Bírom ezt a nagy "ünneplést". Az idõjárást meghaarpolták, ez rendben van. Nem esik le, hogy a magyar mindig el lett picsázva, amikor "nemzeti ünnepel". Primitív egy buta népség ez. Zsidó-csicska. Tegye fel a kezét, aki nem így gondolja!
A világ addig megszokott rendje beleremegett, amikor 1956. október 23-án „egy nép azt mondta, elég volt”! Ez történt hatvanegy évvel ezelõtt. Korrepetálás.

Magyarországot a totális háborús pusztítás után az 1947-es párizsi békeszerzõdés megfosztotta a visszaszerzett területektõl, és brutális jóvátétel fizetésére kötelezte. Miközben pedig az emberek szó szerint két kezükkel építették újjá az országot, a történelem újabb súlyos ítéletet mondott a fejükre: a náci megszállást szovjet tankok váltották fel, a nyilas rémuralom után kommunista diktatúra következett.

Nem lehetett sokáig bírni. A tûz 1956. október 23-án lobbant fel, természetesen nem elõzmények nélkül.
A Bem-szobornál kezdõdött

A Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán, 1956 februárjában Hruscsov erõteljesen bírálta Sztálint, és megkezdte a Szovjetunió és a szocialista blokk desztalinizációját. Az irányváltás következtében nyáron ismét megbukott Rákosi, Poznanban pedig munkásfelkelés tört ki. A lengyelekkel szimpatizáló magyar társadalomban egyre nõtt a feszültség, amit csak szított, hogy a megszálló szovjet csapatok Ausztria semlegessé nyilvánítása után is maradtak az országban. Addig ugyanis az volt a hivatalos verzió, hogy a Vörös Hadsereg csak az osztrák területekkel való kapcsolattartás miatt idõzik hazánkban.

Az enyhülés jele volt, hogy rehabilitálták, majd október 6-án újratemették Rajk Lászlót és társait, az esemény kapcsán kétszázezren tüntettek a rendszer ellen. Szegeden október 16-án megalakult a Magyar Egyetemisták és Fõiskolások Szövetsége (MEFESZ), amely 20-án tíz pontban rögzítette követeléseit.

Amikor október 19-én Lengyelországban újabb felkelés tört ki, amire Moszkva fegyveres beavatkozással fenyegetõzött, a hazai reformellenzék itthon is mozgásba lendült. A MEFESZ 22-én országos gyûlést tartott a Mûegyetemen, ahol követeléseiket immár 16 pontba foglalták, és megállapodtak, másnap délután három órakor demonstrációt tartanak a budapesti Bem-szobornál.

Október 23-án a rádió hírt adott a magyar diákok lengyelbarát rokonszenvtüntetésérõl, és beszámolt róla a legnagyobb példányszámú napilap, a Szabad Nép is. Az újság vezércikkében – némileg finomítva – a 16 pontot is közölte, valamint a Magyar Írószövetség közleményét, amelyben üdvözölte a lengyelországi változásokat. A diákok széthordták az egyetemekre és a fõiskolákra a 16 pontot, számos diákszervezet jelezte, csatlakozik a délutáni tüntetéshez.

A Magyar Dolgozók Pártja heves viták után úgy döntött, betiltja a tüntetést – ezt délben bemondták a rádióban is -, de nem ad ki tûzparancsot.
Százezrek mentek utcára

Az eseményeket viszont ekkor már nem lehetett megállítani. Ezt felismerve a kommunista vezetés meghátrált: mégiscsak engedélyezte a tüntetést, és felhívta a fõvárosi tagszervezeteket, vegyenek részt, próbálják az eseményeket megfelelõ mederben tartani. Közben az ÁVH megerõsítette a fegyveres õrséget a rádiónál, illetve Budapest stratégiai pontjain.

Az egyetemisták fél háromkor indultak a Mûegyetemtõl, háromra értek Petõfi szobrához a Március 15. térre. Itt már 10-15 ezer ember dörögte a refrént az ifjú Sinkovits Imrével:

A magyarok istenére/Esküszünk,/Esküszünk, hogy rabok tovább/Nem leszünk!

Felolvasták a 16 pontot, majd a Kossuth Lajos utca – Bajcsy-Zsilinszky út – Nagykörút – Margit híd útvonalon érkeztek meg a Bem-szoborhoz. Útközben a délelõtti munkából hazatérõ munkások tömegei csatlakoztak hozzájuk, egyszerû járókelõk, akiket elsodort a pillanat. Budára már mintegy 50 ezres tömeg érkezett.

Az emberek szélesre tárt ablakokon kihajolva integettek, magyar zászlókat tûztek ki, amelyekbõl kivágták a gyûlölt Rákosi-címert: megszületett a forradalom jelképe.

A házak között pedig, végig a belvároson zúgtak a jelszavak:

Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!
Bem apó és Kossuth népe, menjünk együtt, kéz a kézbe!
Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!
Függetlenség, szabadság!
Aki Magyar, velünk tart!
Munkás-paraszt gyerekek, együtt megyünk veletek!
Ruszkik haza, ruszkik haza!
Bem apó és Kossuth népe, menjünk együtt, kéz a kézbe!
Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!
Szabadságra szavazunk, Kossuth-címert akarunk!
Szovjet sereg menjen haza, Sztálin-szobrot vigye haza!

A Bem téren Sinkovits ismét a Nemzeti Dalt szavalta, a diákok megismételték 16 pontba szedett követeléseiket, Veres Péter, az Írószövetség elnöke pedig felolvasta a szervezet kiáltványát:

Nagy Imrét miniszterelnöknek;
a Szovjetuniótól független, nemzeti politika, demokratikus közélet;
az erõszakos mezõgazdasági kollektivizáció leállítása;
szabad parlamenti választások;
a gyárak irányítását adják a munkástanácsok kezébe.

A tömeg percrõl-percre nõtt, itt már világossá vált, ezek az emberek nem fognak este békével hazamenni. Sok katona is csatlakozott, letépték egyenruhájukról a vörös csillagot. A Bem térrõl már körülbelül 200 ezer ember indult Pestre.

„Hazát akar, szabadságot akar”

Andrássy Gyula unokája, Pallavicini-Andrássy Borbála írja:

Tömegek és tömegek, zárt sorokban, sokan karonfogva, ragyogó arccal, fegyvertelenül. […] Gyökértelen, hazátlan, istentelen, téves eszméket hirdetõk kezében gyúrt ifjúság, amely megtalálta önmagát, amelynek õsi vére felszabadította gúzsba kötött tagjait. Hazát akar, Szabadságot akar, élni akar, és azért halni is kész.

Kora este, 17-18 óra körül érkeztek a Parlament elé, ahol százezrek követelték Nagy Imrét. Õ végül 21 órakor jelent meg az Országház erkélyén: rutinszerûen az „Elvtársak! ” megszólítással kezdett, mire a tömeg felhördült. „Barátaim! ” – folytatta a politikus. Egy másik csoport a Városligetbe ment, este tíz órára nagy nehezen ledöntötte Sztálin óriási szobrát – darabokra szedték, fejét a Blaha Lujza térre vitték és egy zsákutca-táblát akasztottak rá.

A harmadik csoport pedig a rádió épületéhez tartott, hogy beolvastassa a demonstrálók követeléseit.

Az éterben azonban este 8-kor Gerõ Ernõ szólalt meg, aki nacionalista, soviniszta tüntetésrõl beszélt, elzárkózott minden követeléstõl, és önmagát nevezte a reformok letéteményesének, és kemény megtorlást helyezett kilátásba. Ezzel pedig elszabadult a pokol.

Az épület õrzésére kirendelt katonák megpróbálták feloszlatni a többezres tömeget, majd kompromisszumot ajánlottak. Kiküldtek egy közvetítõkocsit, hogy akkor legyen, olvassák be, amit akarnak. Csakhogy ez átverés volt, a berendezés nem mûködött – innentõl kezdve csak idõ kérdése volt az erõszak.

Az elsõ lövés tíz óra körül dördült el. Eddigre a tüntetõknél is megjelentek a fegyverek, az ellenük kirendelt katonák egy része is “átállt”: letépte magáról a vörös csillagot, szétosztotta fegyvereit.

Megkezdõdött a Bródy Sándor utcai épület ostroma, Budapesten kitört a forradalom.

Az MDP Központi vezetõsége az éjszakai hírek alapján szovjet segítséget kért, a Vörös Hadsereg alakulatai október 24-én hajnalban bevonultak Budapestre, és több ponton összecsaptak a felkelõkkel.
Link