Gerry ajánlásával! Zee hsz-e kiemelten figyelemreméltó.
Egy rendhagyó poszt következik, aminek a megírása már régóta érlelődött bennem, és úgy hiszem itt az ideje, hogy beszéljünk erről a rendkívül komoly témáról. Nézzétek el nekem, ha esetleg leírok olyat is, amit mások csak gondolnak, de nem mondanak ki, de úgy érzem, hogy a klímaváltozás témájában csak a száz százalékos őszinteségnek van értelme. Vágjunk is bele.



Napi rutinom közé tartozik, hogy többször végignézem bizonyos híroldalak cikkeit, és megpróbálok tájékozódni a világ dolgairól. Ez persze gusztus dolga, és nem is kívánom e tekintetben a vitát szítani – valamint ennek helyt sem adok -, de én általában index-szel nyitok és 444-el folytatom. Ennek nincs köze a politikához, egyszerűen ez a szokásom, noha ha teljességgel őszinte akarok lenni, akkor a valódi, nagy, rendszeresen frissülő híroldalak közül az indexet tartom a leginkább objektívnek.

Azt azonban szerintem nem csak én vettem észre, hogy a 444-en (máshol is, de ott kirívóan) elszaporodtak a klímaváltozással, klímakatasztrófával kapcsolatos cikkek. Napi 1 vezető cikk biztosan megjelenik a témában, de nem egyszer előfordul az is, hogy kettő.

Gyorsan leszögezném, hogy ez remek dolog. Nem kell és nem is szabad a homokba dugni a fejünket, a klímaváltozásról beszélni kell. Tudatosítani kell.

Itt gyorsan kell még tennem egy kanyart, de ígérem, hogy rövid leszek. Ha emlékeztek a Cool Túrában Rubin Carver karakterére, akkor nagyjából be tudjátok lőni, hogy én hogyan állok az élethez és a mindennapokhoz (kb ugyanúgy, ahogy Rubin). Túlságosan sokat agyalok, ahelyett, hogy farkalnék, ahogy az öreg tata mondta neki a filmben.

Nos éppen ezért meglehetősen nagy hatással vannak és voltak rám a klímakatasztrófával kapcsolatos cikkek. Miután este elolvastam a napi aktuális bejegyzést, előfordult, hogy órákig nem tudtam elaludni, vagy épp másnap egész nap ezen agyaltam.

Jó. Hisz pont ez a cél – gondoltam nagyon sokáig. Van azonban ezeknek a cikkeknek egy nagyon rossz közös tulajdonsága.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb megjelenő írás egy átvett (és fordított, sokszor hibáktól hemzsegően fordított) anyag, így nem tehetnek róla a srácok, de ez – és ezt magamon tapasztalom – sokkal nagyobb gond, mint amilyennek elsőre tűnik.

Mert hogyan is reagál egy átlagember ezekre az írásokra? Nos ha a magam példájából indulok ki, akkor ahogy szaporodnak a bejegyzések, úgy kezdtem el egyre komolyabban venni a témát. Aztán amikor a sokadik cikk után már azt érzem, hogy itt bizony nem babra megy a játék, akkor az agyam elkezd szelektálni. Visszakaparom az emlékeimből, hogy mit olvastam az egy héttel ezelőtti, múlt havi, tegnapi cikkben, mik a közös nevezők, mik azok az adatok, előrejelzések, amelyek több tanulmányban is felbukkannak. Amiknek több a valószínűsége, mint a többi variánsnak.

Az átlagolvasó ekkor jön rá, hogy a helyzet korántsem olyan rózsás, mint amilyennek nemrégiben lefestették. A helyzet szinte bizonyosan sokkal rosszabb, mint amilyenre gondoltunk.

Aligha reális cél a jelenlegi kibocsátásokkal az évszázad végére akár 1.5, de még csak 2 Celsius alatt tartani is a felmelegedést az ipari forradalom előtti időszakhoz képest. Nagyjából ez a helyzet.

Lefordítva, vagy épp másképp megfogalmazva, ez azt jelenti, hogy a jelenlegi ütemet nézve és nem túl optimistán gondolkodva a klímakatasztrófa nem az unokáink életét fogja tönkretenni, hanem a miénket. Nem évszázados ütemben kell gondolkodnunk, nem 2100-ra lesz itt nagyon nagy a baj, hanem jó esetben évtizedes léptékben kell mérnünk és még bőven a mi életünkben beüt a gond. A nagyon nagy gond.

Innentől pedig egy rendkívül komplex problémával állunk szemben. Olyannyira komplexszel, hogy belekezdeni is nehéz a boncolgatásába. Mert korántsem (lenne) elég az, ha csökkentenénk a CO2 kibocsátást. Az sem lenne elég, ha egy varázscsettintésre megszüntetnénk. Nem mintha erre jelenleg reális lehetőségünk lenne.

Bár ilyenkor reflexből a megújuló energiaforrásokra való átállás a válasz, ez sem ennyire egyszerű. A napelemek hatásfoka (igen, még a modern, mostani napelemeké is) meglehetősen alacsony. Ráadásul a gyártásuk meglehetősen környezetszennyező (és ezzel párhuzamban ide is vehetjük a közlekedés és az elektromos autók kérdését is), arról nem is beszélve, hogy az energia tárolását is meg kellene oldani, de a mai akkumulátorok – legalábbis környezetvédelmi szempontból – erre nem alkalmasak. A szélerőművekkel szintén hasonló a helyzet (és nagyon nem lehet bárhova telepíteni őket), a fúziós erőmű egyelőre még csak papíron létezik, annyi időnk pedig közel sincs, hogy kivárjuk, míg kézzelfogható lesz.

Marad az atomenergia. Ami nem épp most éli virágkorát, népszerűségét rendesen aláásták, elsősorban azokkal a nem hatékony “zöld” megoldásokkal, amik globálisan működésképtelennek tűnnek.

(Gondoljunk csak a sokat emlegetett Németországra, akik lengyel áramot kénytelenek importálni, hogy a kieső időszakban biztosítsák az áramellátást. Lengyel áramot, amely javarészt lignit égetéséből keletkezik). Mindezek mellett pedig az emberiség még többet és többet fogyaszt, még többet szennyez. Évről-évre egyre többet és többet.

De akkor most mi van? #mindmeghalunk?

Szóval amikor ez a valamennyire felelősen gondolkodó, jövőjéért aggódó egyszeri átlagpolgár eljut ide ebben a témában, akkor felteszi magának a kérdést: rendben, értem a problémát, látom, hogy mi a helyzet. Mit tehetek az ügy érdekében? Mint mondtam azonban,

Van ezeknek a cikkeknek egy nagyon rossz közös tulajdonsága.

Nevezetesen az, hogy semmiféle megoldást, kapaszkodót nem kínálnak. Nincs forgatókönyv. Nincsenek tervek. Mégis – valahol természetesen joggal – engem, téged, az olvasót, az átlagembert teszik felelőssé a közelgő világvégéért. Persze tulajdonképpen tényleg mi tehetünk róla: mi szemetelünk, mi megyünk mindenhova autóval, mi akarunk déligyümölcsöt enni, mi akarunk évente utazni. Mi vásárolunk, mi vagyunk a fogyasztók. Az a rendkívül speciális, de kétségbeejtő helyzet alakult ki, hogy

mi tehetünk az egészről, de épp mi vagyunk azok, akik igazán nem tehetünk ellene.

Nana, itt azért álljunk meg egy szóra. Ezzel véletlenül sem azt akarom sugallni, hogy szemeteljünk, üljünk autóba a bringa helyett, ne kerüljük a műanyagot, ne kapcsoljuk le a villanyt. Szó sincs róla. Minél környezettudatosabban élünk, annál jobb.

Csupán az a nagy büdös szituáció, hogy szelektíven gyűjthetünk mi akármennyire, olvashatunk gyertyafénynél, és járhatunk bringával a Balatonhoz, az a kialakult helyzeten már nem segít. Az egyén lelkiismeretének persze jobb, és a lokális környezet minél tovább megóvása rendkívül fontos. De a globális katasztrófa kialakulására ezek a tettek nagyjából semmilyen hatással sincsenek. Ennél már sokkal nagyobb a baj.

Hogy akkor mit tehetünk mi, átlagemberek, amivel valóban lelassíthatjuk, netalán visszafordíthatjuk a folyamatot? Nos jelen állás szerint semmit.

Az igazság az, hogy ahhoz, hogy valódi esélyekkel álljunk neki tenni valamit, ahhoz nagy nagy tettekre lenne szükség. Ez pedig a gondnak csak az egyik része. A nagyobb része az az, hogy ahhoz, hogy tényleges sikert érjünk el, ahhoz gyökeres változtatásra lenne szükség, ami azzal járna, hogy az emberek kialakult életszínvonalán nagyon nagyot kellene rendkívül rövid idő alatt csökkenteni.

De bevállalná-e az emberiség, hogy feladja a kényelmét annak érdekében, hogy az utána következő nemzedékeknek jobb legyen?

Régóta a levegőben lógó kérdés ez, csak épp az vele a baj, hogy már nemigen aktuális. Mert már nem arról van szó, hogy a dédunokáink érdekében kellene leszoni a dízelről, hanem arról hogy el kellene felejteni minden műanyagot, minden csomagolást, minden egyéni közlekedési eszközt, az évenkénti telefon/tévé/bármilyen kütyü cseréjét, az utazásokat, a déli gyümölcsöt, a tengeri halakat, mindent amit szállítani kell – méghozzá azonnal. Nem azért, hogy a dédunokáink majd jobban éljenek, hanem azért, hogy 2050-ben még mindig legyen emberiség. És akkor még nem beszéltünk a mezőgazdaság átalakításáról, az iparról – mert legyen ez bármilyen meglepő, az üvegházhatású gázok kibocsátásáért nem elsősorban a dízelautók a felelősek.

Oké, de akkor mégis mire várunk?

Elérkeztünk az egyik legérdekesebb részhez. Az igazság az kedves olvasóm, hogy tulajdonképpen nem várunk semmire. Azaz valószínűleg az első nagyobb katasztrófára várunk, de ami majd azután következik, az sem az a lépés lesz, amire az emberiségnek szüksége lenne. Most jönne ugye az a rész, hogy a mindenkori vezetést hibáztatom, és tulajdonképpen ez így is van. De hogy hűek maradjunk az eddigiekhez, itt is hozzátartozik az igazsághoz, hogy ez korántsem ilyen egyszerű.

Ahogy már kitértünk rá, az egyén szerepe nagy jelentőséggel bír a lokális környezet megóvásában, de a globális hatásokra nincs túl nagy ráhatása. Ennek két fő oka van: egyrészt a lehetőségei az egyénnek meglehetősen korlátozottak (erre mindjárt kitérek), másrészt ha a mindenkori vezetés az egyéntől várja a probléma megoldását, akkor az a félelmem, hogy hatalmas tévedésben vannak. Lássuk mire gondolok.

Az indexes srácok közül sokan belevágtak a plasztikmentes júliusba, szerencsére ennél közelebbi példám is van, van olyan barátom, aki szintén megpróbálja műanyagmentesen letudni ezt a hónapot.

Ez egy remek kezdeményezés, és lássuk be, ezerszer értelmesebb, mint egy ice bucket challange.

Ráadásul van egy nagyon fontos hozadéka, és ez már gyorsan ki is derült: gyakorlatilag lehetetlen műanyagmentesen élni.

Egész egyszerűen a boltban megvásárolható termékek 80-90 százaléka műanyag csomagolású, jobb esetben csak egy rétegben, rosszabb esetben – lásd lapkasajt, de ezernyi példát tudnék – többszörösen. Iszonyatos mértékben le kell adnunk az igényeinkből egy bevásárlás során, ha zéróplasztik módon szeretnénk kijönni az üzletből.

És akkor képzeljük el ezt nagyban. Hozzávetőlegesen ekkora, hirtelen szemléletváltás kellene ahhoz az élet szinte minden területén, hogy eséllyel vágjunk bele a bolygó felmelegedését gátló háborúba. Az anyagi, kényelmi javak 80-90 százalékáról le kellene mondanunk, nem évtizedek, hanem hónapok, de maximum évek alatt.

Az ember azonban a leglustább és legkényelmesebb állatfaj.

Ahogy a diákok jó része az utolsó utáni pillanatban írja csak meg a leckét, a globális problémára is hasonlóan reagálunk, nagyban. Ráér még. Jelenleg sokkal fontosabb a most kényelme, mint a jövő biztonsága. És persze lehet ujjal mutogatni, de az ember, pláne nagyobb tömegben… ilyen.

Szóval azt várni, hogy majd az egyén(ek) megoldják… az talán a legnagyobb hiba, amit a klímakatasztrófa elleni harcban el lehet követni.

Az ember nem fogja lejjebb adni a kényelmét (és ez alatt értsétek az autóval munkába járást, a déli gyümölcsöt, az új telefont, a minden héten új ruhát, a rendeljünk wish-ről minden napot és így tovább, a sor végtelen. A kényelmet. A fogyasztást. A jólétet.). Magától nem.

Mindig lesznek az átlagnál felelősségteljesebben gondolkodók, akik megpróbálnak utat mutatni, szelektíven élni, a lehető legzöldebb megoldásokat választani, lemondani dolgokról – annak ellenére, hogy megengedhetnék maguknak – de ezeknek az embereknek az aránya sajnos elhanyagolható a népességhez képest. S míg ez így igaz kicsiben, sajnos igaz nagyban is. A klímaváltozás egy globális probléma, az egész bolygót érinti. Míg az, hogy egy utcából csak 2 ember él ökológiai lábnyom nélkül, az sajnos éppannyira elenyésző hatású, mint az, ha pár európai ország eléri ezt a célt, de közben Kína, India, az USA és még jó pár nagyhatalom nem változtat. Helyileg ezt nem lehet megoldani, hisz hiába nem szennyezz Európa, ha a többi kontinens igen (csak példa): a klímaváltozás emiatt nem kerüli ki Európát.

de most komolyan. akkor #mindmeghalunk?

Nos hát… ki vagyok én, hogy erre válaszolhassak? Az most, 2019-ben már nagyjából tisztán látszik, hogy egy keménykezű, globális összefogásra lenne szükség. Párhuzamosan villámgyorsan áttérni a zöld energiára, visszaszorítani a CO2 kibocsátást, megreformálni a mezőgazdaságot és azonnal erdősíteni az arra alkalmas, amúgy kihasználatlan területeket. Ezzel együtt pedig a kínálati oldalon kellene lecsapni: mert amíg kapni déli gyümölcsöt, új telefont, dízelautót (helyettesítsetek be szinte bármit a listába), addig az emberek jó része meg is fogja venni. Amíg mindent műanyagba csomagolnak, addig az emberek a műanyagba csomagolt termékeket fogják vásárolni. Azt veszik meg, amire lehetőségük van. Meg kell szüntetni a kínálatot – ez másképp nem fog menni.

Csak hát ez a mában élő üzletembereknek, politikusoknak… valóban érdeke? Ma nem. Holnap, vagy tíz-húsz év múlva már az lesz, de akkor már késő lesz. Ráadásul emellett önmagában is fontos lenne a megfelelő tájékoztatás, használhatnánk mondjuk erre a közszolgálati csatornákat (de ez persze csak egy ötlet) Mert a mai átlagszavazó nem sokáig tartana meg egy olyan politikust, aki radikálisan lerontja az életszínvonalat, anélkül hogy tisztában lenne vele, hogy ez azt a célt szolgálja, hogy túléljük a bolygón a következő évtizedeket, évszázadokat. A globális diktatúra pedig még akkor sem biztos, hogy jó ötlet lenne, ha megvalósítható lenne. De nem az.

Szóval ez lenne az első – sőt, inkább a nulladik – lépés. Mint ahogy az látszik, ez már önmagában egy hatalmas összefogást, szemléletmódbeli váltást igényel, ráadásul rendkívül rövid idő alatt. Felmerül a kérdés, hogy van-e erre reális esély?

az utolsó mentsvár: a tudomány

Sokkalta életszerűbb verziónak tűnik az, hogy az emberiség hátradől amíg csak megteheti és rábízzuk magunkat az okosokra. Amíg lehetséges, addig alkalmazkodunk a megváltozott klímához, valahogy kezeljük majd a megváltozott körülményeket amíg lehetséges, bízva abban, hogy a tudósok előállnak valami korszakalkotó javaslattal.

Szóval megoldást én sem ajánlhatok. Csak kérhetem, hogy amennyire csak lehet, legyetek környezettudatosak. Óvjátok a közvetlen környezeteteket, és próbáljatok meg változtatni a már berögzült szokásokon, rutinokon. Nem biztos, hogy kell az az új ruha. Nem biztos, hogy azt a telefont le kell cserélni. Próbáljuk meg megadni a lehetőségét annak, hogy unokáink is fogják látni a Föld szépségét és hogy élhető lesz az életük. Tegyük meg, amit egyéni szinten meg tudunk tenni és bízzunk abban, hogy akiknek valódi, nagy ráhatása van a jövőbeni történésekre, azok hasonlóképpen cselekednek majd a közeljövőben.




Azt hiszem nagyjából ennyi lett volna így első körben. Neked, nektek mi a véleményetek? Hogy látjátok a kialakult helyzetet, hogy látjátok a jövőt? Miben látjátok – ha látjátok egyáltalán – megoldást? Mi az emberiség sorsa a soron következő évtizedekben?
Link