Bejelentkezés

Felhasznalonév

Jelszo



Még nem regisztraltal?
Regisztracio

Elfelejtetted jelszavad?
Uj jelszo kérése

A Közel-Kelet új békefenntartója: Izrael

KülföldDereng már valami? A terroristából így lesz békaharcos? Irán mit szólna? Azt, hogy: Shalom? Na jó, a német szabadkõmûvesek is leálltak a további Delfinek korrupciós kiközvetítésével. Ami most a törököknél megy "német" cirkusz ennek a része. Moszul felszabadítása és az Iszlám Állam közelgõ elûzése Rakkából – amely a Nyugat ellen irányuló támadások mûveleti központja, a terrorszervezet fellegvára volt – Donald Trump amerikai elnök számára gyõzelemnek számítanak, hiszen azzal az ígérettel választották meg, hogy leszámol a terrorizmussal. Trump a kemény hatalom híve, és a Közel-Keleten csak ez mûködik.

Az amerikai elnök újabb gyõzelemnek könyvelhette el a részleges szíriai tûzszünetet, amelyben a G20-csúcsértékezlet mellékvizén Vlagyimir Putyin orosz elnökkel állapodott meg. A Szíria délnyugati részén – Deraa és el-Kuneitra tartományban – kijelölt tûzszüneti övezetben a biztonságot az orosz katonai rendõrség fogja biztosítani, az Egyesült Államokkal és Jordániával egyeztetve lépéseit. A tûzszünet valószínûleg nem lesz hosszú életû, de így is jelentõs pillanatnak számított.

Kapcsolódó anyagunk: Még nincs vége a moszuli offenzívának

A G20-as Trump-Putyin találkozó azt jelezte, hogy a kortárs szuperhatalmak képesek együtt dolgozni. Az amerikai sajtó démonizálja ugyan Oroszországot, részben azzal a céllal, hogy gyengítsék Trumpot, de az Egyesült Államok és a Kreml nem igazán ellenségek. Riválisok, de mindkét fél megértette, hogy az együttmûködés elõnyösebb egy elhamarkodott, teljesen katasztrofális katonai konfrontációval szemben, néhány Közel-Keleten lévõ értéktelen ingatlan miatt.

Tehát szükség van egy megállapodásra, ehhez pedig szükséges egy közvetítõ is. Kínát nem érdekli a dolog, a nyugat-európaiakat viszont túlságosan is. Az irániak és szaúd-arábiaiak elfoglaltak saját harcukkal, az Arab Liga egy vicc, az ENSZ pedig haszontalan. És itt kerül képbe Benjamin Netanjahu.

Az izraeli miniszterelnök elfogadható mindkét fél számára. Az amerikai-izraeli stratégiai partnerség régóta fennáll, és az új adminisztráció nagyra értékeli. Májusi Jeruzsálemben tett látogatása során Trump kijelentette, hogy szereti és tiszteletben tartja Izraelt. A szeretet egy bizonytalan érzelem a nemzetközi kapcsolatokban. A tisztelet számít, fõleg, ha Izrael katonai, gazdasági, technológiai és diplomáciai eszközeihez kapcsolódik, párosulva azzal a hajlandósággal, hogy önállóan cselekedjen, ha szükségesnek érzi.

Akárcsak Trump, Putyin is tiszteli Izraelt ugyanezen okok miatt. A szíriai beavatkozás során bizonyította is ezt azzal, hogy nyitott vonalat hagyott Netanjahunak és Avigdor Lieberman honvédelmi miniszternek, aki egyébként a volt Szovjetunió területén született és anyanyelve az orosz. Az orosz elnök tavaly nyáron is kimutatta eme tiszteletét, amikor az Oroszország és Izrael közötti diplomáciai kapcsolatok megújításának 25. évfordulóját Netanjahuval és feleségével a Bolshoi Balett gálaelõadásán ünnepelte. Akkor Putyin dicsérte az izraeliek és az oroszok közötti szoros kapcsolatot (az izraeli zsidók mintegy 25 százaléka orosz származású), de ez a kapcsolat túlmutat a rokonságon vagy a taktikai koordináción. Az orosz elnök kijelentette, hogy a két országnak megbízható alapja a bizalom és a megértés amire támaszkodhat.

Netanjahu valósághû értékelése a Közel-Keletrõl hozzájárult ahhoz, hogy mindkét fél megbízik benne. Az 1970-es évek végén, még mielõtt politikai karriert futott volna be, figyelmeztetett, hogy amennyiben a Nyugat nem lép fel az Izrael ellen irányuló arab terrorizmus ellen, az egy világméretû járvánnyá fog erõsödni.

Húsz évvel késõbb, helyesen utasította el az Oslói Megállapodást, mint egy olyan erõfeszítést, amely felszámolhatatlan különbségeket vet fel Izrael és Palesztína között, és azt jósolta, hogy vérontást fog eredményezni.
1993-ban, miután Izraelben békepárti kormány került hatalomra, titkos tárgyalások kezdõdtek Oslóban a palesztinok és izraeliek között. A tárgyalások eredményeképpen 1993. szeptember 13-án Washingtonban Jichák Rabin izraeli miniszterelnök és Jasszer Arafat, a PFSZ-elnöke megállapodást írt alá, ami oslói megállapodás néven vált ismertté. A megállapodás értelmében a palesztin területek korlátozott önrendelkezéshez jutottak, és megkezdõdött az izraeli csapatkivonás. Noha a megállapodásban foglaltak teljesülése többször elakadt, Palesztína irányítása fokozatosan a Palesztin Hatóság kezébe került.

Miniszterelnökként Netanjahu felismerte, hogy az “arab tavasz” nem más, mint média eufória, amely nem demokráciához, hanem katasztrófához vezet. Felhívta az Obama-adminisztráció figyelmét téves politikájára is, ugyanis hibának tartotta a Muszlim Testvériség kormányának támogatását Kairóban. Igaza volt abban is, hogy az iráni agresszió a legfontosabb probléma a Közel-Keleten és amikor a szaúdiak és a többi szunnita arab állam ugyanezt a következtetést vonta le, Netanjahu a színfalak mögé nyúlt, hogy tényleges frontot építsen Teherán ellen.

Ugyanakkor az izraeli miniszterelnök nem egy érdektelen fél, megvan a saját napirendje. Ez magában foglalja:

– a Jordán folyó, a Golán-fennsík és Kelet-Jeruzsálem nyugati területének izraeli irányítását

– békeszerzõdést az arab világgal, amely nem jelenti a teljesen szuverén palesztin állam létrehozását

– Irán ellen pedig erõs szankciók felállítását, amelyekhez mindaddig ragaszkodnak, amíg az irániak meg nem szüntetik a libanoni Hezbollah terroristáinak fegyverekkel történõ ellátását, a zsidók elleni fajirtó retorikát és felhagynak a kísérletekkel, hogy olyan rakétákat és robbanófejeket gyártsanak, amelyek képesek ártani Izraelnek.

Ez a napirend nem azonos az amerikai vagy az orosz politikával, de nem ellentétes a két hatalom alapvetõ érdekével sem.

Az Egyesült Államok – függetlenül attól, hogy ki van a Fehér Házban – elsõdlegesen a szövetségeseit és olajmezõit védi, valamint a terrorszervezetek megsemmisítését és a régió kézbentartását szeretné elérni.

Az oroszok szuperhatalomként szeretnének megjelenni, támogatják a szíriai uralkodó Aszad családot (akikben 50 éves befektetésük van), részesedést szereznének az iraki olajból, harcolnak a terrorizmus ellen, ami szerintük „inspirálhatja” a saját muszlim lakosságukat is és legfõképpen megtartanák a mediterrán haditengerészeti bázisukat Tartuszban, Szíriában.

Így Netanjahu lesz az elfogadható, szükséges közvetítõ, akit mind Putyin, mind Trump tiszteletben tart, és ezt már a világ is észrevette. A hónap elején Narendra Modi indiai miniszterelnök Jeruzsálembe látogatott, ahol a terrorizmus elleni szövetkezésre kérte fel Netanjahut, anélkül, hogy egy szóval is megemlítette volna az önálló palesztin állam létrehozását – amit India évtizedeken keresztül támogatott -, illetve meghívta Indiába. Egy hasonló meghívás néhány évvel ezelõtt még elképzelhetetlen lett volna.

Hasonló változás érezhetõ a francia kormányban is. Tíz nappal Modi látogatása után, Netanjahu Párizsba utazott, hogy részt vegyen egy holokauszt megemlékezésen. Az újonnan megválasztott francia elnök arra használta az alkalmat, hogy kijelentse „az anti-cionizmus az antiszemitizmus újbóli megteremtése”, ami Netanjahu gyakran ismételt mantrája.

Washington és Moszkva lesz a döntéshozó a Közel-Keletet illetõen, de senki sem szeretne kimaradni egy olyan átszervezõdésbõl, ami évszázadonként csak egyszer fordul elõ. Még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy az izraeli miniszterlenök jobb oldalára kell állni.

Korábban írtuk: Izrael ereje: új kihívások elõtt a startra kész nemzet

Forrás: Bloomberg
Link

Hozzaszolasok

254 #1 mujko
- 2017. July 23. 12:06:04
Semmiben nem különbözik az izraeli megszállás a náci megszállástól
Olyan emberként ismertem meg Arafatot, aki eltökélt a palesztin nép nemzeti függetlensége mellett. Otthont akart teremteni a hazulról elûzött, mára mintegy 4 milliónyi palesztin menekült számára fogalmazott Chrudinák Alajos az MNO-nak adott interjújában.

– Jasszer Arafat életútját vizsgálva számos ellentmondásra bukkanunk. A világ közvéleménye által sokáig „terroristaként” nyilvántartott vezetõ a 80-as, 90-es évek fordulóján békülést kezdeményez Izraellel, 1994-ben Nobel-békedíjjal tüntetik ki. Ki ez az ember, békeharcos vagy terrorista?

– Nagyon fontos tisztázni, hogy kinek a szemszögébõl „terrorista” Jasszer Arafat. Lehet, hogy az izraeliek szemszögébõl terrorista, így minõsítette legalábbis az izraeli szélsõjobb és a militarista-cionista körök. Ám a Munkapárt a mai napig nem terroristaként nevezi Arafatot. Ha elolvassa a Haaretz címû izraeli napilapot, vagy meghallgatja Simon Perez (vagy Josszisz Ariz) nyilatkozatait, kiderül, hogy számukra Arafat szabadságharcos, aki azért harcolt, hogy visszaszerezze az izraeliek által elvett palesztin területeket. Mozgalmát nemzetközi körökben is felszabadítási mozgalomnak nevezik. Ha palesztin oldalról nézem, meg az igazság oldaláról, vagy az ENSZ szemszögébõl, akkor ez szabadságharc volt. Izrael már az állam 1948-as kikiáltása elõtt körülbelül 1 millió palesztint elûzött otthonából, elrabolta földjeiket. Ez a terrorizmus. Erre a terrorizmusra reagáltak a palesztinok azzal, hogy területeik visszaszerzésére és Izrael állam megszüntetésére törekedtek. Alapvetõ kérdés ez, hiszen például 1956-ban az oroszok terroristáknak nevezték a magyar szabadságharcosokat, s így hívta õket késõbb az MSZMP is. Napjainkban George Bush határozza meg például, hogy ki a terrorista, viszont nem számít terroristának az a diktátor, aki együttmûködik Amerikával. Oszama bin Laden nem volt terrorista akkor, amikor a Szovjetunió elleni harcra pénzelte Amerika az afganisztáni harcokban. Összetett tehát ez a kérdés. Igaz, Izraelnek igen erõs befolyása van a sajtó világára, így a hazai sajtóra is. Átveszik azokat a meghatározásokat, amelyek sokszor hamisak. Arafat függetlenségi harcot folytatott, mintegy ötven éve.

– Arafat tehát egyfajta szabadságharcot folytatott?








Jasszer Arafat
1929-ben Kairóban született (saját bevallása szerint Jeruzsálem arab negyedében. ) 1948-ban részt vett az arab–zsidó háborúban. Az 50-es években Kairóban építészmérnöki diplomát szerzett és katonatiszti akadémiát is végzett. Az általa megalapított El Fatah a 60-as, 70-es években repülõgép-eltérítésekkel hívja fel magára a figyelmet. Arafat a 80-as években a békefolyamatot kezdeményez Izraellel, 1988-ban kikiáltja a palesztin államot. 1994-ben Rabinnal és Peresszel Nobel-békedíjban részesül. 2000 szeptemberétõl, a második palesztin felkelés kezdetétõl helyzete bizonytalanná válik, 2002-ben Izrael ellenséggé nyilvánítja õt. Utolsó éveit körülzárt épületekben, gyakran áram és víz nélküli helyiségekben tölti, háborús körülmények között. – Akkor kezdett küzdeni, amikor Izrael kisajátította és elfoglalta a palesztin területeket. Méghozzá több területet, mint amit az ENSZ határozata jóváhagyott. Izrael elõször az államához hivatalosan nem tartozó palesztin területek 54, késõbb 100 százalékát foglalta el. Ha egy nép a saját függetlenségéért harcol, az nem terrorizmus. Nevetséges, hogy a palesztinok, akik a megszállás ellen küzdenek, terroristák, míg az ENSZ határozatai ellenében megszálló tevékenységet folytató Izrael
önvédelmi harcot folytat Ez Ariel Saron logikája. Nem szabad bedõlni a történelemhamisításnak. Arafatnak joga volt harcot folytatni az izraeli megszállás ellen, mint ahogy a nácizmus ellen is joga volt küzdeni a partizánoknak. Semmiben nem különbözik az izraeli megszállás a náci megszállástól. Arafat fiatalemberként a küzdelem fegyveres formáját választotta. Ez válasz volt arra, hogy Izrael szintén fegyverrel üldözte, és próbálta megszüntetni a palesztin jelenlétet a történelmi Palesztina területén. Késõbb Arafat diplomáciai eszközökkel is folytatta harcát. A világ vezetõivel tárgyalva rájött arra, hogy nem valószínû a területek visszaszerzése kizárólag fegyveres úton. Az 1967-es ENSZ-határozat, amelyet az USA is elismert, felszólítja Izraelt, hogy vonuljon ki a megszállt területekrõl. Izrael viszont csak azokat az ENSZ-határozatokat ismeri el, amelyek számára kedvezõek, vagyis egyetlenegyet sem. Amerika eddig 46 alkalommal vétózta meg a Biztonsági Tanács Izraelt elítélõ határozatait.



Elkezdõdött tehát a politika harc is



És közben, a 80-as évek közepén, nem Arafat sugallatára, kirobbant a palesztin fegyveres harc is. Ezt a küzdelmet arab szóval ;intifáda; néven nevezzük. Jellemzõ, hogy Izrael ezt a kifejezést terjesztette el, nehogy a világ palesztin felkelésrõl beszéljen.



Arafatnak ezt a korszakát többek közt az ön jóvoltából ismerjük.



Ebben az idõszakban többször találkoztam Arafattal. Filmet készítettem ;Ha megdobnak kõvel címmel, amelyben errõl a felkelésrõl tudósítottam. Egyórás dokumentumfilm volt, amely a Monte Carló-i filmfesztiválon is díjat nyert. A filmben Jichak Rabinnal, Simon Peresszel, Ariel Saronnal és Samirral is beszélgettem. Arafat ekkoriban jött rá arra, hogy a politikai utat kell elõtérbe helyezni. Úgy látta: számíthat az izraeli demokratikus erõkre, akik ellenzik a megszállást, akik szembe helyezkednek a militarista cionizmussal. Ez a cionizmus Nagy-Izraelt akar teremteni, ezért hamis bibliai-történelmi jogokra hivatkozik, s így akarja megfosztani a palesztinokat hazájuktól. Arafat tehát úgy gondolta, tárgyalni kell. 1986-87-ben én magam is elõsegítettem egy ilyen találkozót Budapesten az izraeli Munkapárt, tehát a demokratikus erõk és a PFSZ vezetõi között. Ez természetesen nagy titokban zajlott akkoriban. Az izraeli vezetés természetesen megbüntette azokat a vezetõket, akik részt vettek ezen a megbeszélésen. Ennek ellenére megkezdõdött egy tárgyalási folyamat. Mahmud Abbász, akit én nagyon jól ismerek, párbeszédet kezdeményezett az izraeli demokratikus erõkkel. Õ gyõzte meg Arafatot is a tárgyalásos útról. Abban reménykedtek, hogy kiszoríthatják az izraeli szélsõségeseket. 1988-ban a PFSZ kongresszusán Algírban magam is tanúja voltam annak, amikor elhatározták: nem zárják ki ugyan a fegyveres harcot, de amellett a politikai utat követik.



Mit jelentett a palesztinok számára a tárgyalásos megoldás koncepciója?


Azt, hogy amennyiben Izrael elismeri a palesztin mozgalmat, akkor a palesztinok is de facto elismerik Izrael államot. Ez fordulópontot jelentett. Sokan azt mondják a palesztin vezetõk közül, hogy hiba volt kijátszani rögtön az elején a legnagyobb adujukat. Ez az ütõkártya volt Izrael elismerése. Késõbb legalizálódott ez a megállapodás: Oslóban, 1994-ben kölcsönösen elismerte egymást Izrael és a PFSZ. Amíg a Munkapárt volt hatalmon, addig a dolgok rendben mentek. De a megállapodást támogató Jichak Rabin izraeli miniszterelnök 1995. november 4-i meggyilkolása után fordulópont állt be. A merénylet hátterében az izraeli fanatikus, cionista körök, szélsõséges rabbik döntése állt. Õk már korábban kimondták: Rabin ;hazaáruló& mert elherdálja az izraeli bibliai területeket Emlékezetes Rabint egy megszállott fanatikus ölte meg.



Újabb fordulat állt tehát be a békefolyamatban.



Míg korábban az izraeli politikai életben azoknak a befolyása érvényesült, akik békét akartak, most az ultranacionalista Benjamin Netanjahu politikája érvényesült. Õt követte Ariel Saron, aki szintén arra törekedett, hogy megváltoztassa az oslói megállapodást. Nem fogadták el a békekötést, egymás elismerését. Változatlanul, a mai napig ragaszkodnak ahhoz, hogy a „nagy zsidó birodalmat” kell megteremteni, amelyet már Ben Gurion vagy Golda Meir megálmodott. Ezek a korábbi izraeli vezetõk még a Nílustól az Eufráteszig terjedõ Izraelrõl álmodoztak. Most az egykori Palesztina területén akarják Nagy-Izraelt létrehozni.



Ön személyesen is kapcsolatban állt Arafattal, számos beszélgetést készített vele. Arafat építész diplomával rendelkezett, magas katonai képesítéssel, tehát képzett ember volt, másrészt megnyilvánulásai alapján szeszélyesnek tûnt. Milyen embernek ismerte meg a palesztin vezetõt? 1968-ban találkoztam elõször Jasszer Arafattal, akkor amikor õt a PFSZ elnökévé választották. Õ tehát nem valamiféle önjelölt vezetõ. Ebben az idõszakban sokszor találkoztunk, számos riportot készítettem vele. Vitatkoztunk, volt úgy, hogy felállt és otthagyott. Én ugyanis kritizáltam Arafatot bizonyos lépéseiért, hibáiért. Mindenkit kritizáltam, ha úgy éreztem, hogy az illetõ nem megfelelõen jár el. Olyan emberként ismertem meg, aki eltökélt a palesztin nép nemzeti függetlensége mellett. Otthont akart teremteni a hazulról elûzött, mára mintegy 4 milliónyi palesztin menekült számára. A menekültek hazájának visszaszerzését tartotta szem elõtt. Nagyon energikus, karizmatikus, s mint ön is mondta, mûvelt politikus volt. Büszke volt nemzete szabadságharcára éppúgy, ahogy mi is büszkék vagyunk 1848-ra vagy 1956-ra. Ez nem tetszett a területszerzésre törekvõ cionista politikusoknak, ezért mondták el mindenféle terroristának, brigantinak a palesztinokat. Szintén jellemzõ volt rá, és ezt mondta is nekem, hogy ez a feladat, amit õ elvállalt, teljes embert követel. A politikusok életében mindig van magánélet is: szórakozás, házasság, család. Mindez hiányzott az õ életébõl, amelyet õ egészében a mozgalomnak, a palesztin nép ügyének áldozott. Csupán tíz évvel ezelõtt házasodott meg, elvette Szuha Tavilt. Felesége nem vett részt a palesztin mozgalomban, ezért támadások érték Arafatot.



Számos kritika érte Arafatot, mert elutasította a Camp David-i megállapodást. Mi volt ennek az oka?



Azzal vádolták, hogy nem volt hajlandó megegyezni. Ez is izraeli félremagyarázás, amelyet a sajtó a világon sok helyütt átvett. A megállapodás olyan megalázó rendezés lett volna, amelyet Arafat éppen ötvenéves küzdelmére tekintettel nem fogadhatott el. Le kellett volna mondania Jeruzsálemrõl, amit egyszerûen nem tehetett meg. Példátlan, hogy a rendezési terv nem tette volna lehetõvé a palesztin menekültek visszatérését. Pedig a szülõföldre való visszatérés jogát mindenhol elismerik. A megállapodási tervben Izrael hallani sem akart kártérítésrõl. Pedig hány év telt el a II. világháború óta, és folyamatosak a zsidó kártérítések. Arafat nem tehette meg, hogy elfogadja a tervben szereplõ izraeli határmódosításokat. Mégis, elmondhatjuk róla, hogy az Izraellel folytatott tárgyalások során elment a végletekig. Belement volna, hogy egy olyan palesztin államot hozzanak létre, amelynek gyakorlatilag nincsenek határai a külvilággal, ne használja a légterét, a tengerpartot, nincs hadserege, gazdasága. Maximálisan engedékeny volt szerintem, néha még túlzottan is. Camp David egyébként csak egy javaslat volt, õ ezt nem fogadta el. Mégis: Arafat volt az a politikus, aki el tudott volna fogadtatni egy tisztességes megállapodást az elkeseredett palesztinokkal.



Mindezek tükrében hogyan helyezné el Arafatot az elmúlt idõszak közel-keleti történelmében?



Arafat életében és halálában is szimbóluma lesz a palesztin nép nemzeti küzdelmének. A saját népéért próbált tenni. Óriási hatással volt a nemzeti felszabadító küzdelmekre, s azokra az arab országokra, amelyek hasonló gyarmati uralom alól igyekeztek kitörni. Sajnos az arab országok saját érdekükben próbálták kihasználni a palesztin mozgalmat. Arafatnak ezzel is szembe kellett szállnia: szinte nincs olyan arab ország, ahol ne tartóztattak volna le, ahol ne ártottak volna neki. Összetett harcot folytatott: egyrészt egy nemzetközi küzdelmet a palesztin nép elismeréséért, másrészt egy arab küzdelmet az Amerika-barát despotikus arab rendszerekkel szemben. Nyilvánvaló, hogy Izraelt zavarta ez a politikus, aki nemcsak az utca emberének támogatását élvezte, de a nemzetközi közvélemény jelentõs részét is a palesztin ügy mellé állította. Míg az Egyesült Államok elutasította, Európa védelmezte és támogatta õt, igazat adott neki. Mi Európában vagyunk, ezért értenie kellene a magyar politikai vezetésnek is, hogy Európában nem izraeli módon értékelik a történteket, s nem úgy, ahogy az Egyesült Államok. Izrael számára olyan bûnbak volt Arafat, akire mindig rá tudtak mutatni. Folyamatosan likvidálni akarták õt parlamenti politikusok és személyesen Saron is, ám emellett tisztában voltak történelmi szerepével. Izrael történelme értelmetlenné válik a palesztin nép és Arafat nélkül, hiszen sikereik, kudarcaik, katonai gyõzelmeik errõl a konfliktusról szólnak. Az egyik nagyobb területet akart a másik kárára, a másik pedig azt, hogy Izrael ne vegye el a területeit. Ez egy tragikus küzdelem a két nép között, ahol a politikusok befolyásolták a dolgok menetét. Arafat teljes mértékben partner volt a megbékélési folyamatban, ám az utóbbi idõben elõtérbe került a cionista politika, amely nem akar megállapodni. Most majd el fog dõlni, mi lesz Arafat halála után: az új vezetés valószínûleg pragmatikusabb lesz, könnyedébben kezeli a dolgokat, és esetleg az Egyesült Államok is hajlandó lesz elismerni õket. Arafat halála után Saron kerülhet nehéz helyzetbe.
link https://mno.hu/kulfold/semmiben-nem-k...tol-607911
267 #2 Perle
- 2017. July 23. 13:31:02
Akkora béka van náluk, hogyy hármasával ölik egymást a palesztinokkal amegszerzett új fõvárosukban..
cdn.timesofisrael.com/uploads/2017/07/Israel-Palestinians_Horo2.jpg

Már néhány évtizeddel ezelõtt arról beszélt egy Közel keleti szagértõ, hogy ha elveszik az araboktól a Templom hegyi imahelyüket arra hivatkozva, hogy õk építettek ott elõbb, akkor veszi kezdetét egy onnan induló irtózatos világháború.:|
267 #3 Perle
- 2017. August 04. 10:48:28
Kelet- Afrika partjainál Djubutiban megnyitotta elsõ katonai bázisát Kína is az amerikaiak és franciák mellett.
Békefenntartásból indult a megvalósítás.
https://www.theatlantic.com/news/arch...ti/533385/

Hozzaszolas küldése

Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.

Értékelés

Csak regisztralt tagok Értékelhetnek.

Kérjük jelentkezz be vagy regisztr?lj.

Még nem értékelték
Generalasi idö: 0.11 masodperc
294,520 egyedi latogato