Érzitek? Nem? Pedig szegedi csanádok nagymagyarországosmatricásautúókban építik a nemzettudatot és fél szavakból is megértik egymást...jiddisül és lovári nyelvjárásban. Majdnem karamboloztam egy „őrülttel”, satufékkel megálltunk, és kipattantunk a kocsiból. Parázs hangulatú ismerkedésnek ígérkezett, aztán rápillantottunk egymás autójára, felfedeztük a másikén a történelmi Magyarország matricáját, és egyszerre megenyhültek a tekintetek, gyökeresen más irányt vett a beszélgetés. „Bocs, hülye voltam, á, semmi, én voltam hülye, felejtsük is el, na, Isten áldjon!” Egy szóval sem utaltunk rá, mi és miért változott meg hirtelen, kezet ráztunk és mentünk a dolgunkra.

Nem két nacionalista, soviniszta, irredenta, alávaló, oláhfaló, tótnyűvő, a náci, fasiszta múltban ragadt kreatúra egymásra találása volt ez. Hanem két emberé, akiket legalább egy eszmény, egy idea összeköt. Több millió (honfi)társukkal – azokkal is, akik ezt nem hajlandók elfogadni, és már e soroktól görcsbe rándul a gyomruk, az agyuk –, és nemcsak a kitüntetett, borongós napon, június 4-én, Trianon évfordulóján, hanem mindig és mindenütt. Hóviharban, fenn a Hargitán vagy csendes nyári éjszakán a zentai halászcsárdában.

Természetesen soha nem fogjuk már tankokkal átlépni a „gúnyhatárt”, nem kelünk át őrnaszádon a Dunán a felvidéki oldalra, jöttünkre nem borul virágba Szabadka és nem fúl fojtott zokogásba Kolozsváron vagy Kassán az üdvözlőbeszéd. Ép ésszel nem is vágyhatunk rá. Bőven elég, ha a zetelaki gyermekotthonban Barbika már ismerősként üdvözöl, és gyorsan rajzol nekünk valamit, vagy ha néhanap kapunk mondjuk a Délvidékről, egy sportegyesülettől egy efféle üzenetet: „Leírhatatlan érzés, amikor egy sikeres embereket kinevelő klub kezd szertefoszlani, és szinte az utolsó pillanatban a nagy testvér megfogja a kezét, és felsegíti! Köszönöm, Magyarország! Köszönöm, jóakaratú emberek!”

Annál pedig nincs is felemelőbb, mint Parajdról Udvarhelyre „elsőbálos” erdélyi turistákat vezetni, és harminchét röpke kilométer alatt világképeket formálni. Tamási Áron sírján, a két cserefa tövében ezredszer, másoknak először felolvasni, hogy „Törzsében székely volt, fia Hunniának. Hűséges szolgája bomlott századának”, majd a Vasszékely talapzatának láttán együtt elrebegni: „Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok.”

Az összetartozás érzése erőt és hitet ad, még sokkal földközelibb ügyekben is. Sokkal jobb együtt, akár egy lepukkant pinceklubban is bélyeggyűjtő szakkört tartani, mint kívülről befelé mutogatni és a bélyeggyűjtőket minősíteni, hülyézni, kifigurázni. Üdvösebb valami mellett, valamiért tenni, lenni, mint folyamatosan viszolyogni, elhatárolódni, riogatni. A kontraszt összevethetetlenül élesebb, ha a törésvonal a magyarság legmélyebb tragédiája mentén húzódik. Mert a tatár, a török, a német, az orosz, a két világháború, a holokauszt családokat, városokat, tájegységeket, generációkat tört össze, emésztett fel, de Trianon tértől és időtől független, örök trauma.

Akkor is az, ha a szelektív memória és történelemszemlélet mindig mindenről megemlékezne, csak éppen az országvesztést feledné. Akkor is, ha e kérdés csupán nálunk osztja meg jobb- és baloldalra a nemzetet, miközben a szomszédoknál a posztkommunisták vedlettek át a legharsányabb hazafiakká. Akkor is, ha jövőre nehéz lesz úgy méltó módon tisztelegni a századik évforduló előtt, hogy közben a visegrádiakkal és a románokkal, nemzeti kisebbsé­geink „többségeivel” együtt küzdünk az élhető Európáért.

A légiesedő határok és a világháló korában azonban így is sokkal kedvezőbb az esélyünk a megmaradásra, a gyarapodásra, az összetartozásra, mint az elmúlt évszázadban bármikor. A külső feltételek adottak ehhez. Már csak idebent kell rendet teremtenünk.
Link