Honnan olvasnak:



Le lesztek figyuzva!!!

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

'Kétségtelen, Rákosi a jövõ embere. És a kommunizmus ...az uralkodó forma.'

KultúraHa már szóba jött heltai jenõ, akkor nem árt tudni, hogy született hertz és annak a cionista hertz tivadarnak az uncsitesója, aki..., de hisz tudjátok: CBJ. És nem csak túlélte, a hollofingot, de még hogy...úgy tobzódtak ezek a tetvek, mint ma, csak senki nem tudja, hogy ez ez ragály, egy kórság. Magyar írónak mikor áll a zászló? Na jó, most Arany év is van, meg majd lesz itt még "feltámadás", csak ...eh, hagyjuk is! Ma már irigylésre méltó állapot zsidó lónak lenni
„A valóság nyomon követi az emberi fantáziát, az élet a kitalálást. Megszégyenítõ és undorító, ha az ember arra gondol, hogy aggodalmait és fájdalmait valamikor – ha teheti – íróilag értékesíteni akarja. De talán ez az igazi író, aki semmi más, csak író, nem ember, nem érzõ lélek, nem jóság, csak író és semmi más” – fogalmazott háborús naplójában Heltai Jenõ. A Magvetõ Tények és tanúk sorozatában Négy fal között címmel, Tamás Zsuzsanna szerkesztésében megjelent naplójegyzetek egy író reflexiói a második világháború utolsó évébõl. Egy olyan író helyzetjelentése a borzalmakról, aki mindvégig megmaradt írónak, ám az alkotói szenvtelenség dacára sem feledkezett el az érzõ lélekrõl, a humánum alapját jelentõ jóságról, no és a humorról, amelynek jelenléte a pusztításban szintén nem magától értetõdõ.
Hozzászólok

Az elsõ bejegyzés 1944. március 19-én, Magyarország német megszállásának napján született. Az akkor hetvenhárom éves, országszerte ünnepelt író, a Jaguár, A néma levente, az Álmokháza és a Kacsóh Pongrác írta János vitéz daljáték librettójának szerzõje fél évvel korábban az elsötétített utcán elesett, és eltörte a karját. A selyemkendõvel a nyakába kötött sínnel nem szívesen mutatkozott az emberek között, így Bimbó utcai lakása rabja lett, a munkára nem csak a karja, az agya sem állt rá, írja. Egészen március 19-ig. A német megszállás, ha fizikai valójában egyelõre nem is, szellemét kiszakította a tétlen fogságból.
Fizessen elõ a Magyar Nemzet digitalizált verziójára, így egy lapszám ára 80 Ft helyett 53 Ft! >>

hirdetés

„Aki kezébe veszi ezt az egy kis túlzással könyvnek bélyegzett noteszt, hiteles történeti adatokat aligha talál benne” – írja Heltai a napló tervezett (de akkor meg nem valósult) kiadása elé 1950 táján. Feljegyzéseit nem a nyilvánosságnak szánta, a szöveg azonban jól láthatóan rácáfol szerzõje szándékára. Bár Heltai a Magánügy címû elõszóban hangsúlyozza, a csüggedés és reménykedés zûrzavarában csak ostobaságok, hazugságok, fantasztikumok, ellentmondó ijesztgetések és nevetséges megnyugtatások kavarogtak, a napló ennek ellenére – vagy tán épp ezért – a megszállás és az ostrom hiteles történetén keresztül egy ország tragédiájának regényévé áll össze.

„Ami engem illet, pillanatról pillanatra erõsödik az a gyanúm, hogy régóta õrült vagyok. Elképzelhetetlen közönnyel nézem, ami körülöttem történik – írja Heltai április 5-én, azon a napon, amikor elõször kellett kitûznie mellére a sárga csillagot. – Noha soha semmi közöm nem volt a zsidósághoz […], mégis örökké éreztem azt, hogy zsidó vagyok, és ez mindig nyomott és bénított. Fiatal koromban még mertem magyarnak érezni magamat, ostobán büszke voltam rá. Késõbb semminek nem éreztem magamat […], legföljebb olykor-olykor nagy ritkán embernek. Ma már annak sem, legföljebb növénynek. Megjött a sárga csillag, 1 pengõ 50 fillér az ára. Nem szép. Fölvarrtuk.”

Zsidóságának megélése a személyes reflexión túl társadalmi diagnózissá terebélyesedik. Mint írja, a budapestiek elfordítják a fejüket, ha sárga csillagot látnak az utcán, de akadnak sokan, akik fittyet hánynak a megbélyegzésre: „Az ember csak jóindulatról, udvariasságról, emberségrõl hall.” Az egyház azonban megbukott – hangsúlyozza. „Két vallás maradt meg, a nácizmus és a bolsevizmus.”

„Valamikor azt reméltem, hogy a közös nyomorúság rávezeti majd az embereket a megértésre – fogalmaz Heltai, majd csalódottan megjegyzi: – Õrültek kezébe került a világ, egy bolond százmilliót csinál.” Keserû látlelete a társadalom állapotáról senkinek sem ad felmentést. „A németek, akik a saját maguk elkövette hitványságok háromnegyed részét áthárítják a magyarokra, maguk is föl vannak háborodva a magyarok hitványsága miatt. Megint megállapítják, hogy itt eddig körülbelül 50 000 zsidót jelentettek föl, sehol másutt ennyit. […] A szegény zsidók egy szálig el fognak pusztulni, a gazdagok átmentik magukat, az új társadalomban tehát megint együtt lesznek az urakkal, akikkel azelõtt is tökéletesen megértették egymást. Hiszen ezekhez asszimilálódtak, a magyarországi zsidó azért olyan hitvány, mert hitvány a magyar úr is. Nem az a baj, hogy a zsidó nem asszimilálódott, hanem az, hogy túlságosan asszimilálódott. A szegény zsidót éppen úgy lenézte, ahogy a magyar középosztály meg a dzsentri. A zsidó bûnök elsõsorban magyar bûnök. […] Ha a középosztályon múlik, a zsidóság megússza a dolgot, máról holnapra elfelejtve mindent, a régi piszokban összetalálkoznak anélkül, hogy egymás iránt való érzelmeik hajszálnyit változtak volna.”
Magyar Nemzet hírlevél
Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettõl hírlevelet vagy cikkeinkrõl szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Bár fenti diagnózisa árnyalja némiképp, Heltai mégis egy olyan kor szülötte, amelyben az értékek még jelentéssel teli rendszerbe álltak össze. Hiába fordult feje tetejére a világ az elsõ nagy háborúban, és hiába erodálódtak az értékek a húszas–harmincas években, a modern kor jelentései tovább hagyományozódtak. A második világháború azonban felrobbantotta ezt a jól-rosszul megõrzött rendszert, a világ, amelyet oly sokan ismertek, eltûnt, értelmezhetetlenné vált. Heltai valódi polgár volt, annak minden erkölcsi felelõsségvállalásával együtt, s bár a világ szétrobbant körülötte, saját belsõ univerzuma épen maradt. Nem engedett az õrületnek még a második világháború utolsó évében sem. Humorával és a humánum megõrzésének vágyából kibomló (ön)iróniájával felülkerekedett a tomboló õrületen.

A lóversenyek lelkes híveként írja május 21-én, hogy az elõzõ napi versenyen „megint nyert egy zsidó ló, a Rubiné, ma már irigylésre méltó állapot zsidó lónak lenni. Csodálom, hogy az újságok nem tiltakoztak még a zsidó lovak ellen.” Öniróniája a bombázás alatt, az óvóhelyen sem hagyja cserben, ahol a ház keresztény asszonyai annyi üdvözlégyet és miatyánkot hadarnak el, hogy „egy beteg, öreg zsidó asszony elszédült tõlük”. Amikor kiderült, hogy a mellettük álló épület csillagos ház lett, az általuk lakott azonban nem, saját kilakoltatásának rémképét is egy maliciózus megjegyzésben oldja fel: „Lakásügyben pontosan ismétlõdik lóversenykarrierem, nyakhosszal vesztettem el a versenyt, ha nem a Bimbó út 4., hanem a 6. szám alatt lakok, semmi bajunk.” És még az ostrom legsúlyosabb napjaiban is megõriz valamit a kabarétréfák világából: a házban lakó Daisy kutyát az emberek „a jövõre való tekintettel elnevezték Pörköltnek”.

„Komikus volna, ha nem volna tragikus” – állapítja meg Heltai 1945 márciusában a „meztelen tégláig” szétlõtt fõvárosról, amely önmaga karikatúrájává vált. A naplót olvasva egyszerre érezhetjük magunkat meztelen téglának és a pokoli színjáték szemtanújának. Zavarba ejtõ élmény, amikor az elembertelenedés változatos formái csalnak mosolyt az olvasó arcára. Ám Heltai bejegyzéseiben még a legsúlyosabb tragédiákban is mindig ott a komédia, a pusztulás közepette az emberség, amely a következõ nap ígéretét hordja magában.

Még akkor is, ha a borzalom egyre szorosabbra vonja magát a narrátor köré. Az író mindent pontosan számon tart: jelzi, hány nap telt el a megszállás, a sárga csillag viselése, a gettó felállítása, a csillag viselése alóli mentesülés, végül Szálasi hatalomra jutása óta. Ahogy nõnek a számok, úgy szûkül a tér Heltai körül. Otthonából elõbb a szomszéd csillagos házba kerül, majd a svábhegyi Mirabell garniszálló következik, a Gestapo egyik fõhadiszállása, onnan a toloncházba viszik, késõbb a szociális testvérek Slachta Margit vezette, Thököly úti rendházában rejtõzik el, végül visszatér Budára, a Vár oldalába, ahonnan az ostrom elõl Zugligeten át Pasarétre menekül. És minél elkerülhetetlenebbnek tûnik a vég, annál hosszabbá válnak a bejegyzések. A rommá lõtt Vár alatt, a berobbanó ablakok, leomló falak, halomra gyilkolt katonák és civilek között Heltai saját írásai fõhõsévé válik, s ekkor már hiába próbálja leplezni, a napló prózává mélyül, és átveszi az uralmat alkotója felett. Valóság és fikció határai oldódnak fel a szövegben. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szerzõ hazudik, sokkal inkább azt, hogy a valóság mûvészi igazsággá változik a kötetben. Annál is inkább, mert a valóság – ahogy a mindig más négy fal közé zárt Heltai a fent idézett elõszóban hangsúlyozza – rém- és álhírekbõl épül fel.

Az ostrom, mint írja, sokként érte a lakosságot. „Magyarország nem tudta, mivel jár a háború. […] Azt hitte, most is úgy lesz [mint az elsõ világháborúban], a frontokon verekszenek majd, de itthon a hivatalokban derûsen pöfékelünk, az élet változatlanul megy tovább.” Ám az élet nemhogy megtorpant, de eltûnt a romok alatt, a nyilasházak mélyén és a Duna vizében. És amint a mindennapok rendje elvesztette jelentését, már nem látszott a különbség a tények és az álhírek között. Heltai több tucat verziót idéz fel az utolsó hónapok során a háború végkimenetelére, Horthy Miklós, az ország, szerettei és ismerõsei sorsára vonatkozóan, és a deportálásokról, a hatalmi harcok eredményérõl, a németek szándékairól, a szövetségesek igényeirõl is újabb és újabb teóriák látnak napvilágot. Az „állítólag” lesz a központi fogalom.

Két biztos pont marad, az elbeszélõi józanság és a külvilág õrülete. Az embereket megrészegíti a pusztítás lehetõsége. Míg a felsõbb szinteken „Hubayék, Szálasiék, Imrédyék, Rajnissék máris hajba kaptak azon, kié legyen a hatalom”, az utcákon megindul az aprópénzre menõ szabad rablás. „A kirabolt nyilas fûszeres elfoglalta a megürült pártirodát, az egyik segédjét beöltöztette századosnak, a másikat, egy fiatal fiút, õrmesternek, õ maga ezredesnek öltözött. Õk razziáznak, fosztogatnak, bandát alapítottak.” A pusztításhoz pedig, akár egy abszurd színdarabban, a János vitéz daljáték szolgáltat aláfestõ zenét. Miközben a hetvenhárom éves, cukorbeteg Heltai a megaláztatás és a közvetlen életveszély között ingázik, az állami eseményeken a hatalom Kassától Szegedig, Soprontól Kolozsvárig Kacsóh Pongrác mûvével igyekszik kifejezni a nemzet egységét és a túlcsorduló hazafias büszkeséget.

A létezés abszurditása pedig az ostrom végeztél sem tûnik el, csak átalakul: megérkezik a Vörös Hadsereg, a nácizmus vallását felváltja a bolsevizmus. „Az oroszok sajnálják ezt a szép várost, amelyet a németek miatt kénytelenek voltak tönkretenni. Emberségesek, elõzékenyek. […] Jól ismerik a régi orosz írókat” – jegyzi le Heltai. Késõbb azonban árnyalja a képet. „Az oroszok a bútort feltüzelték Budakeszin, mindent összetörtek, oktalanul és fölöslegesen kárt csináltak. […] Tegnap az oroszok a szomszédban valami nõrablást rendeztek. […] Nagy lárma és sikoltozás. […] A Hidegkúti úton belém rúgott egy orosz kölyök, szerencsére a botomat találta el, föl is fordult benne.”

Heltai számára az élet lassan látszólag visszatér a rendes kerékvágásba, kinyitnak a színházak, az író körül sürögnek a színészek: Tolnay Klári, Major Tamás, Gobbi Hilda, próbákra, megbeszélésekre jár, ám annak a világnak már érezhetõen alig van kapcsolata a háború elõttivel. A napló bejegyzései egyre kurtábbak lesznek, az ostrompróza egyszerû határidõnaplóvá szelídül, Heltai – az alkotó – pedig eltûnik a programok felsorolása között. Igaz, addig még – alig néhány nappal az ostrom végeztével – futja hátborzongató jóslatokra az erejébõl, amelyekben humornak már nyoma sincs, kiábrándult józanságnak annál inkább: „Kétségtelen, Rákosi a jövõ embere. És a kommunizmus […] az uralkodó forma.” Heltai tizenkét évvel az utolsó bejegyzést követõen, 1957 szeptemberében hunyt el, nyolcvanhat esztendõs korában.

A Magvetõ Kiadó két éve indította újra a hetvenes–nyolcvanas évek legendás visszaemlékezéseket, memoárokat, naplókat tartalmazó, Tények és tanúk címû sorozatát. Eddig mások mellett Réz Pál, Orbán Ottó, Zimándi Piusz István és Szabad György munkáit vehettük a kezünkbe. Ebbe a sorba illeszkedik Heltai Jenõ különleges erejû szövege, amely egy humanista polgár látlelete a korról, amelyben a humanizmus talán végleg elvesztette a jelentését.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés idõpontja: 2017.11.04.
Link

Hozzászólások

Még nem küldtek hozzászólást

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Generálási idő: 0.21 másodperc
2,755,599 egyedi látogató