Kõbányai János: Új korszak delelõjén
Népvezéreknek, nagy formátumú politikusoknak, hatalom-technikusoknak, ha úgy tetszik diktátoroknak, egyetlen kihívása, vágya, megostromolni-hódítani akart csúcsa van: bekerülni a történelembe. Egy nemzet – ritka esetben a világ – kollektív emlékezetébe.

A világ vagyok - minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

(József Attila: A Dunánál)

Mit járhatott a fejében? Egyáltalán: a szinte könnyes és megrendült mosoly összevibrálását, majd elégedett elrendezõdését az arcán vajon nem egy színjáték tartozékának kell-e tekinteni, ami valami igen jelentõs határkövet jelölt ki drámai erõvel és lecövekeléssel? A mesterségesen késleltetett pillanatot - a türelmetlen órákat – tudatos (manipulált) rendezés mûvének kell tekinteni, s nem hanyag, a szavazóhelyiségek elõre nem látható biztosítása hiányának. E várakoztatást a súlyának megfelelõ, fontosabb dimenzió fölvezetésének kell felfogni, s nem választási stikliként. Itt és most ki kellett lépni a szokványos reality show dramaturgiájából, amikor darab ideig tartó százalék-pörgések után alakul ki a végeredmény, s míg megszületik, lehet drukkolni, feszültségben izgulni, mint egy Oscar-díj átadón, ahol ugyan már minden eldõlt, de mégis marad idõ az illúziók és vágyak csúcsra járatott kiéléséhez. Ugyanis a jól felismert rendezõi utasítás szerint ki kellett várni a bombabiztos végeredményt – mintha egy futballmeccs kezdetén már az eredményjelzõn villogna a gólarány –, hogy olyan erõvel sulykolódjon a köztudatba, hogy évtizedekre, évszázadokra megjelölje a perc történelmi jelentõségét.

"Történelem" – ez volt az elsõ reakcióm, amikor megláttam beszédes arcát. Egy idõtáv hirtelen korszakká kattanása és kimerevedése. Hiszen ez az önmagát választási eredménynek maszkírozó bejelentés kijelölte, mégpedig visszaható érvénnyel a kezdetét: 2010-et. S a legrövidebben kiszabható végét: 2022-õt, amit én inkább 2026-ra tennék. Hiszen, akárcsak 2014-ben, ma sincs egy jelölt, egy erõ (állam- és társadalmi berendezkedésünk játékszabályai szerint: egy párt és vezére), aki/amely potenciális kihívója lehetne a Bálna színpadán 2018. április 8-án este 21.30-kor az arcán a korfordulót megérzékítõ férfinak.

Bekerülni a történelembe

Egy-egy történelmi kor századokkal vagy évtizedekkel is behatárolható idõt jelenít meg, hiszen a világot, vagy annak csak egy szeletét sajátos társadalmi berendezkedés, progresszív vagy regresszív fejlõdés, (kor)hangulat, (kor)szellem jellemzi. Mindez a történelmi korszakra is érvényes, azonban benne az idõ kiterjedése zárt. Van kezdete és vége, amit általában akkor lehet megállapítani, ha lezáródott, azaz valamely ok hatására befejezõdött, ezért hatásai – politikai és szellemi hullámverései – megszûnnek, s ezután, már mint egy kikristályosodott történelmi tárgyat lehet vizsgálni százféle oldalról, különbözõ érzelmi és fikciós hozzáállásokból. Fogalma jelzõvé, (korszak)meghatározóvá válik. E korszakok – karakterisztikus magyar sajátosságként – személyekrõl neveztettek el: Horthy- Kádár- s mostantól Orbán-korszak.

Ez volt a mostani választás tétje, s ama kifejezés magyarázata is az arcon, amely nyugtázta a magyar történelembe való bevonulás tényét és mozzanatát. Népvezéreknek, nagy formátumú politikusoknak, hatalom-technikusoknak, ha úgy tetszik: diktátoroknak (ezzel a szóval/fogalommal óvatosan kell bánni) – ugyanis õk is emberek, ezért ebbõl az aspektusból is érdemes vizsgálni cselekedeteik rugóit – egyetlen kihívása, vágya, megostromolni-hódítani akart csúcsa van: bekerülni a történelembe. Egy nemzet – ritka esetben a világ – kollektív emlékezetébe.

Magyarország (a Magyar Királyság) 1526-ban elvesztette függetlenségét, s csak 1918/19-ben nyerte vissza egy király nélküli királyságban, amelyet 1944 októberéig Horthy Miklós kormányzott, s ezért róla nevezték el a korszakot. Elõdje, I. Ferenc József nem válhatott effajta névadóvá, noha 1848 és 1916 között fungált rekord hosszan az elsõ számú magyar közméltóság szerepében. Azonban egy birodalom vezetõje lévén inkább a magyar történelemben betöltött szerepe szerint osztható fel az õ ideje, az abszolutizmus, majd az azt követõ kiegyezés, s végül a közös Monarchia korára. Ferenc József nem volt magyar, s uralkodása nem igen függött a magyar viszonyoktól, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egy rövid, de annál jelentõsebb hatású intervallumát (benne a debreceni trónfosztást és a Függetlenségi Nyilatkozatot) leszámítva a magyar nép nem befolyásolta. Ezért csak a függetlenné vált Magyarországra jellemzõ, hogy választott, vagy a választás látszatával felruházott – de mindenképpen eltûrt, tehát legitimált - fiairól elnevezett személyek vezetékneveivel szakaszolja – kicsoda? a magyar nép kollektívuma – saját újkori történelmét. Ez bizony – és sajnos ez is a magyar történelem sajátossága – rövid, alig százéves, de két évszázadot összeabroncsozó idõfolyam, amire három név jut.

Most, oly frissen Orbáné.

Ha e nevek mögötti hõsök társadalmi hátterét megvizsgáljuk, azok le is fedik a magyar nép társadalmi összetevõit – ezeréves dimenzióban. Horthy Miklós a feudális "politikai nemzet", a köznemesség képviselõje. (Ha pontos lenne a kollektív emlékezet, akkor Horthy-Bethlen korszaknak illene a teljesítmény alapján nevezni ezt az ellenforradalommal, s apokaliptikus katasztrófával keretezett idõt, s akkor – mint azt Romsics Ignác kitûnõ elemzése is bizonyítja – a történelmi, sõt az erdélyi arisztokrácia szerepe is kidomborodna a korszak szellemében, nívójában és teljesítményében.)
Forrás: Fortepan/NAGY GYULA

Forrás: Fortepan/NAGY GYULA

Kádár János a proletárság képviselõje volt, mégpedig abból a korból, amikor a proletárral adekvát kommunistának lenni, enyhén szólva nem privilegizált helyzetnek számított. Az õ autentikus elbeszélése – ezt majd még felfedezik – sok pozitívumot nyújtott, a demokrácia látszatát is nyíltan bevalló rendszerében. (Megváltó, s népjobbító szándékú zsidó értelmiségieket – Kun Bélát, Rákosi Mátyást – semmi szín, fenyegetettség, nemzetközi helyzet terhe alatt sem tûrt meg maga fölött a magyar nép.)

A népi írók diskurzusa

Orbán Viktor most e kivételes, mert a saját nevével megjelölt pozícióba és a végét illetõen még nyitott idõbe a magyar népnek a nép-képviseletbõl és a hatalomból legtovább kizárt, a Szent István-i nagy nemzetszakadás óta szolgasorba vert, majd elviselhetetlenül hosszan – jogilag 1848-ig, gyakorlatilag 1945-ig – a "második jobbágyság" kalodájába kényszerített, a társadalmi piramis legalját alkotó parasztságból érkezett. (Érdemes elolvasni Debreczeni József róla szóló elsõ könyvének bevezetõ fejezetét.) Vele teljesült be Petõfi, vagy a népi írók nagy álma. (Pl. Németh Lászlóé, aki egy rövid ideig – az Új Szellemi Front kérészéletû idõszakában – azt képzelte, hogy Illyés Gyulával és néhány társával beül Gömbös Gyula parlamentjébe.)

Sajnos az irodalmi mûvek és az irodalmi mozgalmak anyaga még nem képezi a történelemtudomány forrását. Pedig amit majd (most) a történelem emlékezete Orbán-korszakként kartotékol, az a múlt század húszas-harmincas éveiben indult társadalmi erjedés késleltetett folytatása – via NÉKOSZ -, amikor egy új raj, új szellem hódított teret a magyar irodalomban, s a szélesebb diskurzusban: a népi íróké és közönségüké. S most a nagy ismétlésben a fordulat is visszaköszön, amivel az irodalmi és társadalmi mozgalom progresszív kibomlását követõen a népi mozgalom fejlõdése olyan – szerintem a magyar kultúrára nézve tragikus - irányt vetett, hogy a sui generis elsõ generációs népi értelmiség az akkori elsõsorban kulturális, majd politikai erõtérben a polgári (primitivizálva, de szociológiailag hitelesen: zsidó) réteggel és értelmiséggel szemben határozta meg azonosságát. (Az ún. népi-urbánus ellentét még a Kádár-kor uniformizált avarja alatt is izzott és mûködtek megosztó, szétforgácsoló energiái.) Annak ellenére, hogy éppen a Nyugat és köre fedezték fel, indították el, és támogatták ezt a szerintem nemzetközi összehasonlításban is egyedi írói (azaz politikai) attitûdöt – Szabó Dezsõtõl Németh Lászlóig, Erdélyi Józseftõl Sértõ Kálmánig. (Németh Lászlónak volt annyi józansága, hogy amikor a Nyugat mintájára, de monopóliuma megtörésére a népiek folyóiratot indítottak - az 1934-38 közötti Választ -, a szerkesztõ Gulyás Pállal folytatott vitájában ragaszkodott ahhoz, hogy zsidók is szerepeljenek a szerzõk között, mert nélkülük folyóiratot csinálni nonszensz és bukásra ítélt. Sõt: egy-két viharosan összerakott szám után, ugyan a legkevésbé zsidós, de azért Balfon elpusztított szerkesztõvel, Sárközi Györggyel tudták csak fönntartani szellemi fórumukat.)

Érdemes megvizsgálni nemcsak a Fideszt 30 éven keresztül vezetõ politikus életét és karrierje indulását, hanem a társaiét is. Sõt az évrõl évre fölnevelt és csatasorba állított fiatalabbakét is, mely egészséges rotációs jelenség csak az õ oldalukon figyelhetõ meg. Az alapítók egyetemi kollégiumból indultak – a vidéki fiúk hagyományos csoportosulási helyérõl. (Ha kiszólhatok egy zárójel erejéig, apámnak köszönhetem életem és szellemi irányultságom legfontosabb fordulatát. A "zsidó gyereket be kell ojtani, mint a szõlõt a magyar nép törzsébe" felkiáltással némi protekció igénybevételével kicsapott a kalocsai Hunyadi János Fiúkollégiumba, falusi és tanyasi parasztgyerekek közé, akikbõl olyan értelmiségiek váltak, mint szobatársam, a homokmégyi Romsics Ignác, s noha onnan két év múlva megszöktem – mert Pesten beatzenekarok kezdtek játszani –, ott szerzett szemléletemmel jobban megértem a nyelvet, amely sikerrel tudja megszólítani – választási kifejezéssel: mozgósítani – a magyar nép e közel ezer éven keresztül alávetett osztályát.)

A népi mozgalom nagy és egyedi, ezért lefordíthatatlan mûfaji eredménye a Kádár-korszak másodvirágzása után sajnos nem folytatódó szociográfiákból, leginkább a Puszták népébõl, és Kovács Imre A néma forradalomjából kiderült, hogy ez a kereszténység felvételének véres harcaiban – külföldi segítséggel – hosszú évszázadokra szolgaságba vert osztály, mely tömeges felszabadulását a Rákosi-korszaknak köszönheti (errõl Csoóri Sándor, mamám egykori évfolyamtársa a Lenin Intézetben, sokat tudott volna mesélni), nem a "Röpülj páva" romantika, hanem számtalan szenvedés, létalatti szintre szorítottság, s nem különben az idegenektõl szûkölõ félelem traumatikus hordozója.

Ezekbõl ered a görcsös bezárkózottság, s bizalomhiány, ami leginkább az õket felemelõ kézzel szembeni engesztelhetetlen gyûlölettel párosul. Némi joggal hiszen, hogyan, milyen alapon lehet valaki abban a helyzetben, hogy az "alávetett" fölött álljon, s ezzel módjában legyen támogatni, segíteni õt? Ugyanis ennek az alapja csak a társadalmi igazságtalanság lehet: a "társadalmi munkamegosztásban" elfoglalt ellentétes/ellenséges pozíció. Orbánt nem csak Soros György támogatta, a március 15-i beszédében kiemelt, a bensõséges kapcsolatot lemeztelenítõ "Gyuri bácsi" - e tudatalatti, freudi elszólást beszédíró nem adhatta szájába –, de például egy ideig Kis János, az SZDSZ alapító-elnöke is. Az évszázados kisemmizettség fordult gyors és mohó kapzsiságba-korrupcióba, amely kiütközik a már rendszernek elkönyvelhetõ társadalmi felépítményben.

Meghaladni az Orbán-rendszert

A Horthy-korszak vége, s a Rákosi-korszak, mint halálos gyûrû roppantotta össze a magyar társadalom gyenge, többfázisú késésekkel küzdõ szerves egészét. A zsidó polgárság, majd a németek (a sváb parasztpolgárság) elpusztítása és kiûzése, valamint a régi rendszer vagyonosainak "kitelepítése" megszüntette a közeget, amely innovatív ellensúlyt, hatásrendszert tudott volna nyújtani az alapvetõen agrárnépességû, a feudális kereteket 1945-ig õrzõ többségi társadalom számára a Kádár-rendszerben megvalósuló "csökkentett habzású" és lehetõségû felemelkedése során. (Meggyõzõdésem, nincs az a külföldi hatalom, amely végre tudta volna hajtani az ország szovjetizálását, ha ezek a rétegek a helyükön maradhattak volna, ahogyan Ausztriában.)

Mindezek a mély-áramlatok és összefüggések, még nehezen láthatóak a frusztrált egymásra mutogatások, vagy a lelkes tüntetések petárda-felhõi mögül. Az elmúlt négy és nyolc év társadalmi diskurzusaiból is hiányozott a szaktudományi pandantoknak és tanulságoknak a köz(diskurzus) számára való lefordítása és becsatornázása. Minden bizonnyal ezért sem teremhetett az ellenzéki pártoknak annyicska programja, amely nemhogy a gyõzelemhez, hanem akár a választásokon való elinduláshoz is elégséges lett volna. Olyan program kidolgozása – lehet: a fából vaskarika kívánalma ez -, amely valahogy virtuálisan próbált volna kapcsolódni, ráépíteni az elpusztított-elûzött (emigrációba kényszerített) rétegek nem fizikai, de szellemi hagyományaira.

Régi mantra, hogy ehhez fel kellene tárni, ezek a rétegek miért - mert nem külsõ hatalmak nyomására - "szántattak ki” innen, oly sajátos (Pap Károly kifejezésével "öngyilkos") önkezûséggel. A költõ egykor közhellyé koptatott, de a felejtéssel újra releváns szavaival: "Elegendõ harc, hogy a multat be kell vallani. / (...) A harcot, amelyet õseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés."

József Attila 1936-ban megfogalmazott, és földerengeni prófétált béke-víziójának bekövetkezte, most, 2018 tavaszán sem került közelebb, mert a munkához még nem fogott hozzá senki. Itt az idõ hozzáfogni! Szerintem erre nem csak jó alkalom, de - mivel nincs más lehetõség - az egyedüli értelmesen eltöltött idõ záloga is az elkövetkezendõ négy-nyolc év az Orbán-rendszer valamilyen módon való meghaladásáig. (A bukás mindig katasztrófákkal, tektonikus ütközésekkel jár, ezért nem okos ezt kívánni.) Olyan szellemi emigrációban (hogy belsõ vagy külsõ, egyre megy - kávéház, könyvtár, s a mindezeket helyettesítõ, vagy ezekre rásegítõ internet mindenütt van), amely a kultúra és története magaslataira vonul erõt, példát, tanulságot gyûjteni és ebbõl programot akkumulálni a társadalmi béke megteremtéséhez – lehetõleg minden nemzetközi hatástól függetlenül. Ha a balliberálisok és jobbikosok közeledése nem elvtelen, s leginkább anarchiába torkoló politikai alkukra, tüntetésekre korlátozódik, hanem a kultúra médiumán feltárulkozó, kibeszélõ, traumaoldó párbeszédre, az biztató indulás lehet.

Hiszen csak a társadalmi, s benne a történelmi békébõl sugározhat fel a következõ – s remélhetõleg nem egy névhez kötött – korszak hajnala.

Link