Faszén-kúra lehet segítene?
Mondjuk én propolisz rágcsálással tartom szinten a nyavaját. Van még egy desztvíz-kúra amit ki szeretnék próbálni.

Pajti, sajnos az alapproblémát nem oldja meg, de köszönöm!

Na itt a cikk. A zsidó feldmár követte el és a zohárt idézi. Kicsit betekintést enged azért abba a képbe, miért is nagy parasztvakítás a "picológia". Figyelemelterelés a lényegrõl.

Aki meglátja az Istent, meghal

Mi az álom? Az agy piszka, és aki abban turkál, az végül is szarban turkál? Matiné Feldmár Andrással.
Korábban a témában:

Voltak olyan élményeim, amikor abszolút azt hittem, a valóságban vagyok, aztán egyszer csak felébredtem. És nem ott voltam. Az élményben nem volt semmilyen jelzés, semmilyen címke, ami arra utalt volna, hogy az álom vagy fantázia, imagináció vagy emlék. Az élményem pontosan ugyanolyan volt, mint amilyen ebben a pillanatban.

Ha valakivel megtörténik, hogy azt hiszi, tudja, mi van, és egyszer csak valami egészen más van, hirtelen minden megváltozik. Attól kezdve félni fog, hogy minden széteshet bármelyik pillanatban. Nagyon naiv, de legalábbis pszeudonaiv azt képzelni, hogy bárki tudja a tutit. Úgyhogy én sem mondhatok semmi biztosat. Csak annyit, hogy remélem, ez itt ma egy esemény lesz. Miután vége lesz az estének, amikor mi meghalunk úgy, ahogy itt együtt vagyunk, remélem, úgy fogunk emlékezni erre a pár órára, mint egy eseményre. Hátha valakinek megváltozik az élete. Slavoj ®i¾ek írt errõl egy könyvet, aminek az a címe: Event (Esemény). Szerinte nem mindenbõl lesz esemény, ami megtörténik vagy megesik velünk. Két ember találkozik, beszélgetnek, majd elválnak, és az élet megy tovább, mintha semmi sem történt volna. Ez nem egy esemény. Két ember találkozik, beleszeretnek egymásba, mindkettõ otthagy csapot-papot, és minden erõfeszítést megtesznek azért, hogy attól a pillanattól fogva együtt éljenek. Ez egy esemény.

Akkor, amikor én megértettem valamit, amit valaki más mondott, és többé már nem tudtam azt tenni, amit addig, hanem valami mást kellett tennem, az egy esemény volt. Találkozni a tanítómesteremmel, R. D. Lainggel, a skót pszichiáterrel, egy meghatározó esemény volt számomra. 1974-ben beszéltem vele elõször, és attól fogva teljesen megváltozott az életem.

Engem már legalább öt évtizede foglalkoztat, hogy biztos vagyok benne, van egy valóság. De a valóság annyira komplex, annyi rétege, annyi részlete van, hogy minden pillanata, amit én valóságnak hiszek, csak árnyéka, vetülete, transzformációja annak, amit szerintem reménytelen valaha is pontosan megismernem. Ezt már Platón is tudta. Úgy írta le, hogy egy barlangban látja az embert, amelynek a falán árnyékok mozognak. A barlangban csak árnyékok vannak, ez a realitás, amihez hozzáférhetünk. De hogy mi történik, mi mozgatja az árnyékokat a falakon, azt nem tudhatjuk meg, amíg emberek maradunk. Mert még akkor is, ha igyekszünk kimenni a barlangból, kinézni, hogy mi van azon túl, a napfény elvakít minket. Nagyon veszélyes a valóságot keresni. Ezt már a Bibliában is leírták: aki meglátja az Istent, meghal. Isten rettenetes. Istent csak közvetve lehet érezni, közvetlenül kivágja a biztosítékot. Hát ez a helyzet.

De én hiszem, hogy van valami, ami a valóság. Azt is tudom, hogy nagyon könnyen és nagyon sok mindent el tudunk képzelni. Mindannyian mûvészek vagyunk. Van a valóság, és arra rávetítjük a képzeletünket. Elképzeljük, hogy mi van, és máris bajba kerülünk. Fõleg, ha egyedül vagyunk, ha nem beszélgetünk róla senkivel, fõleg olyasvalakivel, akit tisztelünk és aki õszinte. Másképp honnan tudnám kitalálni, hogy mit képzelek, és mi a valóság? De ha én azt hiszem, hogy az valóság, és valaki más azt mondja rá, hogy csak képzelem, akkor kinek higgyek? Neki van igaza, vagy nekem?

gif_halu_01

Egyetlen remény van arra, hogy megkülönböztessem a valóságot a képzelettõl. Ez a szimbolikumban rejlik. A szavakban. Azért beszélek sokat. De ez is nagyon veszélyes, mert a nyelv el is fedheti a valóságot. Beszélhetnék úgy is, hogy a végén még két-három fátylat terítek közétek és a valóság közé. A nyelvet lehet arra is használni, hogy az embert félrevezessék. A demagógok leginkább úgy használják a nyelvet, hogy az elvigye az embert a valóságból egy elképzelt világba.

Egyes történészek részletesen megvizsgálták azokat a politikai beszédeket, amelyekkel bizonyos politikusok fellelkesítették a népeket, hogy háborúba induljanak. Ezek a beszédek soha nem bizonyultak valóságosnak.

A demagógok mindig is kihasználták az emberek fantáziáját, képzeletét és a félelmét. Ez történik ma is az Egyesült Államokban, Kanadában, Magyarországon – világszerte kihasználják a képzeletünket. Mert csak annyi kell – és ez nagyon is nyilvánvaló –, hogy megijesszék az embereket, és akkor bármit megtehetnek velük. Vége a demokráciának, mindenki fél, és csak õk tudják, mit kell tenni ahhoz, hogy mindenkinek jó legyen. Õk megvédenek a terrorizmustól, és akkor minden rendben lesz. Nagyon kell tehát vigyázni, hogyan használja az ember a szimbolikumokat, a szavakat. Persze én magam is olvastam és hallottam már olyan nyelvet, amely világosabbá tette a világot, ami közelebb hozott engem a valósághoz.

A Magyarországon is jól ismert Oshót, akit sokan gurunak tartanak, sokszor megvádolták sarlatánsággal, agymosással, és hogy kihasználja, félrevezeti az embereket. Hát honnan lehet ezt tudni? Például miért hallgattok, olvastok engem? Mi van akkor, ha én is agymosó vagyok? Mi van, ha hipnotizállak benneteket? Hiszen a hipnózis mindig a nyelven keresztül történik.

Amikor picik voltunk, mindannyiunkat hipnotizáltak a szüleink. Ez alól senki sem kivétel. Nem lehet egy gyereket bevezetni a társadalomba és az anyanyelvbe hipnózis nélkül. Engem már egyetemista koromban is elsõsorban azért érdekelt a hipnózis, hogy megtudjam, hogyan lehet valakit felébreszteni. Ha már hipnózisba kerültem, akkor hogyan ébredjek fel, hogyan kászálódjak ki belõle.

Gyakran a félelem, az ijedtség, a rettegés is egyfajta hipnotikus állapot, amibõl jó felébredni. Sok ismerõsöm, páciens és barát is, elköveti azt a hibát, hogy amikor fél valamitõl, azt hiszi, hogy az a valami létezik. Fél, ez igaz, de azt hiszi, hogy a félelme valós. Tehát, amikor félek, azt hiszem, hogy az az igaz. Nem választom szét, hogy csak félek, és kész. Most van bennem félelem. Pedig ez egy megváltozott tudatállapot. Ha részeg vagyok, és van egy kis eszem, akkor nem vezetek autót. Ha félek, és van egy kis eszem, akkor nem határozok el semmit. Mert ha félek, akkor nem tudom megállapítani, hogy a félelem emlék, vagy a jelenhez vagy mihez tartozik. Az igazság az, hogy amitõl félek, az már megtörtént. Tulajdonképpen alszom, álmodok, nem vagyok itt és most. A múlt megzavarja a jelent. A múlt újra jelentkezik.

A meditációban nagyon hatékonyan meg lehet tanulni különválasztani a dolgokat. Ha sokáig figyelem, mi történik az elmémben, meg lehet tanulni, hogy ha viszket a combom, nem vakarom meg, ha félelmet érzek, nem futok el. Csak azt mondom: most van viszketés, most van félelem. Félek, de nem kell azonosítani magam az élménnyel. Megtanulhatja az ember, és akkor az lesz számára evidens, hogy a viszketés vakarás nélkül is elmúlik.

A meditációban és a pszichoterápiában is azt tanuljuk meg, mennyit bírunk ki, nem pedig azt, hogyan ne szenvedjünk. Azt tapasztalhatjuk meg, hogy a kapacitásunk a szenvedésre sokkal nagyobb, mint gondoltuk. Tehát, sokkal többet szenvedhetek anélkül, hogy bármit is csináljak magammal. Nem kell félnem, hogy a szenvedés nagyobb lesz, mint én, felrobbant, darabokra tör. Nem fogok szertefoszlani. Most ez van, de majd elmúlik. A viszketés is, a félelem is elmúlik. A jó dolgok is elmúlnak, minden elmúlik. De ez nem azt jelenti, hogy semmi sem érdekel, csak ülök egy helyben, magamban. A meditációban, a terápiában jobban, kényelmesebben meg tudom vizsgálni, mi az élményem, és az mit jelent. Ezen érdemes mélyen elgondolkozni.

Emlékszem, amikor 34 évesen Lainghez tartottam az elsõ találkozóra, hogy eldöntsük, járhatok-e hozzá terápiába, és õ vállalja-e a szupervíziómat. Az elsõ beszélgetés alkalmával elmondtuk egymásnak azokat az élményeinket, amiket meditációban vagy más megváltozott tudatállapotban láttunk, hallottunk, megéltünk. Olyasmiket például, mint hogy véletlenül a gombás rántottába egy légyölõ galóca keveredik, és egyszerre olyan élményem támad, hogy egy vagyok mindenkivel. Nem vagyunk külön álló emberek, mint az ujjaim, hanem olyanok, mint a tenyerem, ahol a látszólag külön álló ujjak eggyé válnak. Jaj, egy vagyok a szomszédommal – ez egy élmény, ebben biztos vagyok. Erre azt mondta Laing, hogy jó, rendben, õ is biztos abban, mi volt az élménye, én is biztos vagyok abban, mi volt az élményem – de mindez mit jelent? És itt a vége. Mert amikor belegondoltam, rájöttem, hogy senki nem tudja, mit jelent az élménye.

Lehet, hogy ez tényleg azt jelenti, hogy a valóság az imagináció, amit a szimbolikumok, a nyelv, a szavak vagy elfednek, vagy felfednek. Nem egyszerû az élménybõl kihámozni a valóságot, csak én magam tudom megtenni, de egyedül lehetetlen. Szükségem van másokra, akikkel beszélgethetek, együtt gondolkodhatok, akikkel ugyanazon szimbólumrendszerben – a nyelvben – részt veszek.

Lehet, az élményem, hogy egy vagyok veletek, csak annyit jelent, hogy a gomba megmérgezett, és az agyam egyensúlyozni próbál a halál szélén. Hallucinál, és kész. De lehet, hogy kinyílt egy kapu, és közelebb kerültem a valósághoz. Lehet, hogy tulajdonképpen akkor hallucinálunk, amikor azt hisszük, külön álló emberek vagyunk. De ki tudja ezt biztosan? Én örültem, hogy volt ez az élményem, és tulajdonképpen nem érdekelt, mit jelent. De vigyáznom kell, hogy szkeptikus maradjak, nehogy dogmát csináljak belõle. A dogma az, amiben biztos vagyok. Szerintem a normális ember – aki a közösséggel együtt tud lenni, aki nem õrült – állandóan kételkedik. Az õrültek soha nem kételkednek. Aki biztos valamiben, az az õrült. Híres õrültek az önéletrajzaikban írtak arról, milyen is volt õrültnek lenni, és honnan tudták, hogy visszajöttek a normálisba. Ezek általában arról szólnak, hogy az õrület csúcsán abszolút biztosak voltak abban, hogy mi történik.

gif_halu_02

Schreber, akirõl Freud is írt, egészen biztos volt abban, hogy Isten kiválasztotta õt, hogy kínozza. Biztos volt benne, hogy Isten mindenfélét dugdos a fenekébe. Pár év múlva aztán elkezdett kételkedni benne, és azt gondolta, talán nem is így van. Akkor tért vissza a normális kerékvágásba, amikor már nem volt benne annyira biztos. Jó, én úgy érzem, hogy ez történik, mondta, de lehet, hogy nem. Nos, ez már normális.

Röviden egy pár szót érdemes ejteni arról, mi volt a valóság ebben az esetben. A bíró Schreber emlékezett valamire, de nem tudta, hogy az emlék. Nem akarta tudni, mert meg akarta õrizni a kapcsolatát a papájával. Õ inkább megõrült, mint hogy rájöjjön, mit is érzett valójában. Laing egyik tanítványa, Morton Schatzman felkutatta azokat az újságokat, amik akkoriban jelentek meg, amikor Schreber apja híres volt. A papa nagy, német tanítómester volt, és nagyon fontosnak tartotta, hogy a gyerekek egyenesen járjanak, egyenesen üljenek. De hogyan lehet ezt az iskolákban megoldani úgy, hogy ne kelljen állandóan ütni-verni és kiabálni a gyerekekre? Schreber apja feltalált egy szerkezetet, amit ha ráadtak a gyerekre, az egyenesen állt és ült. Az újságokban hirdették ezeket a szerkezeteket a szülõknek és a tanároknak. És az iskolákban beöltöztették a gyerekeket ebbe a szerkezetbe. Úgy mûködött, hogy ha a gyerek egy kicsit meggörnyedt, és nem húzta ki magát egyenesen, akkor valami a fenekébe szúrt. Tehát, ha a gyerek nem szálfaegyenesen járt vagy ült, akkor a Schreber papa masinája kínozta. Ezrével adtak el belõle. Annak is nyomára jutott Schatzman a kutatásai közben, hogy a papa a fián próbálta ki a masinát, mielõtt szabadalmaztatta. Megtalálta a jegyzeteit is arról, hogy mûködik, a fia egyenesen jár és egyenesen ül, csak viselnie kell ezt a masinát. Nos, hát ez történt akkoriban, amikor a fiú úgy 6-8 éves lehetett. Körülbelül három év után, amikor a gyerek már megtanulta, hogyan kell kiegyenesedni, elhagyhatta a masinát. De addig, nagyjából három évig, az apja kínozta. Ötvenéves korára a fiú elfelejtette, hogy ez történt vele. Az apja helyett azt mondta, az Isten kínozza õt. Így továbbra is szerethette és tisztelhette az apját, de az Istennel akadt egy kis baja, és ezért, persze, bezárták az elmegyógyintézetbe. Nem olyan egyedi ez a történet, és nem is ritkán fordul elõ ilyesmi.

Szerintem ma, a 21. században még mindig sokan – azok közül, akiknek tulajdonképpen az a foglalkozásuk, hogy együtt legyenek olyanokkal, akik megijedtek – inkább õrültnek címkézik a páciensüket. Holott úgy kellene együtt lenni ezekkel az emberekkel, hogy rájöjjenek, mire emlékeznek, mi ijeszti meg õket, mi a probléma. Ahelyett, hogy megengedjük nekik, hogy megvédjék a családot, hogy szeretni tudják azokat, akik bántották õket, és helyettünk inkább magukat címkéztessék õrültnek. Mert ha õrült vagy, még mindig a család tagja maradsz. De ha rájössz arra, hogy az anyád, az apád vagy a nagybátyád kínzott, akkor vége a családnak. Nos hát, választani kell.

Freud egy másik páciense, akit a szakirodalom Farkasembernek nevez, jóval túlélte Freudot, és utána még interjúkat is adott, hogy rajta nem segített a mester. Késõbb, többek között, egy magyar származású francia pszichoanalitikus, Török Mária is írt arról, mi történt a Farkasemberrel. Kisfiúként, úgy hároméves korában besétált a konyhába éjjel, és meglátta, hogy az apja fasza a húga szájában van. És a kisgyerek nagyon csodálkozott. Hé, mi ez?! Odament a szolgálóhoz, aki vigyázott rá, és elmondta neki, hogy a papa gilije a húga szájában volt. A néni megfogta a gyerek kezét, és elvitte a mamához, hogy elmondja neki is. És a fiú elmesélte. De akkor a mama azt mondta neki: „Ide figyelj, ez nem igaz, ezt csak álmodtad. Menj, feküdj le, és álmodj csak tovább! Ez nem történhetett meg.” Ez egy nagyon nehéz pillanat volt a kisgyerek életében, amin a haláláig nem tudta túltenni magát.

Mert milyen választása van az embernek ebben a pozícióban? Vagy elhiszi a saját élményét, elhiszi azt, amit látott, és akármit is mond az anyja, õ tudja, mit látott. De egy hároméves gyerekrõl van szó. Ha ezt választotta volna, akkor vége a kapcsolatának az anyjával. Anya nélkül marad, mert onnantól fogva nem tud megbízni benne. Az anyám nem a barátom. Ha az anyám azt mondta, nem láttam azt, amit láttam, akkor az anyám az ellenségem, kész. Vége a kapcsolatunknak. De ki engedheti ezt meg magának háromévesen? Úgyhogy onnantól a Farkasember elhatározta, hogy nem bízik a saját élményeiben. Biztos volt benne, hogy amit õ lát, az nem úgy van, amit õ hall, az hallucináció. Biztos volt benne, hogy õrült. Ettõl aztán egész életében híres volt. De az anyjával megtartotta a kapcsolatot.

Nehéz tudni, hogy kiben lehet megbízni. Én azt ajánlom, valahogy mindenki tanuljon meg bízni önmagában. Ez nem dogma, csak egy pragmatikus dolog. Én vagyok az, akivel az életem végéig élek. Amíg meg nem halok, magammal töltöm a legtöbb idõt. Olyan kapcsolatom van magammal, amilyen senkivel nincs. Én vagyok az egyetlen, aki tudom, mik az élményeim. Senki más nem tudja. Anyám nem tudta, apám sem tudta, egyik szeretõm sem tudja. Ha valaki hozzám ér, soha nem fogja tudni, mi az élményem az érintésérõl. Csak én tudom. Az egyetlen ember ebben az életben, akit belülrõl ismerek, én vagyok. Ez hatalmas felelõsség, mert nekem kell kimondanom, mi az élményem. Senki más nem tudja, én vagyok az egyetlen. Tehát, ha magamnak nem hiszek, akkor nagy bajban vagyok. Viszont, ha hiszek magamnak, akkor nagyon kevés barátom lesz.

Nagyon gyakran az ára annak, hogy úgy érezzem, tartozom egy közösségbe az, hogy megszûnök. Feláldozom a saját élményemet. Én nem szeretem a spenótot, de megeszem, mert te azt mondod, spenótot fõztél nekem. A spenót jó, és megsértõdsz, ha nem eszem meg. Hát jó, én utálom a spenótot, de megeszem azért, hogy megmaradjon a kapcsolatom veled. Valakinek a felesége vagy a férje naponta ötször akar szexelni, de õ csak egyszer egy héten. Ha megmondja, mit akar, mi az élménye, akkor a párja otthagyja. Az egyik túl sokat akar, a másik túl keveset. Hát akkor az egyik úgy csinál, mintha õ is azt akarná, amit a másik. Ezért egy kapcsolat ára nagyon gyakran az, hogy valaki megszûnik létezni. Ez nagyon veszélyes helyzet. Ilyenkor elkezdõdik a szerepjáték. Amikor Hamletet játszom egy Shakespeare-darabban, nem érdekes, hogy az András mit akar. Ha elhatározom, hogy eljátszom a szüleim jó gyerekét, nem érdekes, ki vagyok én. Ha megjátszom a feleségem jó férjét vagy a gyerekem jó apját, akkor senkit sem érdekel, hogy a színésznek mi az élménye. Mi lesz ebbõl? Ha állandóan szerepet játszom, akkor elmegyek a pszichiáterhez, aki – ahelyett, hogy megmondaná nekem, hogy ne játsszak szerepet – orvosságot ad. Antidepresszánst. Mert az, aki állandóan szerepet játszik, persze hogy depressziós. Meg akar halni, mert nem tudja elképzelni, hogyan lehet kilépni a szerepekbõl.

Egy idõben minden reggel elmondtam az álmaimat, így a gyerekeim is elmesélték a sajátjaikat. A lányom, úgy 4-5 éves korában, egyszer azt álmodta, hogy õ és a bátyja csináltak valamit, én pedig rájöttem, és mérges lettem. Egymás mellett álltak, odasétáltam hozzájuk, és nagyon dühös voltam rájuk. Haragosan azt mondtam, hogy menjenek vissza oda, ahonnan jöttek, az anyjuk méhébe. Gondolhatjátok, mit éreztem, amikor az ötéves lányom ezt mesélte. Hát nem volt valami kellemes hír, hogy így élek a pszichéjében. Nagyon elgondolkoztam rajta, mennyi információ van ebben az álomban. Lehet, hogy akkoriban túl dühös voltam, vagy valamivel megfélemlítettem õket, lehet, hogy úgy érezték, akkora teher nekem velük lenni, hogy jobb lett volna, ha meg sem születnek. Amikor 16 évesen elõször megérkeztem Kanadába, és még nem tudtam angolul, betettek egy gimnázium második osztályába. Volt ott egy idegengyûlölõ fiú, aki mindig odasúgta nekem, amikor elhaladtam mellette, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem. A lányom azt álmodta, hogy én is ilyen vagyok. Ez egy esemény volt, mert attól fogva nagyon vigyáztam, mit mondok, mit teszek. Még ha dühös is voltam rájuk, akkor is jeleztem, örülök neki, hogy ott vannak, de ne tegyék azt, amit éppen csinálnak.

Miért fontosak, miért csodálatosak az álmok? Még abban sem lehetünk biztosak, hogy amit álmodunk, az a sajátunk. Mert az élmény olyan, mintha nem én csináltam volna. De ha nem én, akkor ki csinálta? Honnan jön? Olyan emberek, akik nem gondolnak kreatívként, mûvészként önmagukra, részletes, imaginatív, gyönyörû, ijesztõ képeket álmodnak. Vannak, akik horrorfilmeket gyártanak minden éjjel. Olyanokat, hogy ha azokat valaki tényleg megfilmesítené, pénzt lehetne keresni velük. De õk nem gondolnak magukra úgy, mint dramaturgra. Pedig mindannyian azok vagyunk, hacsak az agyunk nem egy antenna, ami éjszakánként befog valami álmot, amit talán Houstonban gyárt valaki. Állandóan sugároznak, és az agyunk, mint valami radar, veszi az adást. Ha ez van, akkor az álmom nem érdekes. Akkor butaság az álmokkal foglalkozni. Akkor félni kell az álmoktól, hogy mit sugallnak nekem Houstonból.

Egyszer a Nobel-díjas Francis Crick, aki James D. Watsonnal felfedezte a DNS kettõs spirálját, az egyik tudományos újságban azt nyilatkozta, hogy aki álmodik, soha ne írja le az álmát, soha ne gondolkozzon azon, hogy mit jelent. Mert tulajdonképpen az agy egy bioszámítógép, és az ilyen nagy számítógépeknek minden éjjel ki kell pucolniuk magukat. Úgyhogy az álom tulajdonképpen az agy piszka. És aki abban turkál, az végül is szarban turkál. És még hozzátette – ha nem is ezekkel a szavakkal –, hogy aki az álmaival foglalkozik, az újra megeszi a szart, amit az agya egyszer már kinyomott. Azt írta egy Nobel-díjas tudós, hogy hagyjuk a fenébe az álmainkat, mert csak újra bepiszkítjuk a biokomputerünket. Ezután nekem muszáj volt beszélnem vele, hát felhívtam telefonon. Kérdeztem tõle, hol olvashatok ezekrõl a kísérletekrõl, amikbõl ezt ilyen biztosan tudja. Felelõssége van, mert Nobel-díjas tudós, és az emberek elhiszik, amit állít. Mondtam neki, hogy én már vagy negyven éve állandóan turkálok a saját és más emberek szarában, és ezért még pénzt is kapok. Ha tényleg igaza van, akkor én abbahagyom a munkám. Úgy gondoltam, hogy ez nem egy triviális hír. Egy kicsit köhécselt, és bevallotta, hogy proponált egy kísérletet, amivel ezt be lehetne bizonyítani, de még nem végezték el. De õ már tudja, mi lesz az eredmény. Hát, mondtam neki, hogy ne játsszon ilyet. Még pénzt sem kaptak rá, de õ máris azt állította, hogy ez így van. De hát mit tudom én? Lehet, hogy igaza van. Nem az én élményem.

Az én élményem az, amit Freud mondott: az álom a tudattalanba vezetõ királyi út. Ez izgalmas. Ez nem egy szürke állítás. De mit jelent? Mi az a tudattalan? Azért, mert van szó valamire, még nem jelenti azt, hogy létezik. Hol van a tudattalan? Senki nem látta, senki nem tudja. Létezik? Én azt hiszem, a tudattalan az, amit tudunk, de nem merünk kimondani, vagy nem szabadott kimondani. Amirõl nem beszélhetek, amire nincsenek szavaim, arról nem gondolkozhatok. A tudattalan tehát az, amirõl tudok, de nem tudom, hogy tudok. Képzeljünk el egy négyszöget, a négy sarkában a következõkkel: tudom, nem tudom, tudom, nem tudom. A „tudom, hogy tudom” négyzet jó, a „tudom, hogy nem tudom” remek, nagyon jó. A „nem tudom, hogy tudom” a tudattalan, a „nem tudom, hogy nem tudom”, az veszélyes. Ebben a zónában található az orvosok, pszichiáterek, politikusok egy része. Nem tudják, hogy nem tudják. Ez a legveszélyesebb. Ha nem tudom, hogy tudom, az nem jó, de nem annyira ártalmas, mint ha nem tudom, hogy nem tudom.

Jacques Lacan definíciója szerint a tudattalan tulajdonképpen a nyelvvel kapcsolatos. A kimondhatatlan, az elgondolhatatlan, amirõl nem lehet beszélni, amirõl nem lehet gondolkozni, az a tudattalan. Az élmény, amire még nem találtam szavakat. Mi történik egy álomban? Az álomra úgy emlékszünk, mint képek sorozatára. Tudjuk, egy kép felér ezer vagy tízezer szóval. Amikor képeket mutatok, akkor vizuálisan megjelenítek valamit, amikor szavakkal beszélek, akkor elmondok valamit. Nagyon veszélyes kiállítani egy képet, nagyon veszélyes elmondani egy álmot. Mert mindig többet mondok annál, mint amit tudok, hogy mondani akarok. Nos, pont ezért jó az álmokról beszélgetni. Carl Gustav Jung elmesélte: ahogy öregedett, egyre jobban meg tudta fejteni az álmokat, szinte belelátott a páciensei álmaiba. Egyre könnyebben felismerte a sémát, ami körül az álom forgott. De bevallotta, hogy a saját álmaival nem ugyanez volt a helyzet. Mert minél jobban átlátta az álmait, annál okosabb lett az õ álmodója, így a saját álmait soha nem értette meg. Ehhez kell egy másik ember, akinek mindegy, mi van az álomban. Mert nekem nem mindegy, ha azért van az álomban, mert nem tudok róla beszélni. Ha nem beszélhetek róla, akkor megmutatom képekben. De egyáltalán nem vagyok biztos benne, akarom-e, hogy valaki megmondja, mit lát bennem. Mert félek, hogy szégyellnem kell magam, vagy meg fognak büntetni, vagy valaki dühös lesz rám. Akkor inkább nem is álmodok. Reggelente, ha felébredek, és megkérdezik, mit álmodtam, könnyebb azt mondani: semmit. Mert szégyellem megmondani. Mert nem is tudom igazán, mit mondok, amikor elmesélem az álmomat. Még a végén valaki azt mondja: á, buzi vagy. Veszélyes!

kávé

Amikor elõször találkozom egy pácienssel, legalább két órát eltöltünk együtt a konzultáción. Ezután határozzuk el, van-e dolgunk egymással, vagy sem. Õ is elhatározhatja, és én is, de csak akkor dolgozunk együtt, amikor két lelkes igen van bennünk. Ha van egy igen és egy oké, az nem mûködik. Általában azt mondom búcsúzóul, amikor kezet fogunk, hogy ne határozza el magát túl gyorsan, hanem aludjon rá egyet. Reggel pedig írja le az álmát, mert sok minden történhetett a felszín alatt, és esetleg az álmai megmutatják az eldugott dolgokat. Akármennyire is gondolja racionálisan, hogy jó lenne neki a Feldmárhoz járnia, ha az álma esetleg azt mondja, vigyázzon, ez nem lesz jó, akkor hallgasson csak bátran az álmára! De hangsúlyozom, ez nem azt jelenti, hogy az álma határozza el, mit csinál. Mert nem lehet bízni az álomban sem, nem lehet bízni semmiben. Talán úgy gondoljuk, hogy az igazság megnyilvánul az álmainkban, és az álomban nem hazudunk magunknak. De nem így van. Álomban is lehet hazudni, és hipnózisban is. Annyira tehetségesek vagyunk, hogy részegen is tudunk hazudni. Állítják, hogy borban az igazság, de hát ezt csak remélni lehet. Én találkoztam már olyan emberekkel, akik hazudnak, amikor részegek. Sõt olyanok is akadnak, akik hazudnak, amikor MDMA-t, LSD-t vesznek be. Minden tudatállapotban lehet hazudni. Hát nem csodálatos?

Ha valaki fél, amikor nincs mitõl félni, azt a pszichiátriában paranoiának nevezik. De a nyelvben nincs szó az ellentettjére, hogy mi van olyankor, amikor valaki nem fél, pedig kellene. Még szó sincs rá. Ez kimondhatatlan, ez tabu. Nem szabad felébrednünk arra, hogy nem félünk, amikor félnünk kellene. Erre nincs orvosság. Arra viszont, ha félünk, amikor a többiek azt mondják, nincs okunk rá, van gyógyszer. Sokszor nem tudjuk, nem vesszük észre, hová tartozik, honnan származik a félelem élménye. Talán egy emlék, ami hirtelen megjelenik, és észrevétlenül félelmetessé színezi az ártalmatlan jelent?

Azok, akikhez segítségért fordulunk, akkor sem mondják, hogy nem vagyunk õrültek, hogyha félünk, amikor szerintük nincs ok a félelemre. Pedig csak összekeverjük az élményt, csak azt hisszük, a félelem ide tartozik a jelenhez. És nem merjük kimondani, hogy emlékeztet valamire. Nincs olyan paranoiás, akit vagy most, vagy valamikor a múltban nem üldöztek. Senki sem õrült. Mindenkit, akit õrültnek neveznek, valaki valamikor bántott. De arról nem beszélünk. Jobb õrültnek lenni, mint felfedezni a valóságot. Semmi nem történik csak úgy, mindig valaki tesz valakivel valamit. Úgy mesélünk az álmainkról, hogy ez meg az történt bennük. És nem szeretjük, ha valaki azt mondja, nem történik semmi. De azt nem mondjuk ki, ki kivel mit tett. A ködösítést, amit a „történt” teremt, angolul mystificationnek nevezik, magyarul talán a félrevezetés, megtévesztés, ámítás felel meg ennek a legjobban.http://24.hu/kultura/2016/01/31/aki-m...nt-meghal/

Beszélgetésünket inkább itt folytatnám
Jól írtad korábban , szükség van ránk és nekünk is szükségünk van rájuk. Az eddigi " tevékenységünk " után már nehéz lenne " átpártolni "
Folyik az agymosás ezerrel. Kérdés : " mit tegyünk " ?
Ukrajna óta tudjunk milyen veszélyes dolog a pszichológia. Elég megnézni az Ajdar és a többi " hazafias " barmok vadállatiasságait
Ezért nem maradhatunk tétlenek. Ha az " ellenség " átmossa fiataljaink agyát , nekünk is azt kell tenni.

Rozsola a "szükség van ránk" egy teoretikus, tényleg csak elméleti kitétel. Kb. olyan, mint a kaka után kell a törlõkendõ, mert marja a seneket. Nos a wc bumága vagyunk, mert jelenleg "mi vagyunk" az emberisegg legalja. Nézz körül és cáfold meg, de nem tudod. Még a bolond is bolondnak néz, mert még az is úgy gondolja, hogy ennyire azért nem kék bolondnak lenni!

Átpártolni? Melyik seggre, seregre gondoltál?

Megmondom az õszintét, itt ma magyarországon csupa kisbetûvel senkit nem ismerek, akivel érdemes lehetne közös seggtörlésbe kezdeni aktívan. Csak idióták, vagy már deklarált seggnyalókák, akik esetleg most kezdik "belátni", hogy ennek a faxnak, buzinak, pedofilnak, ügynöknek...röviden postaimrének mégis csak "igaza" volt, van és persze lesz is. Nem tudok velük mit kezdeni. Hányhatnékom van tõlük.

Nem irányadó nálam a hurráoptimizmus.

Kit tehetek a "fiataljainkért"? Látom a saját gyerekeimen. Elveszett generáció és õk messze az átlag "felettiek", de így is kampó. Elkényeztetettek, lusták..., persze nem is tehetnek róla. Egyre gyakran "kívánom", bár Ne lennénk", hogy lássam, kipróbálhatják magukat és "tévedtem", mégiscsak életrevalók.

Állatiasság? Nos, asszem helybõl ki tudnék nyírni legalább két vagonnal, anélkül, hogy megremegne a kezem és nem érdekelne, hogy milyen korú, vagy nemû, ha a "vallása" és a "faja" stimmel. Persze a hazaárulókkal és eddigi kerékakasztóimmal se lenne semmilyen morális aggályom.

Mégis mit tanítsak és kinek? Mondtam már, ha Jézus ennyit "prédikált volna", már magát copta volna le inkább és maga kéri, hogy húzzák karóba.

A történelem a zélet tanítómicsodája. Nos, hacsak valahol nagyontitkosan nagyontitkos gyerekeket és felnõtteket nem szültek és készítettek fel a nagyon nem titkos változásra, úgy amondó vagyok, hogy a xarból se nem lehet, de meg nem is érdemes várat építeni. Az emberek idióták ez axióma. Azok is voltak és nincs semmilyen okom feltételezni, hogy nem lesznek azok. Én persze prüszkölhetek még, de ettõl nem lesz kevesebb orosz alkesz, buzi, vagy drogos, a magyarról nem is beszélve. A következõ évekhez van idõd, türelmed? Mondtam, lassan fog menni a buzitanyán ez az isteni ige terjesztése és persze a mostani buzik maradnak úgy a távoli és közeli Keleten, mint itt is. Nem lehet másképp. Mint az kiderült, Istennek így tetszik, mert õ is az. Ha nem így van, annak minden látható és láthatatlan józan és ittas érv is ellentmond.

Nem kell ide ellenség. Egyszerûen "méltatlannak" találtam azokat, akikért állítólag "áldozatot" kék még hozni. Úgy fent, mint lent nincs említésre való, érdemben könyvelhetõ "partner". Persze jó emberek vannak, ahogy itt is. Ez nem rólatok szól, asszem értitek.

Tegnap is kerestek régi "nemzeti vonalon" valszeg "interjú" ügyben, korábbi "szentkorona rádiós". Röviden elhajtottam. Buzuljanak csak a jóbikos zsidajaival. Minden anyag, amit fenn van, olvasható, kölcsönözhetõ. Meglátják a nevem, összefossák magukat, vagy kényszerröhögésben törnek, ki, kinek agyhiánya szerint. Nézz már utána, hányan idézik akár a te frappáns összefoglalóidat! Ja, hogy a "láthatatlan erõk". Na, azok meg bekaphatják, láthatatlanul.

Imre! Én az idén gyümölcsfákat szeretnék ültetni. Tudom, semmi értelme, mert a termésébõl valószínûleg már nem ehetek, talán már más sem, látva merre felé tartunk rohamos léptekkel rohanva, még is elfogom ültetni azokat a fákat. Miért? Fogalmam nincs, nem tudom! Sokunkban haldoklik a remény, hogy lesz még szebb világ, élhetõbb világ, de persze az odavezetõ utat véróceán, szenvedés folyam és pusztító sivatag és kõkupac síkságok keresztezik, mert senki nem reménykedik már abban, hogy ez a világ valaha is békés úton megváltoztatható. Legyen vigasz számunkra, hogy
állítólag test nélkül odaát sokkal jobb lesz. Bár még ez sem biztos! Különösen, ha újra leküldenek ide ebbe a pokolba, ami már foltokban sem hasonlít egy édenkertre jó ideje. Rohadtul semmi kedvem nem volna hozzá elölrõl kezdeni ezt az egészet. Az ember, mint faj, menthetetlen. Már az új generációk se tudják megmenteni, õk is többségükben fertõzöttek a zsidó szellemiséggel, ami valójában nem csak zsidó szellemiség. És épp ez a legnagyobb baj. Nem kell hozzá zsidó, hogy a világ ennyire beteggé váljon, az már csak hab a tortán. Tudjuk, hogy segítõk nélkül a zsidókból se lett volna soha a világ ura, de világszerte akadtak cinkosaik bõséggel, akik hasonlóan gondolkoztak, gondolkoznak, mint õk. És ezen nem lehet már békés úton, sõt talán már sehogy sem változtatni. Ez a világ megérett az elpusztításra! Nekem sincs már kedvem semmihez sem, mert már semminek nincs értelme, célja. Az utókor számára azért, ha még marad bármiféle idézõjelbe tett (értelmes élet) mint egy próféta vagy mi a tököm, hátra hagyok itt-ott elásva dokumentumokat egy iszonyatosan beteg világról, amiben éltünk, illetve még élünk. Mert ezek az írások így ebben az elektronikus formában biztos hogy nem maradnak fent. A kõkorszakig lesz visszabombázva ez a Föld. Nincsenek illúzióim a jövõnkkel kapcsolatban. Hagytuk elvenni a hazánkat, hagytuk magunkat megvezetni, ennél lejjebb már nincs, csak a sírgödör.

Ez egy vicc akar lenni innét a netrõl, de milyen jól jelképezi a mostani emberiség szellemi szintjét, tisztelet a sajnos igen kevés kivételnek.

Fürdõkád teszt.

Egy elmegyógyintézet látogatása során megkérdeztem az igazgatót, hogyan állapítja meg, hogy ki a beteg és ki nem? Nos-mondta az igazgató-feltöltünk egy kádat vízzel és teszünk mellé egy teáskanalat, egy teáscsészét és egy vödröt, majd megkérjük a beteget ürítse ki a kádat.

Ó, értem-mondtam! Egy normális ember a vödröt fogja használni, mert az nagyobb mint a kanál vagy a csésze!

Nem-mondta az igazgató! A normális ember kihúzza a dugót. Szeretne egy ágyat az ablak közelében?

Mormota én szõlõt ültettem, és ha megnyugtat, barackfákat várok, mert magot szórtam sokat eme nemes célból. Nem tudom miért vagy elkenõdve? Mondtam, hogy minden faxa lesz, nem lesz okotok panaszra, ha megéritek. Lesz megint vallásos áhítat, meg hivatalos odafigyelés az öregekre és lesz a kisdobosok 6 és úttörõk, cserkeszek 12 pontja is! Minden "olyan lesz" mint régen, csak kicsit másképpen. Mondtam, isten becopta és vagy leradirozza az alapokig ezt a buzitanyát, vagy nagyon igazságtalan és korcs, gyenge módon "megbocsájt" az eddigi férgeknek és illedelmes fogadalmat vesz tõlük, hogy nem lesznek soha többé tömeggyilkosok...szóval nyugodtan ültess csak, nem lesz nagyobb lõdözés, csak kisebb színházi elõadás. Gyanítom már Dombasszban leforgatták a judapesti hátterû anyagot is. Az a helyzet, hogy ez a homár banda nem engedheti meg magának a luxust, hogy kifusson a perzsa szõnyeg a lábuk alól. Az oroszok megkapták a felhatalmazást és minden patent lesz. Amirõl én beszélek, az egészen más kérdés és amit a cím is mondja, csak magamban polemizálok.

Azért akit érdekel esetleg a legújabb legújabb orosz filmecske, amit még sajnos egy hónappal a premier után sem adtak közre, mert a FSZB - gondolom- ezt nem akarta. A címe MAFFIA. Moszkvánam játszódik és egy tv-show keretében 11 játékos közül 2 maffiát kell kitalálni a 9 egyszerû pógárnak. Persze, ha tévednek, akkor egyikük meghal. Mindez "élõben" megy, mint szórakoztató peredácsa. A gyõztes sok pénztet kap. [movie=youtube]https://www.youtube.com/watch?v=g24gN0-al9c[/movie]

De nehogy analógiát véljetek felfedezni a maffia szó, Moszkva és a rendszer köz, no meg a tv show és a halál közt. Minden színház. Putyint éppen most bombázzák maffiavádakkal. Mi tagadás a teljes környezete a szó jogi értelmében véve is a nyakkendõs szervezett bûnözõi kör, de mivel õ maga is KGB vezér is volt (most is az) így látható, hogy maga az "állam" szervezete is maffia-rendszerû. Istenek tetszõ dolog ez a demokrácia. Persze ezzel nincs baj, hisz a hatalmat lehet jóra és rosszra is használni. Jobbára rosszra, mint a mellékelt példák özöne mutatja, na de hát a Föld utoljára mikor is volt paradicsom? Ma már csak kecsöp.

Szóval fel a fejjel, semmi gond, a forgatásnak nincs vége! Mondtam, kellenek azok a színészek a vászonra és aki igazán jól játszik, annak lesz helye a következõben és a következõ utáni szériában is. Amíg lõ-xar van, addig verebek is lesznek. Nem hiszem, hogy mondtam ezzel valami újat. Így volt ez ezer éve is és így lesz eztán is. Az ember nem változik és amíg a zsidó parazita fajok ott vannak, ahol, ezen a recepten semmi oka nincs az "istennek" változtatni. Jól van ez így.

Imre! Most õszintén! Tévedek mikor az embert, mint biomechanikai szerkezetet, némi valamiféle elektromossággal vagy mifenével, (szóval lélek és szellemi energiával) feltöltõt számítógéphez hasonlítóm? Mert mirõl szól a Mátrix címû film nyitó jelenete, eleje? Egy hatalmas világméretû gépezetre kötött egyszerû elemek vagyunk, kivetített tudattalan tudattal, bármit belénk lehet programozni. Leszületünk tiszta merevlemezzel, (aggyal) és onnét kezdve már csak a nevelõinktõl, környezetünktõl, az államhatalomtól függ mit plántálnak belénk, vernek, égetnek az agyunkba örökre, kitörölhetetlenül, bár mi vagyunk rá a jó példa, hogy minden program átírható. Ha a természet (a Teremtõ Istenanya) törvényei szerint élnénk, csak annyit elvéve környezetünkbõl, a természetbõl, amennyi feltétlenül szükséges az életben maradásunkhoz, máris szebb és élhetõbb lenne ez a bolygó. De az emberiség hatalmas hányada egyszerûen imád feleslegesen harácsolni, pusztítani, nem elégedett úgy semmivel, ahogy az meg lett teremtve, muszáj mindenáron belepiszkálni a tökéletesbe is, Istent játszva. Ami meg az új nemzedékeket illeti, rosszul vagyok tõlük én is rendesen. Mikor látom hogy a kis húgaim ostoba semmirõl sem szóló, semmit sem tanító olcsó, ingyenes számítógépes játékokkal töltik az idejüket. Hiába is próbálkoznék náluk vagy más fiataloknál, hogy megpróbáljam elmagyarázni nekik hogyan is mûködik a világ, még a szüleik sem tudják felfogni, megérteni. Még én kapnák a pofámra, mert úgy mond marhaságokra tanítóm õket. Itt nekünk már nincs mit tenni, majd a közeljövõ folytatja a tanításukat, de az sokkal kegyetlenebb, durvább lesz, mintha én tanítottam volna
õket. Tanítani az emberiséget? Szöges korbáccsal és husánggal lehet. Mondtam! Beterelni õket egy nagy terembe, kaja, pia, (akarom mondani víz) nuku, aztán kezdõdhet a mindenki számára kötelezõ elõadás. Vetítések, felolvasások. Aki nem képes felfogni, durr! Mert az csak egy kártevõ. Az ostoba, buta ember a legveszélyesebb kártevõ, amit csak a Föld a hátán hordani képes. Át kell programozni az agyakat, ha kell erõszakkal. Mód van rá? Sajnos nincs! Körbe-körbe járunk, mint az elítéltek a börtön udvarán. Ebbõl csúnya vérengzés lesz!

Sajna nem érteni oroszul, csak egy-két szót, de remélem egyszer szinkronosan is megnézhetõ lesz ez a filmecske Imre! Most jelent meg Bruce Lee egykori mesterének "Yip Man" címû film triológiának is a legújabb része, (borzalom, de CGI Bruce Lee-vel) mert nem találtak megfelelõ színészt, a szokásos fõszereplõvel, "Donnie Yen-nel" aki szerintem tökéletes választás volt egy másik legenda megszemélyesítésére. Eléggé látványos film az is, csak ne trükköznének benne annyit. Valaki a múltkor ajánlotta "Charles Bronson" egyik filmjét a "Déltõl háromig" címût, ahol egykori feleségével játszottak együtt egy westernfilm félében és aminek igen érdekes vége lesz. Nem hiszik el Charles Bronsonnak, hogy õ valójában tényleg Õ, mert tévedésbõl mást temetnek el helyette, õ meg dutyiba kerül, közben legendát csinálnak belõle, amíg ül, aztán ebbõl lesz a kavarc. Senkinek sem tudja igazolni, hogy õ él és mást temettek el helyette, a legendának élnie kell, az emberek meg úgy hülyék és hülyíthetõk, ahogy vannak, végül õt zárják diliházba, mert ragaszkodik az igazához, hogy õ-Õ és nem más. Tudom kicsit bonyolult, de megnézve már nem is annyira, csak érthetõ, hogy miért tart itt az emberiség, ahol.