Volt egyáltalán nem szabadkõmûves "miniszterelnöke" ennek a "Magyországnak, vagy köztársaságnak, esetleg Tanácsköztársaságnak, esetleg Királyságnak? Szerintem nem. Az meg zsidó körök kegyeltje. Ennyit a "történelemrõl". Mióta kibeszélték Ad-t, azóta rendre szavaltatják is, feltûnt valakinek?
Volt egyfajta végidõ-várás az emberekben, vágyakoztak a békére és a tökéletes társadalomra a háború után – mondja Hatos Pál történész az 1918-as esztendõrõl. A kor szakértõje Tisza sorstragédiájáról, Károlyi felelõsségvállalásáról, az általános háborúutálatról, a katonák hazatérése utáni bébiboomról és a parasztság akkor is megnyilvánuló történelemformáló erejérõl beszél lapunknak. Hatos szerint az elsõ világháború nélkül nem esett volna szét a Monarchia és a történelmi Magyarország. Nagyinterjúnk.

Száz évvel ezelõtt történelmi léptékû kataklizmák rázták meg Magyarországot és társadalmát. Az 1918 és 1920 között történtek máig meghatározzák hazánk sorsát, politikáját és közbeszédét. A téma szakértõ történészeit faggatjuk évfordulós interjúsorozatunkban. Elsõ interjúnkban ifj. Bertényi Ivánt kérdeztük a Monarchia bukásának idõszakáról, majd Ablonczy Balázst, az MTA Trianon 100 Munkacsoport vezetõjét kérdeztük a sorsdöntõ évekrõl és azok társadalomra gyakorolt hatásáról.

Most Hatos Pál történészt, Az elátkozott köztársaság címû, idén megjelent, 1918-ról és hatásairól szóló könyv szerzõjét kérdezzük nagyinterjúnkban.

***

Hieronymus Bosch festményeinek hangulatát idézi új kötete a Károlyi-korszakról. Ennyire apokaliptikus idõk voltak azok?

A kortársak mindenképp így fogták föl. Pusztító, soha nem látott háború után voltak, amibõl teljesen elegük volt. Ráadásul a körülmények is ilyenek voltak: mindenkit sújtó szegénység, mindenkit sújtó nyomor, elkeseredés; és jött a spanyolnátha, amihez hasonlót azóta sem produkált a földkerekség. A demokratikus forradalomhoz demokratikus betegség dukál, 1918 novemberében, a béke elsõ hónapjában 51 ezren haltak meg a spanyolnátha szövõdményeiben, 1918-19-ben pedig 120 ezren. A halál igazán aratott.
Volt egyfajta végidõ-várás az emberekben,

és a politikai cselekvést is meghatározta ez a fajta szédület, ami vezette az aktorokat. Vágyakoztak a békére, vágyakoztak a tökéletes társadalomra; hát az jött helyette, ami.

A mai, kortárs interpretációk mennyire tévesek, akár a jobb-, akár a baloldalon?

A történész, mint minden más ember, esendõ, és a történészi ítélet is idõbeli, egyben idõleges. Ami ma relevánsnak, igaznak tûnik, az holnap megkérdõjelezhetõ: akár úgy, hogy új források bukkannak fel, amelyek átformálják az ítéletünket; akár úgy, hogy új szempontok szerint szervezzük újjá a tudásunkat. A történész tevékenysége, a múlt feltárása nem légüres térben zajlik, hanem mindnyájan az emlékezet közegében mozgunk. Az emlékezet viszont szükségszerûen torzít, leegyszerûsít, ellentéteket, dichotómiákat szervez. Nem a tévedések kiigazítását látom feladatomnak, hiszem már most látom, hogy az én könyveimben is vannak tévedések, de ezek felfedezését a kritikusaimra bízom, hanem azt szeretném, hogy a dolgok akkori jelenvalóságába térjünk vissza. Nem hiszek abban, hogy a múlt rekonstruálható, hiszen a tegnapi napunkat sem tudjuk 100 százalékosan rekonstruálni, de nem árt, ha idõrõl idõre visszatérünk a forrásokhoz. Ráadásul ez egy olyan korszak, ami eltûnt. A Kádár-rendszerben megpróbálták kanonizálni; a Tanácsköztársaságnak és az õszirózsás forradalomnak nem a Rákosi-korszakban volt az igazi kivirágzása, hanem 1956 után, amikor 1848-at már veszélyes volt idézni, mert '56-ra emlékeztetett. Ekkor próbáltak forradalmi hagyományokat kitalálni, ennek mellékterméke egy nagyon jelentõs történeti-irodalmi nekibuzdulás volt, aminek vannak színvonalas kötetei is, csak ezeket mind egyfajta teleológia vezette, ami szerint ami akkor elkezdõdött, az mind beletorkollott a szocializmust építõ magyar társadalomba. Ez önmagában egy hazug perspektíva volt. 1989 után leomlottak a tabuk, a magyar társadalom eltitkolt forradalma, 1956 napvilágra kerülhetett, s ez egybõl homályba borította azt, ami 1918-ban történt; s homályba borította, hogy szintén nemzeti forradalom volt az 1918 októberi forradalom. Az emberek a himnuszt, a Kossuth-nótát énekelték, sokszor még átköltötték Károlyi Mihályra is, és ünnepelték a függetlenséget Ausztriától.
Volt egyfajta nagy lelkesedés, ami igen hamar kiábrándulásba torkollott,

mivel a forradalom nyomán hatalomra került vezetõk nem tudták teljesíteni az ígéreteiket. Pár hónap múlva jött a proletárdiktatúra, de annak sem adatott sokkal több, és igazából a lázas ellenforradalmi szakasz 1921-tõl csendesült le, nyugodott meg Teleki Pál és Bethlen István kormányai alatt. Addig hideg polgárháborúban élt az ország.

Akkoriban Károlyit ultranacionalista vezetõnek gondolta az antant, és még a szabadkõmûves páholyok is összefogtak az ország területi épségének megõrzése érdekében. A katolikus egyház megpróbálta a Vatikánnal elismertetni Károlyit. Mindez eléggé szembemegy a jobboldali emlékezettel. Volt bárki, aki nemzetietlen volt?

Nem. Illetve a fiatal Márai Sándor, aki nemzetellenes kört szervezett az Otthon Kör újságírói pamlagán, de valószínûleg másnapra kialudta. Szóval ha voltak nemzetellenesek, nagyon kevesen voltak. Károlyi Mihályék tragédiája az, hogy egy vesztes háborúból akartak nyertes ügyet csinálni. Sem Károlyi, sem Jászi nem akarta a történelmi Magyarország integritását felbomlasztani. A szabadkõmûvesség meg sokszínû volt, voltak benne nemzeti emberek is, radikálisok is. A kiegyezés korszakát egy szabadkõmûves miniszterelnök, Andrássy Gyula nyitja, és egy szabadkõmûves miniszterelnök, Wekerle Sándor zárja. És ki merné Apáthy Istvánnak, Erdély fõkormányzó-biztosának hazafiságát megkérdõjelezni, aki szintén haláláig szabadkõmûves volt? És valóban a katolikus egyház az egyedüli szervezet, ami sikeres erõfeszítést tesz azért, hogy a fiatal magyar népköztársaságot elismerjék nemzetközi szinten diplomáciailag. Sem a jobboldal, sem a baloldal nem szívesen emlegeti, hogy az Apostoli Szentszék az elsõ olyan szuverén hatalom, ami hajlandó lett volna a független magyar népköztársaságot elismerni. De közbeszólt a proletárdiktatúra. Csernoch János esztergomi érsek, hercegprímás 1918. november elsején Te Deumot, hálaadást tart a visszanyert függetlenség felett. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök tagja lesz a Nemzeti Tanácsnak. Szóval egy darabig nemzeti egység van, Bethlen István is részt vesz Jászi Oszkár románokkal való tárgyalásait megelõzõ beszélgetéseken, támogatásáról biztosítja a „keleti Svájc” tervét. Az tény és való, hogy Bethlenék azt gondolták, hogy ez csodaszer lesz, amikor már minden más gyógyszerbõl kifogytunk.
A külföld számára pedig Károlyi Mihály egyértelmûen a magyar nacionalizmussal, magyar imperializmussal azonos;

ahogy Jászi Oszkár is, akivel azért nem akarnak a nemzetiségek tárgyalni, mert azt látják, hogy kitalál mindenféle konföderációt, de ez csak azért van, hogy megõrizze a Tisza István-i birodalmat.

Akkor itt a jobboldalnak lenne tennivalója a saját kánonját tekintve?

Az biztos, hogy sok mindennel szembe kell nézni. Károlyi Mihály kormányzati felelõsséget vállalt, amit megcsinált vagy nem csinált meg, azért neki történelmi felelõssége van. Az viszont hiba, ha minden felelõsséget Károlyi Mihályra teszünk, hiszen reménytelen helyzetet örökölt, amiben a közigazgatás spontán összeomlott. Ami a legmeglepõbb az az, hogy a honvédõ háborúra tömegek nem voltak hajlandóak, fõleg nem voltak hajlandóak azok a kivégzett tömegek, amelyek a fronton négy és fél évig hõsiesen véreztek.

Linder Béla sem akart többé katonát látni.

Hogy „nem akarok többé katonát látni”, azt egy alkoholista emberroncs fogalmazta meg. Egyébként háborús hõs, aki három és fél évig harcolt a frontokon. Emberi-lelki összeroppanása is a háború következménye. Linder Béla csak egy hétig volt hadügyminiszter, és pontosan alkalmatlanságát látva váltották le a tisztségrõl. Sikeres honvédelmet viszont más sem tudott szervezni, se Bartha Albert, sem Böhm Vilmos, sem olyan kiváló katonák, mint Stromfeld Aurél és Tombor Jenõ. Mint Kaposvár kirablása is mutatja, a behívott, fiatal korosztályok inkább az üzletek kirablásával voltak elfoglalva.
Egymásnak feszült város és vidék, termelõ és fogyasztó, munkásság és parasztság.

És akkor még nem beszéltünk a didergõ, frusztrálódott középosztályról, amely úgy érezte, hogy az egész háború legnagyobb vesztese. Talán ezért is volt az, hogy Tisza Istvánt annyira elhagyták azok a középosztályok is, amelyek lerongyolódtak, szó szerinti értelemben.


Tisza István, a Vasgróf

Milyen jelei voltak annak, hogy nem akartak háborúzni az emberek?

Például már az sem volt magától értetõdõ, hogy a katonák rendben térnek vissza a frontról. Akik rendben tértek haza, azokat felelõsségteljes parancsnokaik – Nagy Pál, aki Kaposvárra vezette csapatát, Kratochwil Károly, aki Nagyváradra – azzal gyõztek meg, hogy akkor nem történik bajuk, ha rendben jönnek haza, tekintve, hogy ellenséges területen kellett átvonulni. A Pozsonyon átvonuló honvédekkel megígértette a város katonai parancsnoka, hogy visszatérnek. Õk kértek egy kis idõt, míg hazamennek és meglátogatják a szeretteiket, s nem mentek vissza. Hisz'
négy év távollét után be kellett pótolni az elmaradt házasságokat, rendbe kellett hozni az elmaradt parasztgazdaságokat.

Kóré Endre, a Székely Hadosztály krónikása is leírja, hogy Szatmár magyar falvaiban senki nem akart háborúzni, menjenek az eddig felmentettek, menjenek a gazdagok, és akár inkább jöjjenek a románok. A parasztok a földosztás lázában éltek. Senki nem szeret belegondolni ma, hogy akkoriban a magyar társadalom paraszti társadalom volt. És ebben a paraszti társadalomban 100 magyar földmûves közül 45-nek nem volt semmiféle földje – ami a legrosszabb arány volt az ország nemzetiségei között. A színmagyar Fejérben, a színmagyar Somogyban a kötött birtokok, az Eszterházyak, Pallavicinik, Károlyiak hitbizományai gyakorlatilag megfojtották a magyar parasztság földhöz jutási törekvéseit. Jászi Oszkár késõbb önkritikusan beismerte, hogy ha legalább ezt az ígéretét tudta volna teljesíteni az õszirózsás forradalom, akkor minden egész máshogy alakulhatott volna. Szerintem a magyar történelem akkori baloldali pillanata ezen úszott el. A városi szervezett munkásság vezetõi féltek attól, hogy létrejönne egy hatalmas kistulajdonosi társadalom. Valamiféle szövetség jött létre a nagybirtokos-nagytõkés arisztokrácia, a nagypolgárság és a szervezett munkásság közt, mivel utóbbi az alkalmazott pozíciót sokkal elõremutatóbbnak tartották, mint a kistulajdonosit. Ezzel a tézisemmel persze lehet, hogy sokan fognak vitatkozni.

Fõleg, hogy a románok épp a földosztással gyõzték meg az erdélyi románokat: Ferdinánd király tíz hold földet ígért mindenkinek, aki részt vesz a román nemzeti mozgalomban.

A parasztság a háború végére épp a háborús részvétel miatt egész Kelet-Európában belépett a politikába. Sehol nem lehetett negligálni a földosztásra vonatkozó követeléseket. A románok gyorsabban mobilizáltak. Más kérdés, mi lett a földreformjukból. De komoly tromf volt a románok részérõl, hogy az Erdély „felszabadításában” részt vevõknek tíz hold földet ígértek. A Horthy-korszakban is azzal tudták stabilizálni az agrárbékét a paraszti társadalomban, hogy az egyetlen miniszter, aki Károlyi és Horthy kormányában is ott volt, az Nagyatádi Szabó István volt, a Kisgazdapárt vezére. Másrészt, ha jelentõsen kiherélt formában is, de több száz ezer holdat osztottak ki, fõleg a nincstelenek közt.
Így, ha a hamu alatt izzott is a parázs, az agrárbéke megvalósult.

A honvédelem a katonák számára többnyire nem a nemzeti célok megvalósításáról szólt, még a gyõzteseknél sem; a román katonák sem a román nemzeti ügy érdekében léptek Erdély földjére, hanem saját családi boldogulásukat kívánták elõmozdítani.

Aki megcsinálta volna a földosztást, az a maga oldalára állította volna a parasztságot, legyen az Károlyi, Kun Béla vagy Horthy?

Ez már a „mi lett volna ha?” kérdése, ez nem történt meg, és a történész mégis csak fordított próféta. De többen vélték úgy az oktrobristák között, fõleg Jászi, hogy az elmaradt földreform nullázta le a Károlyi-féle demokratikus kísérlet társadalmi támogatását és a honvédõ háború sikerességét is.


Kratochwil Károly altábornagy

Hogy fogadta volna a földosztást a nagybirtokos társadalom?

Az elsõ napokban mindenki úgy tett, mintha lelkes lenne, ha fontos dolog lenne, a katolikus egyház és az OMKE, a több tízezer holdnyi nagybirtokkal rendelkezõk egyesülete is. De aztán kialakult egy nagyon érdekes nagykoalíció, amiben a katolikus egyház ugyanúgy benne volt, mint a szociáldemokraták, és amiben a földreform elsikkadt. Meghozták ugyan 1919 telén a földmûves nép földhöz juttatásáról szóló törvényt, Károlyi elment Kápolnára, amirõl lírai riportot írt Krúdy Gyula, és ott volt Móricz Zsigmond is, de valójában a szociáldemokraták sem voltak egységesek. Garami Ernõ, a legtekintélyesebb, demokratikus értékeket õrzõ pártvezér támogatta a földosztást, mások viszont már inkább a kommunistákkal egyezkedtek. Kun Béla úgy vélte, a földet egy az egyben, kártalanítás nélkül kell elvenni a tulajdonosoktól, és nem kell odaadni senkinek, hanem annak a városi proletariátus ellátását kell szolgálnia.
A történelem iróniája, hogy a kommünt is a paraszti ellenállás számolta föl.

Itt is a magyar paraszti társadalom történelemformáló erejére bukkanunk. A hazatért parasztkatonák nem védték meg a hazát, a Székely Hadosztályban pedig többnyire nem székelyek harcoltak. Akik hazamentek, azok házasodtak. Láthatjuk a statisztikákból, hogy 1918 novemberében és decemberében, miután hazatér másfél millió katona, ugrásszerûen megnõ az esküvõk száma. Móricznak nagyon jó riportjai vannak errõl, hogy Debrecenben valcert táncolnak a csárdás helyett és esküsznek, esküsznek, esküsznek. Kilenc hónappal késõbb beindul a bébiboom, rácáfolva arra a statisztikai borúlátásra, ami szerint egymillió magyar már nem született meg a háború miatt. A Horthy-korszakban végig van egy demográfiai felfelé-menet. A mai magyar közéletnek fontos témája a demográfiai válság. Fedezzük fel, hogy a magánéleti boldogság és a nemzeti regeneráció ilyen értelemben összefügg! Trianon traumája továbbra is velünk él megemészthetetlenül, hiszen nagy igazságtalanság történt, de a paraszti társadalom azt csinálta, amit minden egészséges társadalom, felvette az elszakadt fonalat, összekötötte, és reprodukálta önmagát.

Gazdasági igényeiben a parasztság talán mérsékelt baloldalinak mondható, értékrendjében viszont konzervatív volt. Harmadik út?

Jászi Oszkár írta meg, hogy a magyarországi bolsevizmus gyakorlatilag vörösre festette az úgynevezett feudális oligarchiát. Meghagyta a nagybirtokot, sokszor meghagyta intézõnek az egykori tulajdonost is.
Sokan köszönhetik azt a proletárdiktatúrának, hogy nem valósult meg a demokratikus földosztás.

A népi mozgalom szempontjából fontos azt gondolni, hogy az nem egyszerûen ideológia volt, politikai diskurzus, hanem társadalomtörténeti tények támasztották alá a mondanivalójukat. A Mandiner olvasóinak is azt tudom ajánlani, hogy Tormay Cécile mellett olvassanak Illyés Gyulát, Németh Lászlót is.

Ha jól értem a leírtakat, a néphez ugyanakkor nem jutott el a baloldali eszmeiség a maga kifinomultságában, nekik annyi jött le, hogy ha nincs király, akkor nincs törvény, nincsenek urak, bármit lehet csinálni.

Van egy olyan mítosz, amit jobb híján baloldali mítosznak nevezünk, hogy 1918. november 16-án 200 ezer budapesti elõtt kikiáltották a Magyar Népköztársaságot, ami valami nagy, demokratikus dolognak a nyitójelenete volt, aminek az emlékére bármikor lehet támaszkodni. Nos, nem. Sem a szociáldemokratáknak, sem a polgári radikálisoknak nem volt igazán fontos az államforma, a köztársaság a történelem szédületében született meg. Károlyi könnyezve ígérte meg Zita királynének, hogy megmenti Károly király trónját. A szociáldemokrata Kunfi Zsigmond és Garami Ernõ éppúgy, mint Jászi Oszkár elmentek levizitelni a királynéhoz 1918 végén. Õk reformokat szerettek volna, de mint azt Jászi a monarchia jövõjérõl szóló könyvében megírta, a monarchiát sokban demokratikusabbnak vélték, mint a könnyen zsarnoksággá váló köztársaságot.
A köztársaság a népnek inkább csak annyit jelentett, hogy ne legyen király, ne legyenek urak.

Gyulafehérvárról is úgy tért vissza százezer román paraszt, hogy ezek után nem lesznek urak. Hiszen a legtöbb román faluban a kastély ura magyar volt, az magyar és az úr tehát összefojt a képzeletükben. Aminek õk a tömegét adták, az inkább a szociális igazságosság helyrehozása volt, nem annyira a román nemzeti evangélium. Utólag persze mindenki megkonstruálta a maga nemzeti mítoszát, a vesztesét vagy a gyõztesét.


Károlyi Mihály

Tisza Istvánt, akinek visszakerült a szobra a Parlament elé és nemrég tartottak róla konferenciát az Országgyûlésben, a háború végén mindenki utálta. Hogy értékeli õt?

Tisza István a konzervatív szabadelvûség utolsó mohikánja volt, aki hatalmas lelkierõvel rendelkezett, a legbátrabban meghalni tudó magyar politikust tisztelhetjük benne. Tény viszont, hogy az a szabadelvûség, amit õ képviselt, nem volt demokrata. Azt a parlamentet, ami 1918-ban is ülésezett, aminek egyik utolsó ülésén kimondta, hogy ezt a háborút elvesztettük, a lakosság alig egy százaléka által megválasztott többség uralta. A színmagyar alföldi és dunántúli vármegyék sohasem szavaztak Tisza Istvánra; és Tisza saját református egyházkerülete, akár édesapja esetében, sosem választotta meg fõgondnoknak, így nem Debrecenben, hanem Pápán volt egyházi vezetõ, ahol szórványban élt a reformátusság. Ami Tiszát a háborún túl népszerûtlenné tette, az még két dolog. A választójogi makacssága, hogy amikor a legtöbb honvédvér omlott a Kárpátok gerincén, 1915 telén, akkor is visszautasította azt, hogy a hazatérõ veterán parasztbakák választójogot kapjanak, mondván, hogy nem a legbátrabbak és leghûségesebbek vannak kint, hanem a fizikailag legerõsebbek. A geszti határ háromezer holdján is õ és a református káptalan osztozott, földet pedig pénzért sem akart adni. Talán ezért is volt, hogy a végtisztességét a szeretett, hû cselédsége gyalázta meg. Ez nem kommunista propaganda, hanem közeli híve, Szász Károly, a képviselõház utolsó elnöke írta meg.
Tisza István élete egy görög sorstragédia volt. Jót akart, rossz eszközökkel, a bukása tragikus volt.

Tisza emlékezetét ápolni a kritikákkal együtt is fontos.

Nagyon poétikus a könyv stílusa. Hogy kapta el a költõiség?

A történelem mindenkié, nem csak a beavatottaké, mivel olyasmirõl szól, ami a legszemélyesebb, a múltunkról. A történelem, mint mûfaj közel áll ahhoz, amit az irodalom is magáénak vall. Az is bizonyos, hogy errõl a korszakról máshogy is lehet írni, más következtetésekhez is el lehet jutni. Szerintem a legizgalmasabb az, ha belehelyezkedünk abba, ami az akkori emberek akkori érzése volt, a történészi forráskritika segítségével.

Rengeteg apró történetet szedett össze. Honnan?

Ez az, amit úgy nevezünk, hogy flow. Ez a legjobb, amikor olvasol, és hihetetlen dolgok jönnek szembe veled, aztán elalszol, reggel felébredsz, és azon gondolkozol, hogyan lehet, hogy melletted mobiltelefon van, és nem az Astoria pamlagán vagy Karinthyval, vagy nem az utcán futsz Márai Sándorral és Kosztolányival. Ez az izgalom a történész legnagyobb jutalma. Rengeteg levéltározás is jár ezzel a munkával. A történelemnek nem csak a szemébe kell nézni, hanem meg kell nézni a fülzsírját és hogy mi van a hátán. Kicsit a detektívmunkához hasonlatos.


Hatos Pál történész

Meg lehetett volna menteni az Osztrák-Magyar Monarchiát vagy az ország területi épségét? Vagy a korszellem a szétesést diktálta akkor is, ha engedünk a nemzetiségeknek jobban, vagy ha szorosabban fogjuk a pórázt?

Megint pellengérre állított a kérdésével. Négy-öt generáció történészei birkóznak ezzel a teherrel, a magyar történész egyik legfõbb terhe ez a kérdés. Ahogy ma, úgy akkoriban is sokan alábecsülték a nemzeti érzés elementaritását. Beszéltem sokat a szociális követelésekrõl. Ha valóban svájci típusú stabilitás, jólét, ahhoz hasonló hosszú történelem állt volna a multietnikus ország mögött, akkor talán lett volna esély. De nem állt.

Nem veszünk róla tudomást, hogy mekkora volt a nyomor és szegénység akkoriban?

A Monarchiának is ötven árnyalata van. A Monarchia iránti, az 1967-1918 közötti idõszak iránti nosztalgia nem alaptalan szerintem, hiszen hatalmas fejlõdés ment végbe. Kicsit máig abból élünk, akár gazdaságban, akár építészetben, akár csak abban, hogy a magyarságnak egy jó ötven éves stabil békekorszaka volt. Voltak komoly és meg nem oldott problémák, a hamu alatt izzott a parázs fõleg a paraszti társadalomban a földkérdéssel összefüggésben.
De ha nem lett volna az elsõ világháború, akkor magától nem omlott volna össze ez a birodalom.

A hadtörténészek között is egyre inkább konszenzus van arról, hogy bizony sokan sokkal kevesebbet adtak az Osztrák-Magyar Monarchiának, nem gondolták volna, hogy négy évig tudja tartani magát. Ez egy gazdasági háború is volt ötven kilós katonákkal, évrõl évre 50 százalékkal csökkenõ termeléssel, belátható volt, hogy elfogy az energia. De ha nincs az elsõ világháború és a békekonferencián nem úgy döntenek, ahogy, akkor magától nem szûnt volna meg a Monarchia sem és a történelmi Magyarország sem.
Link