Ákos-kóhnfliktus? Apa, anya...gyerekek, normalitás, szerepek, dógok, küldetések? Nagyon erölködnek, mert ami fossá tették ezt a ganédombot, na abból a xarból kell most "hõsöket" kreálni. Mesterséges megtermékenyítés ez is, ugyanazon kezek munkája, mint a kasztrálás. Az apakép hiánya, a videojáték és a pornó tönkreteszi a következõ fiúnemzedékek életét – kongatja meg a vészharangot Nikita Coulombéval írt, A kikapcsolt férfi címû könyvében Philip Zimbardo. Ezekért a nézetekért másra könnyen rásütik az ókonzervatív bélyeget, a 82 éves amerikai szociálpszichológusért viszont rajong a haladó értelmiség és a fiatal korosztály is. Interjú korunk egyik legégetõbb kérdésérõl.
Hirdetés

– A Válasz.hu-n 160 ezer kattintással (frissítés: azóta már 210 ezer – a szerk.) olvasottsági csúcsot döntött a könyvérõl szóló ismertetésünk. Meglepi a nagy érdeklõdés?

– Az érdeklõdés mértéke meglep. Számomra ez azt jelenti, hogy a mûben feltárt globális jelenség magyar probléma is. A könyvet egyébként már kiadták Angliában és Lengyelországban, s rövidesen megjelenik Kínában is. Magyarországon két kiadó verseng a publikálás jogáért. A magyarok azért is ismernek, mert részt veszek a Hõsök tere mozgalomban, amely arról szól, hogy képesek vagyunk tenni másokért.

– Miért csak a fiúkat vizsgálja?

– Mert õk vannak bajban. A fiatal férfiak soha nem látott kudarcot vallanak az oktatásban, a társadalmi, de még a szexuális életben is. A fiatal nõk pedig minden területen felülmúlják õket az általános iskolától az egyetemig, a munkahelyeken és még a sportban is. Felmérésekkel, interjúkkal, kutatásokkal a tüneteket, az okokat, a következményeket igyekeztünk felvázolni. Arra jutottunk, hogy a fiúk gátlásosak, magukba fordulók, lobbanékonyak, lelkiismeretlenek. A lányok függetlenebbek, szorgalmasabbak, rugalmasabbak és jobban boldogulnak a világban.

– Gyenge férfiak, erõteljes nõk? Nyert volna a genderideológia, és eltûnõben a nemek közti különbség?

– Inkább azt mondanám: a társadalmi szerepek változtak. A férfiak nem olyan erõteljesek, nem családfenntartók, s a nõk sem csak háztartásbeliek. Inkább a karrier felé fordulnak, feladják a nagycsalád elvét, kevesebb gyereket akarnak, hogy több idõt szenteljenek a hivatásuknak. Egyre dominánsabbak, a férfiak pedig egyre kevésbé uralják a társadalmi életet. Többek között a feminista mozgalomnak köszönhetõen a nõk megtalálták helyüket, a férfiaknak viszont nincs elfogadható alternatív szerepük. Könyvünkben azt állítjuk: az új nemzedék sok férfi tagja feladja a férfiasságát, nem akar meghatározó lenni, dolgozni, nem vállal semmiféle terhet. Attól tartok, ha ez így folytatódik, a férfiak önként rekesztik ki magukat a társadalomból. Pontosan nem tudjuk az arányokat, de sok országban és nagy százalékban élnek így, s ez a szám csak növekszik.

– A széthulló családok miatt is bajban van a fiatal nemzedék – írja. Miközben a házasság intézménye drámai változáson megy át, a hagyományos család mellett érvel?

– Azt mondom, a gyereknek két szülõ kell: egy apa és egy anya. Persze a homoszexuális kapcsolatban is felléphet az egyik fél apaként, partnere pedig az anya szerepét vállalhatja, de könyvem nem foglalkozik az ilyen családokkal.

– Miért a fiúkat sújtja jobban a szétesõ család?

– Egy ideális családban az anya és az apa mást és mást tud nyújtani a gyermekének. Az anya adja a feltétlen, dédelgetõ szeretetet, az apa követeli meg a fegyelmet, õ nyújtja a feltételekhez kötött szeretetet. Az apa a teljesítmény alapján jutalmaz. Például zsebpénzt ad, ha a gyermek kikapcsolja a számítógépet, jól tanul, sikeres egy versenyen. Különleges kapcsolat van apák és fiúk között. Az apák azt szeretnék, ha fiaik többre vinnék, mint õk, a fiúk pedig felnéznek apjukra. De manapság sok fiú apa nélkül nõ fel, apák nélkül pedig a fiúk elveszítik a teljesítmény iránti motiváltságukat. Azt gondolják, nekik járnak dolgok. Senkitõl sem tanulják meg, hogy mindenért meg kell dolgozni, mindent ki kell érdemelni, és az élet egy nagy alku: ezt kapja az ember, de cserébe ezt kell adnia. A millenniumi nemzedék negyede olyan családban él, ahol fizikailag, érzelmileg hiányzik az apa.

– Manapság túl könnyû elválni?

– Amerikában igen. A katolikus vallás persze tiltja a válást, s régen a házaspárok sokat tettek azért, hogy a problémákat megoldják, és együtt maradjanak. Ez a múlté. Az elsõ összeütközés után rohannak a bíróságra. És a legtöbb esetben a nõk kezdeményezik a válópert. Õket támogatják a törvények is: szinte automatikusan nekik ítélik a gyerekeket. Az apák fizetik a gyerektartást, és alig láthatják a fiaikat, lányaikat. A nõk függetlenek, sok esetben sikeres karrierrel, nem kívánnak egy házastárssal zsörtölõdni.

– „Nem családi, hanem individuális társadalomban élünk” – mondja.

– Hajdanán többgenerációs családban éltünk; nemcsak szüleinkhez, nagyszüleinkhez, hanem a távolabbi rokonokhoz is tartoztunk. A család erõs alapot adott, ahol mindenki törõdött a másikkal, a bajban segítettek egymáson. Amerikában ez a szoros kötelék meggyengült. A fiatalok a szüleiktõl távol laknak, és szeretnek egyedül élni. A házasságban pedig az elkötelezettség, hûség, áldozathozatal nem erény, hanem teher. Inkább egyedül élnek, mint hogy feladjanak bármit is. Minden rólam, az én életemrõl, az én érdekeimrõl szól. Manapság nem mi vagyunk, hanem én vagyok. A fiatalok nem akarnak csapathoz tartozni, elutasítják azt az ideát, hogy társas lényként boldoguljanak. A fiatal férfiak ezért a valóságból a virtuális világba menekülnek; ott minden egyszerû: csak õk vannak meg a számítógépük. Egocentrikus, nárcisztikus világ ez.

– A digitális világból ugyanakkor szinte lehetetlen kilépni. Hogyan kellene kezelni az új technológiát?

– A technológia nagyszerû dolog: könnyedén kommunikálhatunk szerte a világban, elképesztõ mennyiségû információt kapunk. De meg kell találnunk a helyes arányt, hogy mennyi idõt töltünk a számítógépünkkel, mobiltelefonunkkal, és mennyit vagyunk emberek között. Az internetfüggõkkel kapcsolatban mindig amiatt aggódom, hogy mit nem csinálnak. Nem alakítanak ki valódi kapcsolatokat, nem beszélgetnek, nem mennek szórakozni, nem olvasnak, nem sportolnak, nem alkotnak. Médiafogyasztók, akik csak vesznek, de nem adnak semmit. Azt javaslom, figyeljük magunkat, mennyi ideig vagyunk az interneten. Hétvégén összesítsük az adatokat. Megdöbbentõ eredményt fogunk kapni. Amikor a fiúk videojáték- és internetpornó-szokásait tanulmányoztuk – a lányoknál ez nem okoz függõséget –, akkor is a túlzott használat miatt aggódtunk.

– Mi vonzza a fiúkat a videojátékhoz?

– A magány, a motiváció, a célok hiánya; a kényelmetlen társadalmi szerep miatt örömüket lelik abban, hogy a szobájukban éljék le az életüket. Mivel sikertelenek a valóságban, a virtuális világban keresnek biztonságot, önigazolást, kielégülést. E játékok izgalmasak, intenzívek, tele vannak akciókkal és „harcosokkal”. A fiúk könnyedén megverik az ellenséget, gyõzni tudnak, hõsök lesznek. De a függõség problémák sorozatához vezet. Elveszítik valós kapcsolataikat, a videó felfokozott izgalma után az iskolát, a munkahelyet unalmasnak tartják. De okozhat mentális rendellenességeket is, és agresszivitást hoz ki azokból, akik háborús videojátékokkal töltik napjaikat.

– Könyve az online pornográfiát jelöli meg a fiúk másik problémájaként.

– Az online pornográfia új, két-három éves jelenség. Széles körben elterjedt, mindenki számára elérhetõ. Egy kutatás négyszázmillió internetes keresést fésült át, és ebbõl ötvenötmillió erotikus tartalmút talált. A legtöbb esetben ezek a weboldalak ingyenesek vagy nagyon olcsók. Amikor valaki fizet, azonosítani tudják, e-mailekkel bombázzák, függõvé akarják tenni. Van „hagyományos” kemény pornó, de akad személyre szóló is. A képernyõn feltûnõ nõ beszél a használóhoz, ráveszi, hogy vetkõzzön le, felizgatja egészen a kielégülésig.

– Miért különösen veszélyes ez?

– Felmérésünk során találkoztunk tíz év körüli fiúkkal. Ezeket a pubertás elõtti gyerekeket az online pornográfiával vezetik be a szexuális életbe. Csapdába esnek, ott maradnak. És egyre több idõt töltenek az erotikus oldalakon. Nem tudják, mit jelent flörtölni, randevúzni, romantikus vagy más kapcsolatot kialakítani lányokkal. Ha pedig egy éjszakára összejönnek, a találkozás erõszakba is torkollhat.

– Az amerikai egyetemeken elterjedt nemi erõszakra gondol?

– Azok a fiatalemberek, akik az erotikus weboldalakon töltik életüket, csak szextárgyakat látnak a lányokban. Azt tanulják, hogy a lányok a kemény pornót, a brutalitást kedvelik, így aztán ezt akarják utánozni. A számukra közvetített látvány erõszakos mentalitást alakít ki, és e szerint cselekszenek. Sokan viszont félnek vagy lusták ahhoz, hogy lányok iránt érdeklõdjenek. Számomra a legmegdöbbentõbb egy japán kamasz volt, aki azt mondta: „Feladtam a szexet. A szobámban akarom leélni az életemet.” Ez sokkal többet jelent a szexuális élet visszautasításánál: ez a fiú nem akar családot, gyereket, nem akar felelõsséget vállalni semmiért.

– Milyen nemzetiségûeket mértek?

– Húszezer amerikai fiatalemberen végeztünk felméréseket, és interjúkat készítettünk Angliában, valamint Lengyelországban. Kollégáink az ázsiai gyerekek internetes életérõl tudósítottak. Japánban és Koreában hihetetlenül népszerû a videojáték és az animációs pornó. Nem kérdeztünk magyar fiúkat, de könyvünk kiadását ahhoz kötöttük, hogy a leendõ kiadó felmérést készít számunkra. Magyarországnak nagy szerepe van az új jelenségben, mivel Budapest a pornóweboldal-gyártás egyik központja.

– Ön szerint hogyan lehetne úrrá lenni ezen a bonyolult problémán?

– Mindenkinek segítenie kell. A kormányoknak hatékonyabb családvédelmi törvényeket kellene hozniuk. Egészséges és jobb szexuális oktatást kellene bevezetni, magasabb fizetéssel növelni a férfi tanárok számát. Nagyszerûek a tanárnõk, de a fiúknak kell a példakép az iskolákban is. Jó lenne, ha az osztályokban a lányok és fiúk nem állandóan versenyeznének, hanem együttmûködnének. A civilszervezetekre is szükség van. Több férfi mentor kellene. A médiának különösen nagy a felelõssége abban, hogy mit helyez elõtérbe. Az anorexiás, modelltípusú lányokat és a túl férfias, kemény fiúkat akarják reklámozni? Vagy a modern nõ és férfi reális képét akarják felmutatni?

– Mit üzen a fiúknak, lányoknak?

– Ne álljanak örökös harcban a környezetükkel. Beszélgessenek, cseréljék ki gondolataikat. Próbáljanak együtt dolgozni. Sõt: táncoljanak egymással.

– Ezekkel a nézetekkel másokra rásüthetik a régimódi, szexista, internetellenes bélyeget. Önért pedig rajonganak a fiatalok. Hogy csinálja?

– Szegény szicíliai katolikus családból származom, gyökereimrõl soha nem feledkeztem el. Lehet, néhányan celebnek tartanak, de megmaradtam egyszerû embernek. Másfelõl egyszerre vagyok kutató, tanár és szórakoztató elõadó. Az a feladatom, hogy a pszichológiát vonzóvá tegyem. Mindig találok idõt arra, hogy az emberekkel kapcsolatba kerüljek. Napi több száz levelet kapok tanítványaimtól a világ minden részérõl, és válaszolok rájuk. Régen mindig váltottam pár személyes mondatot az autogramkérõkkel, ma ugyanezt teszem a velem szelfizõkkel. Különleges kapcsolatom van a magyar fiatalokkal, és nemcsak Budapesten, amit második otthonomnak tartok, hanem San Franciscóban is, ahol a Neumann Társaságon keresztül támogatom a magyar–amerikai innovátorokat. Remélem, magyar barátaim gondolatébresztõnek tekintik új könyvemet. Szeretném, ha együtt dolgoznának azért, hogy vonzóbbá tegyék az életet a fiúk – és persze a lányok – számára.
A börtönkísérlettõl a Hõsök teréig

Philip Zimbardo nevét 1971-ben, a Stanford Egyetemen végzett híres kísérlete után ismerte meg a világ. A többnapos kutatásban az intézmény 24 fiú diákja vett részt, és a börtönõrök, illetve a rabok szerepét vállalta magára. A kísérleti alanyok azonban annyira beleélték magukat a szerepükbe, az õrök olyan durván – a kínzást is beleértve – bántak foglyaikkal, s a rabok között is elszabadultak az indulatok, hogy akkori barátnõje, késõbbi felesége fellépésére a játéknak idõ elõtt véget kellett vetni. „Környezetünk sokkal erõsebb hatást tud gyakorolni a viselkedésünkre, mint a legtöbben gondolnák” – vonta meg a vállalkozás mérlegét Zimbardo.

Az emberi gonosz kutatása után a bennünk rejlõ jóra szeretne alapozni a szociálpszichológus. Ennek jegyében hazánkba is elhozta Hõsök tere projektjét, mellyel a hétköznapi hõsiességet szeretné kihozni az emberekbõl. Úgy látja, nálunk erre különösen nagy szükség van, mert a magyar társadalom szélsõségesen pesszimista, az emberek nagy része egyre közönyösebb és nem vesz részt a közéletben vagy civilszervezetek munkájában. Arra vállalkozott, hogy „felrázza” honfitársainkat. A hétköznapi hõsiességre buzdító kezdeményezése keretében ezért magyar munkatársaikkal tréningeket szerveznek tanároknak, gyerekekkel foglalkozó felnõtteknek, vállalatoknak. Emellett közéleti személyiségek, mûvészek arra vállalkoznak, hogy egy hónapon keresztül teljesítsék a „Hõsök tere kihívást”: példamutató szándékkal harminc napon át olyasmit csináljanak, amit eddig nem mertek megtenni.
Link