Még mindig január van, ahogy azt megígértem. Ígérem, holnaptól február lesz, de az idõjárást nem ígérem meg, olyan lesz, amilyet leszállítanak, vagyis teljesen az évszaknak és az égövnek megfelelõ. Már egy hónapja vagyok benne a zinfluenzában, vagy miben. Lehet, hogy ebola, vagy aids, esetleg zika, vagy a tököm se tudja mi ez, de velem együtt mutálódik és zrikál. Mire elmúlik az egyik, jön ugyanaz még egyszer. Lázam viszont nincs, pedig az kötelezõ volt eddig. Na mindegy, ezt biztosan másik törzsbõl tenyésztették a nanolaborban. Az idõjárás pont kedvez nekik.

Végül is az egész család már benne van ebben a nyavalyában, már Marci is belázasodott tegnap. De mirõl is írjak, ha már naplóbejegyzés. Kedves naplóm, tele a hócsukám! Nem kicsit, de nagyon. Sok mindent elkezdtem más színben látni. Árnyaltabban és persze feketébben, ami nem sötét, csak kevésbé világos. No nem a világon zajló – elõre elmondtam mi lesz- események kapcsán, hanem az ún. emberiséggel kapcsolatban. Ezt már leírtam, de emlékeztettem magam, hogy minél jobban megismered az emberiség képviselõit, annál inkább tartózkodsz velük való azonosulástól. Amit mindig is sejtettem valahol, ma már teljes bizonyosság. Én nem tartozom ide, ha az „ide” idetartozik egyáltalán. Bennem más világ van, mûködik, hat. Talán szakmai ártalom, talán szakma nélkül is megártott volna ennyi jó élmény, amivel sikerült magam összeismertetni, de annyit mondhatok, hogy a diagnózisom halálpontos. Éppen ma olvastam egy cikk címét, ami szinkronban van jelenlegi hadiállapotommal. Ha megismered istent: meghalsz, vagy valami ilyen firkászbölcsesség volt megfogalmazva, persze mûvészileg, nehogy valaki komolyan vegye. Pedig ez halálkomoly. Nos, ahogy mai lelkiismeretemmel látom ezt az összeesküdött világunkat, ebben a dimenzióban teljesen lényegtelenné aljasodott motívumok lettek sarokköveivé és ez nem tud változni. Korábban sejtettem, hogy a bölcs azért hallgat el, mert megértette ezt és fölösleges róla beszélni, hisz minden tudat útja ide fog vezetni. De mostanság rá kellett döbbenjek, hogy ez nem így van, illetve gyakorta nincs így. A bölcs azért hallgat, mert amit mondhatna, félelmetes, de leginkább nem szívderengetõ, így megtartja magának és várja, hogy vége legyen, kitöltve addig az idõt valami átmeneti elfoglaltsággal, melynek bármihez lehet köze, csak az „embereket szolgálnihoz” semmi esetre. A bölcs a természete a természet bölcsessége. Tudja, ahogy jött, úgy távozik és minél kevesebb nyomot hagy maga után, annál kevesebbet ártott. Nihil nocere! Ne árts!
Játékszerek, bábok vagyunk szabad akarattal, tudatunk tisztasága a tisztaság tudása és annyit ér, amennyire képesek voltunk tisztába tenni dolgainkat és amit itt igyekeztek belõle mesterségesen lehasítani, azt sikerrel visszaillesztettük a helyére. Persze közben az ember foga csikorog, ökle ökölbe szorul és üvölt is, meg zokog, esetleg beleroggyanva fennhangon vihorászik, de ha nem sikerül összeraknia a tudati kirakóst, úgy mindenképpen célját téveszti földi pályafutása. Szó sincs itt a „jó érzésekrõl” és a köznyelvben elcsépelt „szeretetrõl”. Olyan paradoxonokat és olyan axiómákkal kel dolgoznia és feldolgoznia, amelyekrõl tudományosan nem is értesülhetett és mégis ott van elõtte és benne. Régen sem volt ez könnyebb, de mióta a szabadság, testvériség, egyenlõség idiotizmusa bekódolódott az elmékbe, sokkal nehezebb, mert egyik sem igaz és semmilyen formában, ugyanakkor mindegyik igaz de egészen más dimenzióban. Félre vagyunk vezetve és ez ugye nem lep meg már itt senkit. Háború? Persze az, de egészen más szinten, mint amit egy Kalassal le lehetne rendezni, bár nem elhanyagolható az a tapasztalat sem, de csakis élmény szinten. Gyermekkoromban sokat öltem. Siklókat, békákat madarakat, csúzlival, íjjal, légpuskával. A csirke nyakát érzelmek nélkül metszettem át, a kacsa tarkóját is, a nyulat puszta pusztakézzel, tarkón, hogy vére orrán, száján folyt, mert ebédre kellett. És mindezt ma már szégyellem. Mindegyik állat ártatlan volt, miközben észre sem vettem, hogy mi nem vagyunk azok, s irányítottan, terelten, kisiklatva egy olyan világban élünk, amelyet szándékkal és minden dics nélkül emberszerû állatok „irányítása alatt” pont azt tesszük, amit elvárnak tõlünk. Ma már ezt átlátva csak emberszerûre emelnék teljesen tiszta tudattal és okkal kezet, viszont minden könyörület nélkül, ahogy akkor tettem, amikor nem voltam tudatában, mit is cselekszek. Nem haragból, de nem is bosszúból, hanem szükségszerûségbõl és bölcsességem birtokában. Ettõl sem könnyebb, sem jobb nem lesz senki személyes élete, de ez a kor ezt az elõírást kell, hogy beteljesítse. De mi a probléma? Nos, az igen nagy és sokkal összetettebb, mint amit áthidalhatok magam. Ahogy a gyermekeimnek nem gyûjtök vagyon, nem élhetem az életüket helyettük és nem spórolhatom meg nehézségeiket, mert akkor még ebben a vetített világban se találnak társra, úgy másnak sem mondhatom meg, hogyan jusson el a „világ peremére”, ahonnan vagy leugrik, vagy visszafordul és odarikkant a lemaradóknak: De jó móka! Nézzetek a szakadékba és gondoljatok arra, hogy ti vagyok a legmagasabb hegy csúcsán és innen már nincs feljebb!

Na ott és akkor mindenki eldöntheti, hogy képes-e megbocsájtani „istennek” mindezekért. Szerintem sokan eljutnak erre a pontra, bár nem sokan veszik észre és úgy tesznek, mintha mindez beleilleszkedne tudatuk komfortjába. Õk valószínûleg megbocsájtottak, csak azért, hogy tovább tehessék, amit addig is: a semmit.

A játékszabályok nem tudnak változni, ahogy az „emberi természet” sem képes rá. A bábmesterek ezzel teljesen tisztában vannak és erre épül az egész játék, hókuszpókusz. Talán emlékezetetekben van Madách Az ember tragédiája. Nos, oly kort élünk, ahol tán hasznos útikalauz lehet, bár az „õsbizalom” már elveszett és lényegében a finggal tele biliben markolászunk aranyat kutatva.

Hát akkor mi van most? Mé’, most mi van? Tudja-é valaki? Színház van és a nézõket és a színészeket is toborozzák, hogy még lemehessen egy következõ évad is. És van rá jelentkezõ.

Akartok egy jó tanácsot? Nem? Na mindegy! Elõször is légy õszinte önmagadhoz és másokhoz. Majd vedd észre, hogy mennyire egyedül vagy ezzel és örülj neki, hogy sokan éreznek már hasonlóan, megcsömörlötten az önámítástól és tömjéntelen hazugságtól, ami körül - és belülvesz. Nos, kezdetnek nem rossz lépés, ha túlélted. Ha úgy érzed, belehalsz, inkább hazudj tovább, legalább a látszat kedvéért.