...amikor valaki megengedi magának, hogy ugrassa a másikat, de zokon veszi, ha vele cselekszik azt. Hogy is merészeltem megengedni magamnak ilyet? ... ... Én, aki a birka néphez (síkidióta) tartozok, lenézett kisemberként igazodni próbál hozzátok, s rúgtok bele, mert nektek semmi sem tetszik.
Nehéz rajtatok eligazodni, sajnálom. Lehet, hogy még nem nõttem fel hozzátok, de már nem is akarok, mert itt senkinek, semmi sem tetszik. Zord nagyemberek között meg mi keresni valóm is van?...

Nyuszmusz

Korán ébredtem mint mostanában annyiszor. Egyre késõbben fekszem le és lassan már hajnalban kidob az ágy. Emlékszem, évekkel ezelõtt, szörnyülködtem, amikor az apám elmondta nekem, hogy óra nélkül, minden reggel pontban öt órakor felébred. Nem mondtam neki, de azt gondoltam, nem normális az öreg.
Néhány percig még próbálgattam kényelmesebb pozíciót felvenni, de testem már nem kívánta az ágyat, közben már az agyam is beindult, elõzõ este egy programozási problémával fejeztem be a napot, és úgy éreztem, motoszkál bennem egy lehetséges megoldás. A szemeim még be voltak ragadva, kimentem a fürdõszobába, kimostam a csipát a szemembõl, pisiltem, az erõs lámpafény kezdett helyrehozni, kimentem a konyhába, elkészítettem a kávét.
Mindig ez az elsõ, a reggeli elmaradhat, a cigarettáról is leszoktam, de ameddig nem érzem illatát és nem iszom meg a lórugás erõsségü kávémat, nem vagyok mérvadó ezen a földön. Ránéztem az órára - az ablakon kinti világ csak most kezdett ébredezni - nekem ma kilenc órára kell bemennem a céghez, mit fogok addig csinálni? A TV müsortól hányingerem van, az aktuális hírektõl úgyszintén, a politika nem az én világom, a rengeteg reklámot meg nézzék a háziasszonyok...
Gyorsan beágyaztam - ne legyen rendetlenség ha hazajövök munka után, a késõ délutáni fényben - rettentõ ocsmány tud lenni egy bevetetlen, meggyürt, kihült ágy.
Némi vakarózás kíséretében felvettem a tréningemet és elhatároztam, hogy kimegyek futni, a ház mögötti területre. Másokat is láttam már reggelenként, ahogy lekocogták a maguk kilométereit, nekem sem fog ártani, bár - hál' Istennek - még nincsenek rajtam felesleges kilók.
Néhány éve - egy idõs házaspártól - megvettem ezt a házat, a hozzátartozó kerttel együtt. Szerencsém volt, a lányuk egy Tisza melletti kisvárosba költözött, jött az unoka, õk is oda akartak költözni, nekem meg volt készpénzem, ki tudtam õket fizetni és egy kevés még a felújításra is maradt. A kertvárosi környék csendes, a házam az utolsó az utcában, ötszáz méterre kezdõdik egy kiserdõ, ahol a tanács Vitaparkot épített ki két évvel ezelõtt. A ház mögött egy nagy füves terület van, úgy tudom még senki földje, nagyritkán keresztüllovagolnak rajta, vagy gyerekeket látok sárkányt eregetni, különben kihalt a környék, esténként csak a kutyák ugatnak meg egy-egy idetévedt autóst.

Bekötöttem a tornacipõmet, behúztam magam mögött az ajtót, és jót szippantottam a reggeli levegõbõl. Nem éreztem melegnek, az orrom rögtön összetapadt, a futáshoz való kedvem 90%-a helyben elenyészett, a maradék tíz százalékból próbáltam kedvre deríteni magam, és kezdõdõ fogvacogásom megszüntetéséhez is ebbõl kellett erõt gyüjtenem. - Hu! - mondtam gyorsan, magamnak. Ez a „Hu!“ mélyrõl, a tüdõmbõl jött, erõsen, röviden, akaratlanul. Összerázkódtam, majd megpróbáltam gyorsan lerázni magamról a bénultságot, amit a csontig ható hideg váratlan támadása kiváltott. - A francba, aaaaFrancba! - ismételtem meg, és lassú futásba lendültem. Ide kesztyüt, meg nagykabátot kellett volna felvennem, - nem, nem is, - mér' nem maradtam benn?!
Átkozottul hideg volt, a tüdõmbõl kiáradó levegõ párája arcbõrömön szinte jéggé fagyott, nagyon azon gondolkodtam, hogy rossz irányba futok, az igazi irány; gyorsan vissza a házba. Tiszta idiótának éreztem magam, az ágymelege is sokkal vonzóbb emlékként tört elõ tudatom mélyérõl... Azért lassan belelendültem, kezdtem megtalálni a ritmust, porcikáim is kezdték végre egymást felismerni.
Negyedóra futás után értem vissza a házhoz, némi jóindulattal azt is mondhattam volna, izzadó testtel, de ahogy a kerti kapunál megálltam, ezt a jóindulatú gondolatot rögtön ki is fújta belõlem az ébredezõ szél. Beléptem a kertbe, becsuktam a kaput magam mögött. Már nem fáztam, kelet felöl a piros színü égbolt itt-ott lassan sárgás fénybe váltott, fölöttem még látszottak a csillagok, de a holdat már nem találtam az égen. Felhõk sem látszottak, a madarak hangja csak most kezd felerõsödni. A ház bejáratához vezetõ út két szélét kõrózsák szegélyezik, anyám ültette õket amikor a házat megvettem, azóta úgy megsürüsödtek, hogy a széleken levõket már irtani kellene. Tavaly már virágot is hozott, kedvelik a helyet. A kertben a körte-, és almafák mellett egy részt veteményesnek építettem ki, azt hittem meg fogom tanulni, mit, mikor, kell elültetni, de nem nekem találták ki ezt a gizgaz világot. Apám három éve meghalt, anya eljön néha, inkább kertészkedik nálam, mintsem otthon üljön egyedül. Tavaly meg akartam szüntetni az egészet, pázsitot akartam kialakítani, de rájöttem, hogy anyunak szüksége van erre a kis mozgásra, szeret kapálni, öntözni, ültetni, így megmaradt a kertrész veteményesnek.

Bal szemem sarkából mozgást vettem észre. A veteményes végén két rozzant bokor, az egyik azt hiszem bodza, a másik meg kóró,... mindenesetre nyáron zöldek.
A bokor alatt szürke kis pamacs motoszkált. Nyagyjából 5-6 méterre volt tõlem, ahogy odafordítottam a fejem, a pamacs felnézett rám és megmerevedett.
Egy nyúl. Kicsi, szürke, nyulam-bulam. Egyik füle hegyesen felfelé, a másik, oldalt lelógva, félig a szeme elõtt, ahogy azt annak idején - gyerekkoromban - mindig lerajzoltam. Egy ideig néztük egymást. Azután megszólaltam:
- Na mi van, nyuszmusz?
Nem vártam rá választ, csak amolyan költõi kérdésnek szántam, már mozdult is a testem, hogy továbblépjek és végre bent legyek a lakásban, amikor a nyúl felsõ teste megemelkedett, a hátsó két lábára állt, félrebillentette a fejét, kicsit elõre dugta a nóziját és érdeklõdve rámnézett. Megdöbbentem a reakcióján, a vadon élõ nyulak nem arról híresek, hogy pozitív testbeszéddel reagáljanak egy emberi hangra, de rögtön arra gondoltam, lehet, hogy ez nem is egy vadnyúl, hanem emberek között nevelkedett, esetleg kiszabadult valahonnan. Felé fordultam, léptem egy lépést elõre.
- Most elszalad. - gondoltam, de mintha még jobban kihúzta volna a testét, elõre dugta a fejét és csak az orra kezdett el gyorsabban fel-alá mozogni. Kíváncsivá tett nyuszmusz, lassan megindultam felé, majd úgy két méter távolságban legugoltam elõtte. Nem mozdult, világító kék szemekkel úgy nézett rám mintha még nem látott volna fehér embert.
- Nem láttál még fehér embert, nyuszmusz? - kérdeztem. Nem is szürke inkább világosarna nyuszi volt, közepes méretü, mellkasán szív alakú, fehér színü volt a szõre, a kora reggeli fényben szinte reflektorként vakított a fehér forma. Rámnézett, melsõ lábára huppant, majd két könnyed, rövid ugrással elém jött. Most én voltam az aki nem mozdult, elõször is ledöbbentem a bátorságán, másodszor nem akartam hirtelen mozdulattal megijeszteni. Felnézett rám féloldalasan. Én meg lenéztem rá, ugyancsak félrebillentett fejjel. Annyira hihetetlennek tünt az egész, elfelejtettem, hogy hideg van, hogy még le akarok zuhanyozni,... csak néztük egymást a kertemben a nyúl meg én. Néhány lélegzetvételnyi szünet után nyuszmusz megint a hátsó lábára egyenesedett, orra egymagasságba került az orrommal, a csendben hallottam sürü szuszogását, talán ha tíz centi volt közöttünk. Magamban arra gondoltam, ha ez egy törpe kenguru akkor mindjárt felveszi a mini box-kesztyüjét, és orron vág. A gondolattól elmosolyodtam, de megállt bennem az ütõ, amikor láttam, hogy lassan emelkedik a melsõ lába, és megtámasztja az orromon. Azt hittem álmodom, nem is ébredtem még fel, nem voltam futni, ez csak egy álom, reggel biztosan kimentem a vécére, majd visszafeküdtem. Egy nyúl nem jön oda hozzád és nem teszi a mancsát az orrodra. Ilyen nincs. Egy nyúl elfut egy ember elõl, vagy elbújik, de nem kommunikál hajnalok hajnalán egy idegen veteményes kertjében. Egy tisztességes nyúl ilyet nem csinál, csak egy elvarázsolt nyúl tunkolja meg az orromat. Lehet, hogy ez egy elvarázsolt királylány, és meg kellene csókolni? Békáról már hallottam. És ha királyfi?... Meg szõrös is. Bár, - meg kell mondanom - aranyosan szõrös. Mindegy, akkor sem csókolom meg. Tudatlanul is megrázhattam a fejemet, a nyuszmusz kicsit meglökve az orromat, megforduló testtel négy lábára ereszkedett, lágy, finom ugrásokkal visszament kiindulási pontjára, a bokor alá. Ottmaradtam gugolva.
Nyuszmusz egy pillanatra eltünt a bokor alatti sötétben, majd újra megjelenve, valamit tolni kezdett felém, két mellsõ mancsa között. A fele úton járt amikor megláttam, egy tojást görget. Egy piros tojást, ráadásul hímzettet. Megbillentem, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, kezemet hirtelen le kellett tennem a földre, egy másodpercre nyuszmusz is megállt, majd görgette tovább a tojást, addig ameddig közvetlen elém nem ért. Melsõ mancsát a hímes tojásra tette, rámnézett - úgy láttam, két szemében mintha vidám kis szikrák pattognának, lökött még egyet a tojáson, így az odagurult a tornacipõm elejéhez.
Mint aki jól végezte dolgát, megfordult és óriási cikk-cakk ugrásokkal elfutott, rövid farka minden ugrásnál berezgett, a kert végénél egy laza dobbantással átugrotta a 160 cm-es kerítésemet és hang nélkül eltünt.

Megfogtam a tojást. Tojás volt. Nem tünt el. Megemeltem, a súlya is egy tojás súlya volt. Piros, hímes tojás..
Néhány éve egy népmüvészeti bolt bejáratánál láttam ilyen tojást, valamilyen maró anyaggal, és hegyes tüvel ott készítette egy idõs, kendõs néni, bámészkodó gyerekek és túristák örömére, és ha elkészített egy tojást, lemosta vízzel, megtörülte, vékonyan bekente zsirral vagy olajjal és a kapkodó, tolakodó, lökdösõdõ kezek egyikébe tette. Sokáig néztem akkor a nénit, én is szerettem volna egy tojást, de felnõtt fejjel, nem akartam ott tolongani a többiekkel. Azt azért megláttam, hogy a kész tojások majd mindegyike - szinte észrevétlenül - a sok kéz közül, mindig egy kisebb, vagy piszkos és lerágott körmü kisgyerek kezébe érkezett meg, és nem egy turista vagy felnõtt kapta meg.
Feláltam, kezemben a tojással, körülnéztem - sehol senki, semmi mozgás, egyedül vagyok. Nyuszmusz pajtás is elment, kiugrált a kertembõl,... és kaptam egy piros tojit.
Végül is, - így - Húsvét elõtt, Április havának elsõ napjaiban biztos másnak is tojik tojást a nyuszi. Bár úgy tudtam eddig, amelyik tojást a nyuszi tojja az nem ilyen. Az nem. Ez meg egy igazi piros és hímzett tojás.
Igaz az is, hogy görgette, nem tojta.
Bementem a lakásba, az étkezõ asztalra tettem a tojást. Van egy jóminõségü bélyegnagyítóm, megkerestem, visszamentem az asztalhoz - a tojás nem tünt el, ott volt teljes életnagyságában. Nagyító alatt a rajzolat hihetetlen pontosnak tünt. Ezt géppel csinálták, vagy lézerrel, de nem emberi kéz munkája, ilyen pontos munkát, egy tojás felületén senki sem képes szabadkézzel elkészíteni. Hirtelen kivilágosodott. A reggeli nap elsõ fénysugarai betörtek a konyhába, visszaverõdve a falakról, a lakás bútorairól, meleg, aranyló fénybe borították a lakást. A faliórára néztem, ideje, hogy lemosakodjak, megborotválkozzak, idõben el kell indulnom, hogy beérkezzek az irodába. A zuhany alatt is a nyuszmuszra gondoltam, mi volt ez, milyen nyúl, betanította valaki, áprilisi tréfa, földönkívüli nyúl?...
Nem értettem, de elsõ utam az asztalhoz vezetett, megfogtam a tojást és betettem a vitrinbe. Volt ott mini Szabadság szobor feje, Star Wars ezüstkorsó, Disney Word-ból és más, évek alatt összegyült mütyürke, mindent hátratoltam, ezt az egy piros tojást tettem be legelõre, a vitrines szekrény közepére. Becsuktam, megláttam magam az ajtó visszatükrözõdõ fényében, úgy vigyorogtam mint egy kisuvickolt vadalma.
Néhány pillanatig még bámultam a piros tojást, majd eszembe jutott, el kell indulnom. Az ajtóból még egyszer hátrafordultam, a vitrinben ott láttam az elmosódott piros árnyalatu foltot. Bezártam az ajtót, a nap éles elnyújtott vonalakkal rajzolta ki a reggelt. Ez egy gyönyörü reggel, és ha este hazaérek, ott vár engem a Nyuszmusztól kapott, egyetlen, legszebb, legpirosabb tojás amelyik csak az enyém.