Mi lenne, ha van chemtrail? Ez is egy filozófiai kérdés, mintha nem csinálnák már rég, úgy hozzák elõ...mintha...
Mi lenne, ha nem csak azon gondolkodnánk, hogy a globális felmelegedést elõidézõ tevékenységeinket visszafogjuk, hanem megpróbálnánk lehûteni a Föld légkörét? A magyarul leginkább geomérnökségnek nevezett (angolul geoengineering) tudományterületnek régóta van egy olyan ága, amelynek van erre megoldási javaslata: juttassunk a légkör megfelelõ részébe olyan anyagot, amely visszaveri a napsugárzás egy részét, és így csökkenti a felszínt elérõ sugárzást.

Képzeljük el, hogy 100 speciális repülõgép 18 kilométeres magasságban évente több ezer bevetéssel pont annyi szulfátos anyagot szór szét a levegõben, amely szükséges ahhoz, hogy a globális felmelegedést ellensúlyozza. Az ötlet elsõ hallásra nagyon vadnak tûnik, a természeti viszonyokba való újabb brutális emberi beavatkozás juthat róla eszünkbe, és az, hogy ennek milyen káros mellékhatásai lehetnek.

A helyzet azonban az, hogy ezt a brutális beavatkozást néha még a természet is megteszi saját magával: vulkánkitöréskor elõfordul, hogy a magas légkörbe jutó szulfátot tartalmazó vegyületek “fényvisszaverõ” réteget hoznak létre, és ennek hatására a földfelszín átlagos hõmérséklete csökken. Az anyag fokozatosan “kihullik” a levegõbõl, azaz visszatér a földre, így hatása csak átmeneti, mértéke pedig az anyag mennyiségétõl függ.

1991-ben egy fülöp-szigeteki vulkán, a Mount Pinatubo 20 millió tonna kén-dioxidot bocsátott a légkörbe, amely jó ideig távol tartotta a napsütés jelentõs részét, és egy fokkal csökkentette a régióban a felszíni átlagos hõmérsékletet. Az angolul stratospheric aerosol injectionnek (SAI) nevezett elképzelés ezt a természeti jelenséget szeretné utánozni, a sztratoszférába szórna aeroszolokat, azaz apró részecskéket.

Az ötletben talán az a legmeghökkentõbb, hogy a globális mérethez és hatáshoz képest tulajdonképpen még olcsó is. A repülõk fejlesztését 2 milliárd dollárra teszik, a szórás pedig évi 2-2,5 milliárd dollárból kihozható lenne. A repülõk kétszer magasabban járnának, mint a polgári repülés, így azt, és az állatvilágot sem zavarnák, és mivel abban a magasságban már elég stabil a légkör, attól sem kellene tartanunk, hogy a kiszórt anyag nagy mennyiségben egyszerre hullik a fejünkre.

Így már nem is tûnik annyira vészesnek az egész, a gyakorlati megvalósítás azonban még sincs napirenden, és ennek számos alapos oka van.

A légkör nagyon komplex rendszer, és elméletben hiába mûködik kiválóan a szórás, szinte semmilyen gyakorlati tapasztalatunk nincs arról, hogy ha ekkora méretben avatkoznánk be, akkor mi történne.
Jelenlegi ismereteink szerint a beavatkozás a napsugárzás mértékének visszafogása miatt az alsóbb rétegekben a csapadékképzõdés rendszerét, a nagy globális légáramlatokat, a víz körforgását is, vagyis végsõ soron a helyi idõjárási viszonyokat is megváltoztatná. Félõ, hogy egyes helyeken aszály és elsivatagosodás, máshol árvíz veszélye fenyegetne. Valójában azt sem tudjuk, hogy a szulfátok hogyan hullanak vissza a légkör alsóbb rétegeibe és a földre, márpedig alapvetõen mérgezõ vegyületekrõl van szó.
Ha nem tudjuk elõre biztosan megmondani, hogy a beavatkozás elõnyeit egyenlõ mértékben élvezheti mindenki, akkor a világot automatikusan nyertesekre és vesztesekre osztjuk, ami egyrészt igazságtalan, másrészt eleve lehetetlenné teszi a globális projekt megvalósítását, hiszen a várható vesztesek soha nem fognak belemenni a kivitelezésbe.
Az SAI olyan, mint a lázas betegnek adott lázcsillapító, azaz csak tüneti kezelés. A klímaváltozás okát nem szüntetné meg, a levegõbe jutó szén-dioxid mennyiségét értelemszerûen nem csökkentené. Sõt, ha ilyen olcsón és egyszerûen meg tudnánk oldani a Föld hûtését, akkor elvesztenénk a szén-dioxid kibocsátás csökkentésének ösztönzõit, vagyis nem törõdnénk vele, nem finanszíroznánk az ezzel kapcsolatos kutatásokat. Azok a fejlesztések, amelyek a szén-dioxid levegõbõl való kivonásának lehetõségeit kutatják, valószínûleg szintén leállnának.
Abba az ördögi körbe kerülnénk, hogy egyre jobban hûteni kellene az egyre jobban melegedõ Földünket, és a fejünk felett lebegne annak a réme, amit az SAI bármilyen okból történõ leállása jelentene. Ha ugyanis a szórás hirtelen megszûnne, akkor az addig sikeresen lehûtött földfelszín olyan gyorsan melegedne vissza egy vélhetõen még a mainál is jóval magasabb szintre, hogy azt az élõvilág alig bírná elviselni.

Pásztor János, a téma szakértõje, a C2G2 nevû, geomérnökséggel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozó szervezet vezetõje nemrég egy beszélgetésben el is mondta, hogy a tudományos életen kívül a hivatalos állami vagy nemzetközi szervezetek nem is nagyon foglalkoznak a témával. Ez a szabályozatlanság azt is jelenti, hogy valaki akár a saját ötletbõl is nekiállhat hirtelen egy ilyen projekt megvalósításának. (A C2G2 semleges a kérdésben, nem lobbizik érte, de nem is ellenzi, szerepe csak annyi, hogy a témát napirenden tartja.)

Messze nem világos, hogy ha megpróbálnánk megszervezni egy ilyen, legalább 15 évre szóló globális léptékû légköri szórást, akkor milyen nemzetközi szerv égisze alatt kellene az érintetteknek egyeztetni róla. Azt pedig végképp nem tudni, hogy ha létrejönne a projekt, akkor ki lenne a végrehajtója és az ellenõrzõje.

Az SAI globális egyezségen alapuló gyakorlati megvalósítása ezért valószínûleg utópisztikus gondolat, mert aligha lehet a világ összes országát ebben a kérdésben egy nevezõre hozni.

Az ötlet most mégis azért került ismét elõtérbe, mert a Nature szaklap klímaváltozással foglalkozó kiadványában neves szerzõk új megvilágításba helyezték. Õk ugyanis nem azt vetik fel, hogy a globális felmelegedést teljes egészében közömbösítsük, hanem azt, hogy állítsuk meg egy szinten, az ipari forradalom elõtt levegõben lévõ szén-dioxid mennyiség kétszeresének megfelelõ klimatikus viszonyoknál. Jelenleg 1,4-szeres szorzónál járunk.

A munka azért érdekes, mert azt állítja, hogy a modellezés alapján egy ilyen mérsékelt SAI program nem okozna regionális különbségeket. Ez pedig azt jelenti, hogy nem lennének vesztesei.

A kritikusok szerint azonban a tanulmánnyal két probléma van. Egyrészt a modellezés nem azt vizsgálja, hogy az aeroszol részecskék szórásának mi a következménye, hanem azt, hogy a napsugárzás csökkenése mit eredményez, márpedig a kettõ nem teljesen ugyanaz. Másrészt az ipari forradalom elõtti szén-dioxid szint kétszeresét az elõrejelzések szerint már az évszázad közepére elérjük, vagyis a jelenlegi állás szerint nincs sok esély arra, hogy addig a megfelelõ dózist a levegõbe tudjuk juttatni, nem elég az idõ a felkészülésre.

A hasonló tudományos munkák elõtérbe kerülése azonban azt az elég nyomasztó kérdést is felveti, hogy mi történik, ha pár vagyonos ember vagy bizonyos államok látnak fantáziát a dologban. A szervezeti háttér hiánya miatt nehezen lehetne gátat szabni egy olyan kezdeményezésnek, amelyben megfelelõ privát vagy állami finanszírozással valakik egyszerûen elkezdenék a légkörbe szórni a megfelelõ anyagokat. Akár úgy is, hogy annak a Föld minden lakójára nézve következménye lehetne.
Link