Nagyon felkapott téma, ugyan miért? Van fogalmatok? Nekem van.
1918. október 31-én, csütörtökön a Hermina úti Röheim villában délután öt és fél hat között lelõtték-megölték az 57 éves Tisza István grófot. Pénteken felesége részvétlátogatásokat fogadott, majd szombaton délután a villa hálószobájában felravatalozott halottnak egyházi végtisztességet adtak. Itt Petri Elek református püspök mondott imát. Gyászbeszéd nem volt. Szombat este a holttestet Nagyszalontára, majd onnan a család lakóhelyére, Gesztre szállították, és vasárnap délután helyezték a családi kriptában örök nyugalomra. Gyászbeszéd itt sem hangzott el [1].

Érdekes, hogy Tisza István apja, Kálmán [2] – aki egyébként 15 éven át volt Magyarország miniszterelnöke – esetében is ugyanez a helyzet állt elõ. Akkor István kérte, hogy se a gyászháznál, se Geszten ne mondjanak beszédeket, mert a szertartás így hosszúra nyúlna, s ezt az özvegy nehezen viselné [3]. Tisza Kálmánnak is részéül jutott a református ceremonialitás, de gyászbeszéddel õt sem búcsúztatta senki.

Száz év elteltével, az akkori hektikus idõk múltával talán megengedhetõ egy kései gyászbeszéd Tisza Istvánról.

*

Ki volt Tisza István?

Tisza István magyar nacionalista politikus volt [4].

A kijelentés egyik tagja – a politikus – egyértelmû. 1885-ben lett képviselõ. Két ízben volt Magyarország miniszterelnöke, elõször 1903 és 1905, másodjára pedig 1913 és 1917 között. Egy ízben, 1912–13-ban a képviselõház elnöki tisztét is betöltötte. Képviselõként elõbb a Szabadelvû Pártot, utóbb a Nemzeti Munkapártot erõsítette. Mindkét alakzat kormánypártként a dualista rendszer fenntartásában volt érdekelt. Tisza akkor is változó nevû pártjainak „erõs embere” volt, amikor épp nem töltött be formális hatalmi pozíciót. A politikus minõsítés esetében nincs sok ok az értelmezésre.
Történelem - Gróf Tisza István miniszterelnök
Fotó: MTI Reprodukció

Annál inkább fontos a magyar és a nacionalista terminus magyarázata.

Tisza apja, Tisza Kálmán Bihar megyei, református vallású nagybirtokos volt. Anyja, Degenfeld-Schomburg Ilona egy Baden-Württembergbõl származó magyarországi grófi család leszármazottja. Tisza István tehát etnikai értelemben csak részben magyar. Identitásában azonban teljesen az volt. Mit jelenthetett Tiszának a magyar identitás? Nagyjából azt, amit a reformkor e tekintetben örökül hagyott. Magyar az, aki azonosul a magyar nemzeti célokkal, vagy/és magyarul beszél. (Tisza még az általa bírt idegen nyelveken – németül, angolul és franciául – is magyar akcentussal beszélt.)

Tiszának a magyarság elsõdlegesen tehát nem etnikai kategóriaként jelent meg, hanem a magyar nemzeti célokkal való azonosulásban.

Éppen ezért – származástól függetlenül – magyarnak tekintett mindenkit, aki magyarnak tartotta magát. Ezért nem volt partnere a politikai antiszemitizmusnak sem. Felfogása a magyart nem kizárásban, hanem befogadásban gondolta el. E tekintetben jelentõsen eltért a két háború közti Magyarország hivatalossá váló nemzetfelfogásától, amely a magyar fogalmát etnikai alapú lehatárolásban s így – adott esetben – kitaszításban fogalmazta meg. Tiszának mindenki magyar volt, aki tevékenységével a magyarság életerejét erõsítette, növelte.

Nacionalizmusa is magyarázatra szorul.

Tisza gondolkodásában axiomatikus erõvel bírt a történelmi Magyarország területi egysége. Ugyanilyen axiomatikus volt számára az 1868-as nemzetiségi törvény elgondolása, miszerint „Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja” [5]. Tehát a történelmi Magyarország területi egységén belül számára egy politikai nemzet létezett, a magyar. Úgy gondolta, Magyarországon a magyarokat illeti a vezetõ szerep, bármennyi nemzetiség él is itt. Vallotta a magyar szupremácia gondolatát, de nem vallotta az erõltetett erõszakos magyarosítás eszméjét. Legnagyobb belpolitikai riválisai, a különféle neveken feltûnõ függetlenségi pártalakzatok politikusai is a magyar szupremácia hívei voltak, de közülük némelyek az erõltetett magyarosításban is hittek.

A függetlenségi politikusok is nacionalisták voltak, de másként, mint Tisza. Tisza és a kormánypárt nacionalizmusa alapvetõen abban különbözött a függetlenségiektõl, hogy õ, illetve õk szilárdan hitték: a Habsburg Birodalom léte garantálja a történelmi Magyarország egységét, s a birodalom kiegyezéssel létrejött dualisztikus szerkezete biztosítja egyedül a magyar szupremáciát Magyarországon. Megítélésem szerint ebben nem tévedtek, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy amikor a függetlenségi nacionalizmus 1906 és 1910 között hatalmi helyzetbe került, semmi lényegeset nem tudott elérni az ország függetlensége tekintetében. S amikor a dualista Magyarország megszûnt, akkor elveszett a történelmi Magyarország is. A megmaradt országban pedig értelmetlenné vált a magyar szupremácia gondolata, hiszen jószerivel csak magyarok lakták. Legfeljebb a zsidókkal szemben lehetett a szupremáciát erõltetni – amit Tisza sosem tett volna meg.

Tisza magyar liberális nacionalista politikus volt.

Itt a liberális szó szorul magyarázatra. Tisza a Szabadelvû Pártban kezdett el politizálni, amikor apja éppen miniszterelnök volt. A Szabadelvû Párt nevébõl a szabadelvû kifejezés a liberalizmus szó magyarosításából jött létre, ami azért utal a liberális tartalomra, noha tudjuk, hogy egy párt nevének nem feltétlenül van köze a névben megjelenõ értékhez. De családi szocializációja is a liberális elkötelezettség jelenlétére utal. A legfontosabb jellemzõk azonban tartalmiak: híve volt a közigazgatás centralizálásának, mint Eötvös József báró, híve volt a törvények uralmának, mint Deák Ferenc, híve volt a cenzusos választójognak, mint Andrássy Gyula gróf, híve volt a parlamentarizmusnak, az ország alkotmányos mûködésének, mint Kossuth Lajos, s ellenezte a gazdaságba történõ állami beavatkozást, mint minden liberális.

Mindazonáltal – s ez nem csak Tiszát jellemezte – a kor liberalizmusa állagõrzésben volt érdekelt. Talán paradox módon hangzik, de egyfajta metternichi örökséget vitt tovább: non movere, azaz a nyugalomban lévõ dolgokat nem kell megmozdítani. Különösen vonatkozott ez arra, ami a ’67-es magyar nacionalizmus axiómáit érintette. Ha a dualizmus biztosítja a magyar állam egységét és ezen belül a magyar szupremáciát, akkor semmi olyanhoz nem szabad hozzányúlni, ami veszélyezteti a Habsburg Birodalom kétosztatú konzisztenciáját, és olyan belpolitikai változásokat indítana el Magyarországon, amelyek megkérdõjeleznék ezt a szerkezetet. Tisza ezért következetesen ellenezte a választójog kiterjesztését, mert attól tartott, hogy a kiterjesztett választójogon keresztül a nemzetiségek aktivitása halálos lenne nemzeti axiómái számára. Ellenezte azokat a változásokat is, amelyek az állagõrzõ liberalizmust a demokratizálódás irányába vitték volna.

Sokan az állagõrzõ liberalizmust úgy értelmezik, mint valami liberális-konzervatív értékszövetséget. Szerintem tévednek, mert az alapszövet Tisza esetében is a liberalizmus. A konzervatív elemek abból adódnak, amit ez a ’67-es liberalizmus politikai pozicionáltságában beteljesített.

Az állagõrzés tûnik konzervativizmusnak, pedig ez nem konzervativizmus, hanem az önkorrekcióra képtelen politikai szerkezetbõl adódó sajátosság, amelynek Tisza is egyik aktora és kifejezõje volt. Tisza liberalizmusát egyébként mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ahol nacionalista axiómáit nem fenyegette veszély, igen szabadelvû gyakorlatot folytatott, így például a református egyház dunántúli fõgondnokaként. Kifejezetten respektálta az egyén szabadságát és szabad választását. Segítette például egyik legnagyobb kritikusának, Ady Endre házasságának egyházi engedélyezését az apai engedélyt el nem nyerõ Boncza Bertával, Csinszkával.

Tisza magyar liberális nacionalista úri politikus volt.

Itt az úri szó szorul magyarázatra. Tisza úgy vélte, hogy a magyar államban a magyar szupremácia politikai képviseletét az állagõrzõ liberalizmusban érdekelt dzsentrik és arisztokraták dolga ellátni. Õ maga – noha megörökölte nagybátyja grófi címét – dzsentricsaládból származott, s a dzsentriken belül is az igen jómódúak közül való volt. (1911-ben majd 20 ezer katasztrális holdat birtokolt. [6]) Szilárdan hitt abban, hogy a dzsentri nemzetfenntartó szerepet játszik, nemzete és hazája iránt kötelezettségei vannak. Ez a társadalmi fensõbbségtudattal párosuló nacionalizmus személyiségképletében egyfajta rendíthetetlenséget eredményezett. Ebbõl az is következik, hogy nem hitt a tömegpolitikában, nem volt ebben az értelemben modern politikus. Tradicionális politikus volt egy olyan korban, amely egyre inkább haladt a tömegpolitika irányába. Mondhatnánk azt is, az elitizmus híve volt, ami egyáltalán nem állt szemben a klasszikus liberalizmus világképével, sõt erõsítette azt.

Tisza magyar liberális nacionalista úri politikus és államférfi volt.
Tisza István az olasz fronton

Tisza magyar nacionalista megfontolások okán ellenezte ugyan a háborút – döntõen attól tartott, hogy a védtelenné vált Erdélyt lerohanják [7] a románok –, de miután kételyeit eloszlatták, beállt a háborút támogatók táborába, és innentõl nagyon határozottan identifikálódott a háborúval. Sajátos magyar történelmi paradoxon, hogy egy olyan ember meggyilkolása volt a háborús ok, akinek uralkodói pozícióba kerülése a legnagyobb veszélyt jelentette volna Tisza politikai axiómáira. Ferenc Ferdinánd akár a trializmus, akár a centralista föderalizmus útját választja, aláásta volna a magyar nacionalizmus addig élvezett helyzetét. Tisza legjelentõsebb és legveszélyesebb politikai ellenfele Ferenc Ferdinánd volt, s legnagyobb szövetségesének Ferenc József bizonyult.

Tisza annak ellenére azonosult a háborúval, hogy tökéletesen tisztában volt mindazzal a szenvedéssel, amit az okoz.

Lajos öccse súlyosan megsérült, vérmérgezést kapott, amibe majdnem belehalt – élete végéig mankóval tudott csak járni. Kálmán öccse térdlövést kapott. Ennek ellenére – személyi és családi tekintetek nélkül – kiállt az általa támogatott háború mellett. Kiállt amellett is, amikor kezdeményezésére letörték a parlamenti obstrukciót, mert úgy vélte, hogy a magyar parlament megbénítása ellenkezik a magyar államérdekkel. Szilárd hite és meggyõzõdése azt a képet sugározta róla, hogy érzéketlen és megszállott, pedig csak axiómáihoz ragaszkodott, s ha kellett, személyes érdekeit alárendelte az általa vallott politikai világképnek. Megítélésem szerint többek között ettõl lesz valaki államférfi. (Horthy, amikor a németek elrabolták a fiát, zsarolásuk hatására kinevezte Szálasit miniszterelnöknek. Mércém szerint Horthy nem államférfihoz méltó módon viselkedett.) Tisza nem egyszerûen irányította, hanem vezette az országot. Azért is felelõsséget vállalt, amit közvetlenül nem õ idézett elõ. A teljes felelõsség vállalása is államférfivá avatja.

Tisza küldetéstudattal bíró magyar liberális nacionalista úri politikus és államférfi volt.

Tisza küldetéstudata abban állt, hogy az általa veszélyesnek ítélt tendenciákat letörje, érvényesülésüket megakadályozza, mert úgy vélte, nemzete és országa csak az õáltala vallott politikai elkötelezettség mentén tartható fenn. Ennek érdekében vállalta a személyes veszélyeztetettséget is. Élete során négy merényletet kíséreltek meg vele szemben, amibõl a negyedik volt halálos. Mindazonáltal úgy gondolom, 1918. október végére ez a küldetéstudat megtört. Október közepe után nyilvánvaló lett, hogy a Monarchia a megszûnés szélére került, a dualizmus Ausztria föderatív átalakításával megszûnt, a háború elveszett, a nemzetiségi vezetõk egy része Tiszával már szóba sem akar állni, és tárgyalás közben otthagyja. Tisza nem láthatta elõre Trianont, de azt érzékelhette, hogy nemcsak a dualizmusnak van vége, hanem a történelmi Magyarországnak is. S persze vége van az elitista politizálásnak, az állagõrzõ liberalizmusnak.

Október utolsó két hetében minden összedõlt, amire politikai világképét, küldetéstudatát alapozta. Önmaga által is tudottan politikai halottá vált. Egyetlenegy maradt meg neki: a személyes tartás. A halálos merénylet elõtt két héttel élte át a harmadik gyilkossági kísérletet.

Annak ellenére hogy sokan figyelmeztették, ne maradjon Budapesten, itt maradt. Családi oka is lett volna, hogy távozzon, hiszen fia súlyos betegen feküdt Geszten, unokái menyével együtt egy másik vidéki kastélyban tartózkodtak. De nem ment, mert úgy gondolta, a családi tekinteteknél fontosabb az általa tudottan is szétporlott politikai eszméi melletti kiállás. Nem állítom, hogy várta a merénylõket, de azt igen, hogy nem akart kitérni a halál elõl; adott egy esélyt esetleges gyilkosainak.

A politikai és a fizikai halál együttese, egyidejûsége számára egy lehetséges megoldás volt. Vélhetõen nem gondolt arra, hogy a megváltozott körülmények között nemzetének még szüksége lehetne rá, hiszen úgy vélte, hogy amit õ tudott, az már érvénytelen, megszûnt.

*

Feszültségek

Tisza politikai pályája számtalan konfliktust hordozott, hiszen világképe okán a magyar sovinisztáktól a radikális társadalomátalakítókig mindenkivel ütközött [8]. A háború melletti kiállása ezt a sokirányú gyûlöletet egy idõ után tömegérzületté tette, s amikor megölték, vélhetõen nem volt nála népszerûtlenebb ember Magyarországon. Mindazonáltal ha nem az összesûrûsödött gyûlöletkoalícióban gondolkodunk, akkor sem kerülhetjük meg az általam vallott mondatból – Tisza küldetéstudattal bíró magyar liberális nacionalista úri politikus és államférfi volt – adódó belsõ feszültségeket.
Tisza István fiával és vendégeivel a geszti kastély teraszán

Tisza magyar nacionalista elkötelezettsége okán is akarta az ipar fejlesztését, de nem akart munkáskérdést; a szociáldemokráciát nem engedte a Parlament falai közé, s úgy gondolta, az iparfejlesztésbõl nem következik a munkáskérdés politikai kezelése. Ezért hajlamos volt a politikailag is megjelenõ munkásköveteléseket rendészeti problémaként kezelni. Ennek halálos áldozatai is lettek.

Magyar nacionalistaként és földbirtokosként akarta a mezõgazdaság fejlesztését, de mint magyar dzsentri védte a sajátjait, következõleg nem akart a földbirtokviszonyokhoz hozzányúlni, sõt támogatta az újabb és újabb hitbizományok létrehozását.

Magyar nacionalistaként csak annyi engedményt akart tenni a nemzetiségeknek, amennyi nem veszélyeztette volna a történelmi Magyarország egységét és a magyar szupremáciát. Ezért tárgyalt a románokkal s a délszlávokkal is, de amit ajánlani tudott, az mérhetetlenül kevés volt a túloldali nacionalistáknak. Nem érzékelte, hogy a nacionalizmusok – jellegükbõl következõen – eredendõen párbeszédképtelenek,

s csak az erõ dönti el, ki milyen engedményeket tud kicsikarni a másikból. Amikor az erõ az õ oldalán állt, nem kívánt lényeges engedményt tenni, amikor az erõ a másik oldalra került, semmilyen engedményt nem kapott.

Magyar liberálisként ragaszkodott a parlamentarizmushoz, az alkotmányossághoz, de mereven ellenállt annak, hogy bõvítsék a választójogot – akkor is, amikor emberek százezrei haltak meg a háborúban anélkül, hogy a politikában szavazatuk lett volna.

Az idõ elõrehaladtával az is nyilvánvalóvá lett, hogy egyre kevésbé mûködõképes az „ami nyugszik, ne bolygassuk” politikája. Lassan már semmi sem nyugodott, de Tisza még mindig azt hitte, lehet érdemben nem hozzányúlni a feltorlódó problémákhoz; egyszerûbbnek tûnt lefojtani õket, mintsem megoldásokat keresni. Tiszának nagy szerepe van abban, hogy a századforduló társadalmi kérdései és feszültségei a magyar hatalmi elit részérõl konstruktív válasz nélkül maradtak. Nem gondolom, hogy a nemzetiségi kérdés a történelmi Magyarország keretei között, a történelmi Magyarország eszméjének fenntartásával megoldható lett volna [9], de azt igen, hogy az agrár- és munkásnépesség helyzetében és a jogkiterjesztés területén érdemi változásokat lehetett volna elérni. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy Tisza politikai életmûve komoly belsõ ellentmondásokkal terhelt alkotás – valószínûleg a háború nélkül is összeroppant volna.

*

Mi volt, mi lett Tisza István?

Tisza egyfajta magyar esszencialitást fejezett ki: azt, amit a dualista Magyarország önmagán túlnyúló magyar nacionalizmusának egyik – a korban fõ – ága jelent. Az esszencialitás erejét meggyõzõdése következetességének és szilárd személyiségének kombinációja adta. Mások is gondolkodtak úgy, mint õ, de egyikük sem tudta önmagát szimbolikus szintre emelni. Ehhez kellett Tisza lénye, elszántsága, ereje.
A ledöntött szobor
Fotó: FORTEPAN

Miután a gyûlölet ölte meg, inkább errõl, mármint a gyûlöletrõl beszélünk. Ennek ellenére voltak elszánt hívei, karizmatikusságot sugárzó személyiségének csodálói. A sváb származású Herczeg Ferenc vagy épp a zsidó gyökerû Kóbor Tamás egyaránt Tisza hívei voltak – jelezve, hogy Tisza számára is mit jelenthetett a magyar, s a nem magyar etnikai eredetûeknek mit jelenthetett Tisza. Halálakor, 1918-ban Reményik Sándor erdélyi protestáns költõ írta Tisza képzeletbeli sírfelirataként: „Egy igaz férfi, sok hitvány miatt!” [10]

Némileg egyoldalúan általában csak Adyt szoktuk idézni, aki 1912-es versében Tiszát „vad geszti bolond”-nak hívja, úrként és magyarként egyként rongynak tartja. De Ady kíméletlen kritikája is elismeri: Tisza „az Idõk kiküldöttje”, az akkor uralkodó magyar világ esszenciális jelensége. Adyt a historikus Szekfû Gyula is Tisza lényegi ellenpontjának tartja [11]. Azt írja: „Erkölcsi értékben két, ég és földként eltérõ élet, de mindkettõ magyar élet…” [12]

Noha meggyilkolása idején Tiszát még azok sem gyászolták meg igazán, akiknek az érdekében politizált [13]; noha politikai életmûve meghalt, mégis Reményiknek lett igaza, aki 1918. november elején azt írta: „lesz feltámadása” [14]. Az a fajta nacionalizmus, amit Tisza hitelesen és esszenciálisan képviselt, kultuszt teremtett személye köré. Ez élt a két háború közti Magyarországon, s változó erõvel életre kel akkor is, amikor Magyarországnak éppen jobboldali kormányzata van. A baloldal továbbra is a Tisza-gyûlöletben, ellenkultuszban, Tisza ördögösítésében érdekelt: 1945 után Kossuth téri szobrát ledöntötték, a róla elnevezett – mert általa létrehozott – debreceni egyetem nevét megváltoztatták. A gyûlöletkultúra baloldali folytonosságára különösen jellemzõ, hogy egyik elítélt gyilkosának az MSZMP KB 1963-ban nyugdíjemelést adott, merthogy az illetõ tagja volt annak a katonai járõrnek, amely – a párt korabeli, igencsak hazug megfogalmazása szerint – „Tisza Istvánt õrizetbe vétel közben agyonlõtte” [15].

Pedig száz év elteltével tudatosítani lehetne, hogy több magyar esszencialitás létezik.

Sõt azt tudom mondani, hogy a magyar esszencialitás kifejezetten normális formája a többes szám. A kultuszok és ellenkultuszok alkalmasak a nagyon fontos politikai identitásteremtésre, de nem alkalmasak arra, hogy múltunkat a maga sokszínûségében önmagunkhoz vezetõ egységként érzékeljük. A kultuszok és ellenkultuszok identitást teremtõ ereje pedig arra végképp nem alkalmas, hogy a mienktõl eltérõ esszencialitásnak is megadja az esszencialitás rangját és a neki kijáró tiszteletet.

Ez így volt, így van, így lesz. Megítélésem szerint tehát a magyar esszencialitás lényege a többes szám, de ezt a tényt nem tudatosítva sokan csak egyfajta, a többit kizáró esszencialitásban érdekeltek. Így száz év után is nehéz mindenre kiterjedõ érvényességgel gyászbeszédet tartani Tisza Istvánról. Már csak azért is, mert ha több esszencialitás van, és mindenki a magáét tekinti kizárólagosnak, akkor soha nem lehet egységes értelmezés.

*

Társ a sorsban

Nincs gyászbeszéd az elhunyt családjának említése nélkül. Tehát szólni kell Tisza társáról, feleségérõl, Tisza Ilonáról [16] is.

István és Ilona szerelmi házasságot kötöttek. Ilona öt évvel volt idõsebb férjénél, aki egyébként elsõ fokú unokatestvére volt, tehát a házassághoz külön egyházi engedélyre volt szükség. Harmincévesen ment férjhez, ami a korszakban igencsak szokatlanul kései életkornak számított. A házasságkötésig Tisza Ilona egyetlen feljegyzésre méltó tevékenysége, hogy a család által a 18. századtól gyûjtött ételrecepteket lemásolta, és apjával együtt kötetté szerkesztette õket. A házasságból két gyermek született, egy fiú és egy lány. Juliska hatéves korában diftériában meghalt. A karcsú nõ a századfordulótól krónikusan elhízott, kifejezetten korpulens alkattá vált, egyesek szerint 130 kilós lett. Férje testileg elhidegült tõle, és ezért – Ilona által is tudottan – prostituáltak szolgálatait vette igénybe, azok közül is az olcsóbbakéit. Ilona ezzel együtt lojális maradt férjéhez, rendszeresen eljárt a képviselõházba, hogy meghallgassa ura beszédeit, segített neki a levelezése lebonyolításában. Testének megváltozása kihatott lelkületére és fizikai teljesítõképességére. Az 1910-es években, már a háború idõszakában, ízületi problémái több hónapra mozgásképtelenné tették, s állandó fájdalmat okoztak neki. 1918 õszén végignézte férje meggyilkolását, öt nappal késõbb Geszten megélte fia halálát, aki spanyolnáthában hunyt el, s két hétre rá a hozzá legközelebb álló húga ugyanebben a betegségben halt meg. Tisza Ilona 1918 után visszavonult életet élt. 1925-ben, hetvenedik életévében gyomormérgezésben halt meg. Élete minden olyat tartalmazott, amely egy író számára izgalmas lehet: elkötelezõdés, a családdal való konfliktus, lojalitás, megcsalatás, fizikai és lelki szenvedés, a tragédiák sûrített jelenléte, s mindez egy vagyonilag konszolidált világon belül.

A babaház biztonságában minden lehetséges emberi sérülékenység, sérelem megjelent. Élete igazi irodalmi téma, amit – ismereteim szerint – eleddig egyetlen magyar író sem aknázott ki.



Geszti romok

2018. szeptember elején jártam Geszten. Elõtte harminc éve voltam ott. A lanyha, de vállalt kormányzati Tisza-kultusz árnyékában meglepõ, hogy a kastély éppoly romos, mint három évtizede. A megváltozott idõket csak az mutatja, hogy a templom melletti elsõ világháborús emlékmû dombormûvén lévõ, Tisza képmását formázó katona arcát kijavították – eltüntették róla azt a golyónyomot, amit az okozott, aki az elsõ háború után rálõtt a képzeletbeli Tiszára.

A református temetõben található családi kripta viszonylag jó állapotban van, noha Tisza Kálmán kõszarkofágján látszanak azok a csákánynyomok, amik akkor kerültek oda, amikor sírját ki akarták fosztani. A fosztogatók sikertelenül jártak. Tisza István sírkamrájának borítólapján napjainkig látszik az a törés, ami akkor keletkezett, amikor sírját 1983-ban feldúlták. Csak koponyáját vitték-lopták el. Mostanáig sem tudjuk, ki tette, miért tette – az is elvihette, aki istenítette Tiszát, de az is, aki gyûlölte.

A kripta egyik oldalán van a bejárat, a másik három oldalt föld alatti szellõzõrendszer veszi körül, szabad kijárattal. A Geszten élõk számára tapasztalati tény, hogy az egyik oldali szellõzõrendszerbe beköltöztek a borzok, a másikba a rókák, a harmadikba pedig a kóbor macskák. Közös otthonuk a kripta, de mindegyik tiszteletben tartja a másikat; nem bántják egymást. Tanulhatunk tõlük.

Link