Ajvé! Már a liberális világrend elkötelezett támogatói is nehezen hisznek abban, hogy az események irányítása a saját kezükben van.

Bátran kijelenthetjük, hogy a nemzetközi rendszer a legrosszabb formáját idézi a hidegháború lezárása óta. Jelenleg olyan vezetõk próbálják megõrizni, avagy elõsegíteni a békét a világban, akik elõidézték magát a problémát, vagy adott esetben tehetetlenül néztek szembe a szüntelen válságokkal. Az elmúlt év kevés jó hírrel szolgált; a diplomáciai erõfeszítések nyomán az iráni nukleáris programmal kapcsolatban született megegyezés, valamint a párizsi klímamegállapodás hordozhat magában pozitív hatást.

Az is jól látható, hogy napjaink legnagyobb válságai messze túlszárnyalják, illetve egyenesen megkérdõjelezik a nemzeti határokat. A szíriai és az iraki háború hatásai túlmutatnak a közel-keleti térségen, de még az elhibázott amerikai beavatkozás is komoly válságokat eredményez mindmáig Afganisztánban. A nagyhatalmak nem tudnak mit kezdeni a Közel-Kelettel, hiszen mindegyik saját érdekeinek megfelelõen próbálja megoldani a válságot, ám az ellentétes szándékok csak tovább bonyolítják a helyzetet. Az Európai Unió saját válságait és konfliktusait is képtelen megoldani, így nehezen várható el, hogy aktív részese legyen a folyamatnak.

A Közel-Kelet forrongása, az ott zajló háborúk és polgárháborúk hatásai már nemcsak a csatatéren csapódnak le. A szíriai háború már korántsem tekinthetõ polgárháborúnak, hiszen a bevándorlási válság, a nagyhatalmak beavatkozása, valamint a terrortámadások révén egyre inkább globális jelleget ölt. Az Iszlám Állam a megszállt területekkel és nemzetközi hálózatával is bizonyította, hogy globális szervezetté nõtte ki magát, amely minden eddigi terrorszervezetet túlszárnyalt tevékenységével. A terrorszervezet elérte azt, ami keveseknek sikerült ez idáig: a II. világháború óta nem volt arra példa, hogy ennyi embert ûzzenek el hazájukból, melyhez a világpolitikai tényezõk is csak asszisztáltak, illetve rövidlátásuknak köszönhetõen elõsegítették a folyamatot.

A hatalmas emberáradat megindulásában a német kancellárnak, Angela Merkelnek is komoly szerepe van. Gyakran vádolják Magyarország és a közép-kelet európai országok vezetõit populizmussal, azonban Merkel elhibázott döntése pontosan a populista logikának volt az eredménye. A kancellár mind az atomerõmûvek leépítése, mind pedig a migránsok meghívása kapcsán a német emberek aktuális véleményére hagyatkozott. A fukushimai tragédia miatt elõbbi meghozta az elvárt eredményt, utóbbi ugyanakkor a teljes rövidlátásról, a magabiztosság és a reálpolitikai érzék hiányáról tanúskodott. Amikor pedig a bevándorlás megmutatta igazi arcát, Merkel már képtelen volt az irányváltásra: populistaként is megbukott, hiszen hiába vett száznyolcvan fokos fordulatot a német közvélemény, a kancellár minden realitást figyelmen kívül hagyva megmakacsolta magát.

Gyenge politikai képességeit mutatta meg az Egyesült Államok elnöke, Barack Obama is, aki a Nobel-békedíj terhe mellett alárendelt mindent a két elnöki ciklus túlélésének érdekében. Egyetlen történelmi hagyatéka csupán abban áll majd, hogy õ volt az USA elsõ fekete elnöke. Az amerikai társadalom óriási változásokon megy keresztül a hispanizálódás révén, ami akár évtizedeken belül jelentõs következményekkel járhat a politikai kultúra és a munkamorál tekintetében. Persze túlzó lenne azt állítani, hogy Amerika rövid idõn belül levonulna a nemzetközi porondról, de az utóbbi évek legmeghatározóbb konfliktusainál – Ukrajnában és Szíriában – is megmutatkozott, hogy képtelen olyan meghatározó diplomáciai szerepet játszani, mint egykoron.

Természetesen másutt sem fényesebbek a kilátások. Oroszország az olajárak zuhanása és a szankciók miatt került nehéz helyzetbe, miközben aktív szerepet vállal Szíriában, a feszültség pedig meredeken nõ közte és Törökország között. Kína mindeközben egyre jobban bevonja magát a globális kérdésekbe. Egyre növekvõ magabiztossága érzékelhetõ a Kelet- és Dél-kínai tengeren, ami tovább nyugtalanítja kisebb szomszédjait, akik emiatt nagyobb amerikai befolyást követelnek a régióban.

Már a liberális világrend elkötelezett támogatói is nehezen hisznek abban, hogy az események irányítása a saját kezükben van. Minden jel arra mutat, hogy beléptünk a bizonytalanság és a gyökeres átalakulások idõszakába, amely egy kevésbé stabil nemzetközi korszak kezdetét jelentheti. Úgy tûnik, hogy a nagyhatalmak közötti közvetlen konfrontáció még távoli, de ennek jövõbeni lehetõsége korántsem tûnik irreálisnak.Link