag és erkölcsileg is a padlón volt. Nyilvánvalóan elhatározta, hogy a halálba menekül, és családja érdekében vette igénybe bérgyilkos “segítségét”: öngyilkosság esetén a biztosítók nem fizettek volna.

A borkereskedõ exhumált testében kábító hatású szert találtak, valószínûleg az ütések okozta fájdalom tompítására vette be. Fischl következetesen kitartott amellett, hogy Steinherz bérelte fel, szuggesztív személyiségével vette rá saját maga meggyilkolására, még a kalapácsot is õ adta a kezébe.
Három év volt a kiszabható maximum

A nyomozás egyéb eredményei is arra mutattak, a gyilkos igazat beszél, a bíró az ilyenkor kiszabható legsúlyosabb büntetésre ítélte: három év börtönre. Gyilkosságért három év a maximum? Ebben az esetben igen, ismét a Délmagyarországot idézzük:

…a büntetõtörvénykönyv 282 szakasza alkalmazható, amely szerint »aki valakinek határozott és komoly kivánsága által kéretett arra, hogy õt megölje, három évig terjedhetõ börtönnel büntethetõ.« Ez a büntetõtörvénykönyv legritkábban alkalmazott paragrafusa.

Megrázó történet, Karinthy Frigyes Az Estben a Kõszívû ember címû cikkében számolt be róla:

A schopenhaueri “faj géniuszának” szobrát érdemelné, Jókai-regény témája is lehetne ez a jelképes nevû szegény Steinherz bácsi, akinek furcsa halálát most próbálja, nagy fejvakargatások közt, minõsíteni a törvény: vajon öngyilkosság vagy gyilkosságra való felbujtás, vagy egyszerûen biztosítási csalás esete forog fent, amiért most már nem is a halott a felelõs, hanem bûntársa, Fischl druszám, aki azzal védekezik, hogy õ csak alkalmazott mellékszereplõ volt – neki kellett “senki többet” alapon kalapáccsal leütni ezt a végeladásra, árverésre önkínált életet.

Kõszívû Úr ugyanis vagyonának utolsó roncsát, a tulajdon életét mint csõdtömeget ajánlotta fel a hitelezõknek, abban a reményben, hogy ilyen módon biztosítja majd ennek az életnek célját: a családját.

Feláldozta életét a kõszívû ember – mint egy fordított Kronosz, saját magát akarta felfalatni fiaival.

A családért való önfeláldozás igen kegyes erény, s ezúttal oly nyilvánvaló az önérdek hiánya, hogy az ember igazán zavarban van, kinek adjon igazat – a biztosítótársaságnak, akit elvégre mégiscsak becsaptak, vagy a halott emlékének, aki saját szempontjából, betartotta a feltételeket: nem csonkította meg magát, nem lett öngyilkos, nem ölt meg mást maga helyett, mint német kollégája.

Nehéz eset. Ritka eset.

A bûnügyi krónikában szinte példátlan. Talán azért, mert nem is oda való.

De hát akkor hová?

A lélektanba?

A lélektan professzora egy udvarias gesztussal átnyújtaná az egészet a patológusnak, nem tartván ép eszûnek azt, aki kalapáccsal agyonvereti magát.

A patológiás se tudna mihez fogni vele, mert hiszen Steinherz tulajdonképpen logikusan, sõt hiperlogikusan cselekedett. Átutalná az egészet a fantasztikus detektívirodalomnak, az meg továbbadná a költõnek – a költõ, azzal a megokolással, hogy Jókai már meghalt, köszönettel visszaküldené az egész csomagot.

Igazán bajos dolgot csinált ez a Steinherz. Nem lehet semmiféle mûfajba elhelyezni a dolgát, ha a napi szenzáción túl meg akarjuk menteni a feledéstõl.

Azazhogy…

Most veszem észre, hová tegyem az egészet.

Ide. Ebbe a rovatba.

Ide való.
Link