Pár napja valami zsidó filiszofos nyekegett a "kis nemzetek erejérõl", most meg jön a kínai "hun" és elmondja, hogy el van mondva. Micsa változások készülnek itt! Le vagyok nyûgözve, no meg igázva, de olyan szabad leszek, mint a G5-el megkínált vegyipermetes madár. Mi a fenéért nem lettem én filozófos? Úgy váltunk szolgává, hogy nincs fölöttünk egy parancsoló úr: saját magunk kizsákmányolói lettünk.
Ez az egyik alapvetõ állítása az elmúlt években szép lassan igazi filozófussztárrá váló Byung-Chul Hannak, aki szerint a késõ kapitalizmus korlátlan szabadságról szóló ígérete végül kényszerek és elnyomások új, minden korábbinál szorosabban fogó hálóját fonta körénk, és lassan az se biztos, hogy beszélhetünk még egyáltalán emberekrõl.

Az idén 60 éves Han Szöulban született, de már évtizedek óta Németországban él, pályáját Heidegger-kutatóként kezdte, majd egyre többet foglalkozott a kultúra kérdésével, de írásait sokáig csak kevesen ismerték. Pár éve viszont valami látványosan megváltozott, németországi berobbanása után számos nyelvre elkezdték lefordítani köteteit, mostanra pedig az lett a helyzet, hogy idén februárban a legnagyobb brit könyvesboltlánc egyik londoni központi boltjában a kiemelt ajánlatok között láttam viszont Han pár éve megjelent könyvét.
Byung-Chul Han

Ha létezik olyan, hogy korszellem, akkor Han telibe találta azt. Rövid, de nagyon sûrû, esszészerû könyveiben olyan jelenségeket jár körbe, mint a kiégés, a mentális betegségek terjedése, a digitalizáció mindent felemésztõ tendenciája vagy az új típusú munkák lélekölõ mivolta.

Han egy másik, több könyvében is elõkerülõ állítása, hogy a mai világot már nem lehet a 20. század filozófiái felõl megérteni. Amit a hetvenes-nyolcvanas évektõl meghatározóvá váló neoliberális politika az internettel összefogva a fejlett országokban létrehozott, annak leírásához új fogalmi keretek kellenek.
Barátságos Big Brother

Ha az internetben és a digitális eszközökben rejlõ fenyegetõ lehetõségekrõl, az életünk minden pillanatát megfigyelõ rendszerekrõl van szó, sokszor George Orwell 1984-ének disztópikus világképét szoktuk felhozni hivatkozási alapként. De Han szerint ez alapvetõen téves párhuzam: az 1984 megfigyelõ állama egy korlátozó, elnyomó állam volt. Az a digitális alapú világ, ami viszont a fejlett országokban elkezdett kialakulni, egyáltalán nem akar elnyomni vagy megfélemlíteni: a végtelen szabadság és a határtalan kommunikáció lehetõségét ígéri.

Ez a világrend már a kezdetekor nyíltan Orwell regényével szemben határozta meg magát. 1984-ben, a Super Bowl szünetére készített, Ridley Scott által rendezett reklámfilmjében az Apple éppen az 1984 disztópiáját eltörlõ eszközként harangozta be a Macintosh számítógépeket:

Han szerint végül viszont az derült ki, hogy ez a reklám nem a megfigyelõállam végét jelentette be, hanem egy újfajta hatalomtechnológia érkezését: amely már nem tilt, hanem ösztönöz, amely önmegvalósításra és fogyasztásra biztat, amely barátságos, és épp ezért sokkal hatékonyabb, mint a megelõzõ hatalmi rezsimek.

Han egy új korszak hajnalát látta meg ebben a reklámfilmben, mely a 21. század elejére teljesedett ki igazán. És amely egyben szakítást is jelentett a 20. század nagy részét meghatározó hatalmi rezsimmel, a biohatalommal.
Amíg a test volt a lényeg

A biohatalom fogalma a 20. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója, Michel Foucault életmûve révén vált megkerülhetetlenné, és alig akad olyan területe a társadalomtudományoknak, ahova ez a fogalom a nyolcvanas évektõl kezdve ne szivárgott volna be, felforgatva mindent.

A biohatalom fogalmán keresztül vált megfoghatóvá az a változás, ami a nyugati világban a 17.-18. századtól kezdve végbement: ahogy az állam figyelme egyre inkább az emberek élete felé fordult, és a korábban, évszázadokon át meghatározó büntetõ módszerek helyett egyre nagyobb szerepet kaptak a megfigyelõ és ellenõrzõ eszközök. Emiatt a változás miatt a hatalom korábban soha nem látott mértékben vált képessé beavatkozni az emberek életébe.

Ez a beavatkozás elsõsorban az emberi testekre irányult: egyrészt az ipari forradalom hajnalától kezdve a hatalom célja volt az ember fizikai képességeinek növelése és precíz ellenõrzése, hogy azt hatékonyabban lehessen a termelés szolgálatába állítani, másrészt így nagyobb léptékû változások is tervezhetõvé váltak. Ekkor jelentek meg hangsúlyosan a társadalmak irányításában olyan kérdések, mint a népességszaporulat, a születési és halálozási arányok, a várható élettartam.

Az erre a két pólusra épülõ hatalom már nem az élet kioltásával fenyegetve akar irányítani, hanem fokozatosan bekebelezi az élet minden zugát. Intézményrendszerek, gazdasági és politikai eszközök nõttek ki ebbõl a változásból, melyek a testek és a népesedés feletti hatalmi ellenõrzést tették lehetõvé. Ez lett a biohatalom korszaka, az elsõ korszak a történelemben, amikor „az ember biológiai meghatározottságai visszatükrözõdtek a politikában”.

Foucault szerint ez a változás elõfeltétele volt a kapitalizmus kialakulásának: a kapitalizmus ugyanis

„csak azután vethette meg a lábát, hogy az emberi test ellenõrizhetõen betagozódott a termelõ mechanizmusba, illetve a népességgel kapcsolatos jelenségeket hozzáigazították a gazdasági folyamatokhoz”.

E hatalomtechnikai váltás után, a 18. század második felétõl kezdve a hatékonyság és a termelékenység válhatott a legfontosabb társadalmi szervezõelvvé. A hatalom többé nem az emberek megfélemlítésében, hanem engedelmes és hasznos munkavállalók megteremtésében vált érdekeltté. Az új hatalmi technológiák éppen erre voltak alkalmasak: munkaerõként teremtették meg az egyének testét és lelkét.
Michel FoucaultFotó: MICHELE BANCILHON/AFP

Ennek a folyamatnak számos eszköze volt: a munkaidõ szabályozása, a dolgozók megtakarításának ellenõrzése, az egészségügyi elõírások, az egyének megfigyelésének fokozása mind ebbe az irányba hatott. Ezzel párhuzamosan, az oktatási és egyéb intézményrendszerek hatékony segítségével,

a biohatalom úgy tudta beállítani a munkát, mint ami magától értetõdõen jelenti az életünk alapját és keretezését.

1973-ban, a riói egyetemen elõadva Foucault úgy fogalmazta meg ezt, hogy „a munka semmiképpen nem képezi az ember konkrét lényegét, vagy esetleg az emberi egzisztenciát a maga konkrét formájában. Egy bizonyos mûveletre, vagy inkább bonyolult mûveletek egész sorára van szükség ahhoz, hogy kialakuljon az ember helye a munka folyamatában, hogy hozzákötõdjék a munkához, s csak ezen árán érhetõ el, hogy ténylegesen rákapcsolódjon a termelés apparátusára”.

Arról is beszélt ekkor, hogy a kapitalista rendszer sokkal mélyebben behatol a létezésünkbe, mint ahogy arról gondolkozni szoktunk. A kapitalizmus hozta ugyanis létre a

„19. században azt az uralmi formát, mely kénytelen volt kidolgozni az embert a munkához láncoló politikai és hatalmi technikák együttesét; azt a technikaegyüttest, melynek hatására az emberi test és idõ munkaidõvé és munkaerõvé változott, melyet valóban tovább lehetett alakítani nyereségtöbbletté”.

Ahhoz, hogy az ember a termelés mûködtetõjévé válhasson, szükség volt arra, hogy az ember létezést mikroszkopikus hatalmi hajszálerek szõjék át. Ez a biohatalom a maga teljes pompájában. És ez az a fogalmi keret, amely Han szerint a 21. század elejére elveszítette magyarázóerejét.
Neoliberalizmus és pszichohatalom

Foucault 57 évesen, 1984-ben halt meg, és utolsó alkotói éveiben ugyan egyre inkább felmerült számára is a kérdés, hogy az általa kidolgozott, elsõsorban a 18. és 19. századi kapitalizmus megértésére alkotott fogalmai hogyan alkalmazhatóak a 20. század második felére, a válasz kidolgozására már nem maradt ideje.

Az elmúlt évtizedekben számos találgatás született arról, hogy hogyan formálódott volna tovább Foucault hatalomkoncepciója a neoliberalizmus térnyerése után, és ehhez az áramlathoz csatlakozott Han is, amikor arra jutott, hogy szerinte Foucault idõvel jó eséllyel átértékelte volna a biohatalom fogalmát, és áttért volna a pszichohatalomra.

A hetvenes-nyolcvanas évektõl kezdve a nyugati világban egyre inkább meghatározóvá váló neoliberalizmust Han a kapitalizmus egy olyan mutációjának tekinti, amely elsõsorban már nem a testekre koncentrál, hanem a tudatra, és amely a pszichét ismerte fel produktív termelõerõként.

Ez a felismerés összhangban van a munka jellegének alapvetõ megváltozásával: a hetvenes évek óta zajló elektrotechnikai forradalom, azaz a számítógépek és digitális eszközök terjedése alapjaiban változtatta meg a munkakörülményeket. Egyre több és több lett az olyan munkatípus, mely már nem az anyagi világ dolgainak megformálásáról és kezelésérõl szól, hanem immateriális alapon nyugszik: szavak és érzelmek, ötletek, kódok és vizuális jelek válnak egyre nagyobb arányban a munka tárgyává, információkat és szoftvereket állítunk elõ, a test pedig egyre inkább átkerült a szépség- és az egészségipar felügyelete alá.

És Han szerint ez az eltolódás alapvetõ jelentõségû: ezáltal ugyanis a munka sokkal hatékonyabban tudta gyarmatosítani az életünket, mint korábban valaha, és életünk meghatározó szervezõelvévé válhatott az állandó önoptimalizáció, amirõl hamar kiderült, hogy a hatalmi alárendelés egy nagyon hatékony formája.

Han történészi és antropológiai munkákra építve érvel úgy, hogy a kapitalizmus kialakulását követõ évszázadokban az emberek egy jelentõs részének életében sokkal világosabb határok húzódtak a munkaidõ és a szabadidõ között. Az elmúlt évtizedek viszont e határok elmosódását hozták magukkal.

Egyrészt, mert a fejlett országokban látványosan visszaszorult a határozatlan idejû szerzõdéses, fix munkaidõs, heti 40 órás, végezhetõ munkakörök aránya. Ami jött helyette, azt munkaadói oldalról rugalmasabb, munkavállalói oldalról pedig bizonytalanabb körülményekként lehet leírni: jelentõsen megnõtt a határozott idejû, illetve projekt alapon szervezõdõ munkakörök aránya, nagyon terjed az önfoglalkoztatás, egyre több a részmunka, és ezek mind olyan tényezõk, melyek jóval kiszolgáltatottabbá teszik az érintett emberek életét.

A másik jelentõs változás a technológia frontján ment végbe. Az okostelefonok és az internet villámgyors terjedése révén radikálisan átalakult a munkavállaló és a vállalata viszonya. Az elmúlt években számos kutatás készült a radikálisan megváltozott munkarutinokról: arról, hogy milyen sok munkavállaló kezdi a napját ébredés után a munkahelyi levelek átfutásával, hogy aztán este, bõven a munkaidõ lejárta után még munkahelyi ügyekkel foglalkozzon otthonról.

Azáltal, hogy már sokkal kevésbé vagyunk fizikailag a munkahelyünkhöz kötve, sokkal inkább ki is vagyunk szolgáltatva neki. Az okostelefonok, melyek a több személyes szabadság ígéretével jelentek meg a piacon, több kényszert és nagyobb ellenõrzést hoztak magukkal. A digitális eszközök és az internet miatt a figyelmünk pedig töredezettebb és szétszórtabb, mint valaha.

Han példája szerint a sokak által éltetett multitasking képessége valójában nem elõrelépés az emberek számára, hanem visszazuhanás a vadállatok világába: a vadon élõ állatok azok, melyeknek folyamatosan egyszerre több felé kell figyelniük, az állandó fenyegetettség miatt sosem tudnak elmélyedni egyetlen cselekedetben.

Az emberi gondolkodás sajátja éppen a szemlélõdõ alámerülés volt, ezzel szemben a multitasking széles, de lapos figyelme a hanyatlás tünete.

Ezek a munkaerõpiaci, illetve technológiai változások szervesen illeszkedtek a neoliberális fordulatba, melynek következménye az egyéni felelõsséget, az állandó versenyhelyzeteket hangsúlyozó, individuális ösztönzõkkel operáló vállalati kultúra, mely idõvel a munkatípusok többségét áthatotta.

Ennek alapvetõ hatása volt a személyiségünkre is: az University of London kutatója, Peter Fleming például arról írt pár éve megjelent könyvében, hogy a 21. század elejére megjelent az „Én, a Munka” funkciója. Elemzése szerint míg korábban a munka inkább csak egy volt az emberek mindennapi tevékenységei közül, a kapitalizmus jelen korszakára egy olyan funkcióvá vált, mely az identitásunk szerves alapját adja.

Ez is az immateriális munkatípusok terjedésével függ össze, hiszen emiatt a

munkavállalók egyre nagyobb hányada szorult rá arra, hogy már ne fizikai termelõerejét, hanem az érzelmeit, kognitív képességeit, kreativitását, azaz magát a személyiségét bocsájtsa áruba.

És ez a változás, ami Han szerint nem értelmezhetõ a fegyelmezés világa felõl. Ha meg akarjuk érteni a mai világot, akkor már nem a gyárak, a börtönök vagy a szanatóriumok világát kell feltérképeznünk, mint ahogy arra Foucault tett kísérletet, hanem a fitneszstúdiókét, a repterekét, a génlaborokét és a bevásárlóközpontokét. A jelenkor alanya ugyanis nem a fegyelem, hanem a teljesítmény társadalmának lakója.
Beteggé facsarjuk magunkat

A munka persze már a kapitalizmus elõzõ korszakában is központi jelentõségû volt. De akkor még a fegyelem felõl volt szabályozva, tiltó-parancsoló munkaszervezés szabta meg a kereteit. Ezt váltotta le mára számos munkatípusnál a megerõsítés és az igenlés elve. Az 'Ezt kell csinálnod' helyett az 'Igen, meg tudjuk csinálni' lett a jelszó, ennek a túlcsorduló pozitivitásnak pedig számos káros következménye lehet.

A modernkori szorongás egyik legismertebb kutatója, Alain Ehrenberg mutatta be, hogy a nyugati társadalmakban a hetvenes évektõl bekövetkezõ változások hogyan hatottak az emberek mentális egészségére. A depresszió népbetegséggé válásának egyik kiemelt színtere nála is a munka világa: a nyolcvanas évekre, ahogy felbomlott a fegyelmezésre épülõ munkaszervezési modell, megjelent egy olyan humántõke-menedzselési szemlélet, amely nagy hangsúlyt fektet az autonóm viselkedési formákra, fontossá vált, hogy minden alkalmazott vállalkozói szemlélettel bírjon.

Ekkor már nem vak alkalmazkodást várnak el a munkahelyeken, hanem kezdeményezõkészséget: a jó munkavállaló az, aki minden kognitív kapacitását alárendeli a cég teljesítményének, gyorsan tud alkalmazkodni és minden helyzetben feltalálja magát. Ennek a szemléletnek a terjedésével párhuzamosan ugrott meg a mentális problémák száma is a fejlett országokban, és Ehrenberg elemzésében a

modern individuum depresszióját az okozza, hogy látszólag megkapta az engedélyt a teljes szabadságra, de képtelen felnõni ehhez a feladathoz.

A témával foglalkozó, 1998-ban megjelent könyve óta világszerte számos kutatás és tanulmány született, mely a gazdasági berendezkedésünk és a mentális egészségünk közötti kapcsolatot vizsgálta, és a felismerések rendre egy irányba mutatnak: a kapitalizmus új korszakának az önmegvalósítást hirdetõ, és a közösségeket háttérbe szorító tendenciája miatt az identitás kialakulását és megszilárdulását komoly akadályok nehezítik.

Ezek a feszültségek jelennek meg Han szerint azzal, hogy míg a korábbi korszak szubjektuma alapvetõen kötelességteljesítõ szubjektum volt, addig e új világ alanya nem kötelességbõl végzi a dolgát, hanem örömöt és kielégülést vár el érte. Az önmagukat menedzselõ, projektekben és startupokban gondolkodó egyének így kiszabadulnak a parancsoló 'Másik' fennhatósága alól, de ez Han szerint közel sem jelent valódi felszabadulást.

Azzal ugyanis, hogy önmagunk vállalkozójává válunk, odalesz az a forrás is, amely el tudta ismerni a teljesítményünket, így odalesz a feladataink végrehajtása után érzett elégedettség. A kielégülés elmaradása újabb dinamikát indít el: a teljesítmény-szubjektum úgy érzi, még többet és többet kell dolgozzon. Ehhez társul hozzá a megváltozott termelési viszonyok okozta teher: sokkal ritkábban érezhetjük úgy, hogy egy munka végére pontot tehetünk. Helyette egymásba átfolyó részfeladatok vannak, a munka egy lezárhatatlan folyamat lett, ennek pedig súlyos egészségügyi következményei vannak.

Annak, hogy az érzelmeink a termelés eszközévé váltak, egy további következménye lett, hogy ma mindent elborít az érzéseinkrõl és a hogylétünkrõl szóló beszéd. Egész iparágak épültek fel a jóllétünkre, a személyes hatékonyságot elõsegítõ trükkök elárasztják az életmódmagazinokat, virágoznak a motivációs tréningek és a coachszakma, hatalmas népszerûségnek örvend az érzelmi intelligencia koncepciója és a nagyvállalatok HR-stratégiái kiemelt kérdésként kezelik a jelentkezõk személyiségjegyeit.

De hiába a rengeteg pozitív üzenet, a 'Valósítsd meg önmagad!' felszólítása, Han szerint nem a jó élet iránti érdeklõdés mozgatja ezeket az önoptimalizációs trendeket, hanem a piaci logika elve: itt már nem csak a munkaidõ kizsákmányolása történik, hanem a munkavállalóé is.

Han konklúziója szerint a teljesítmény-szubjektum egy projektté szabadította fel magát, de ez egyáltalán nem jelentette az erõszak vagy a hatalom eltûnését, a kívülrõl érkezõ kényszer egyszerûen csak belsõvé válik. Ez kapóra jön a gazdasági rendszernek is, hiszen az önkizsákmányolás mindig sokkal hatékonyabb a rendszer szempontjából, mint a kényszerek által szabályozott külsõ kizsákmányolás.

A teljesítménytársadalom így lesz az önkizsákmányolás társadalma, melyben a teljesítmény-szubjektumok a kiégésig facsarják magukat.

Vagy akár tovább is: az olasz filozófus, Franco Berardi például úgy olvassa pár éve megjelent könyvében az öngyilkosságok számának alakulásáról szóló WHO-statisztikákat, hogy azok mögött a modern individuum csapdahelyzete áll magyarázatként.

Berardi is arra hivatkozik, hogy az immateriális munka terjedése miatt a kreativitásunk és az érzelmeink váltak a termelés részévé, ez pedig az embereket egyre inkább arra sarkalja, hogy a nyelvi-kognitív képességeikre kizárólag olyan kompetenciaként tekintsenek, mely a gazdasági versenyben felhasználható.

Ezzel párhuzamosan viszont minden olyan káros következmény, mely a megterhelõ társadalmi és munkaviszonyokból származik, úgy van kezelve, mint a szubjektum belsõ ügye és megbicsaklása. És nagyon nehéz kiutat találni ebbõl a csapdából, mert Berardi szerint mindez mélyen gyökerezik a kultúránkban és a gondolkodásunkban. Elemzése szerint emiatt fordulhat elõ, hogy egyre többen érzik magukat egyedül és versenyhelyzetbe kényszerítve, miközben az érzelmek és a kognitív képességek termelésbe vonása miatt a szolidaritás korábbi formái már nem mûködhetnek tovább.

Nem csak az érzelmeink válnak a munka áldozatává: Han szerint ugyanez történik a munkaidõn kívüli tevékenységekkel. Ennek szemléletes példája, ahogy a játékot megszállta a munka világa. A játékra alapból úgy szoktunk gondolni, mint ami szöges ellentéte a munkával töltött idõnek. De közben a játék olyan logikával bír, amely remekül hasznosítható az érzelmeknek a termelés alá rendelésében: gyorsan ad visszajelzést és sikerélményt, ezzel pedig további motivációra sarkall. Egy játékba belemerült ember érthetõ módon érzelmileg jobban involválódik a tevékenységében, mint egy munkára fogott alkalmazott.

A játszó ember klasszikus filozófiai leírásai is úgy szóltak, hogy a játék akkor éri el a célját, ha a játszó feloldódik a játékban. A játéknak ezt az erejét gyarmatosítják azzal, hogy a munka világát játékosítják: a gamification mára nagyon komolyan megalapozott hatékonyságnövelõ szemléletté nõtte ki magát, szakkönyvek és tréningek sokasága hirdeti, hogyan lehet a munkahelyeken a játék logikájából átemelt eszközökkel, azaz pontozással, ranglistákkal, szintlépésekkel észrevétlenül nagyobb elkötelezõdés felé terelni a munkavállalókat.
Az internet megöli a lelket

Han szerint a neoliberalizmus egy nagyon hatékony rendszernek bizonyult, mivel felismerte, hogy minden, ami a szabadság kifejezéséhez és megéléséhez köthetõ, azaz az érzelmek, a kommunikáció és a játék, az kizsákmányolható. A kizsákmányolás belsõvé vált, és mindenkit érint. Az érintettek viszont magukat látják felelõsnek a helyzetükért, és senki nem kérdõjelezi meg a rendszer alapját.

Ebben a világban a hatalomnak egyre kevésbé kell megmutatnia magát. Régi felismerés, hogy a hatalom annál sikeresebb, minél csendesebben mûködhet, és ehhez most minden eszköz adott: ez a hatalom igent mond, biztat, a pozitív érzelmekre épít. Közben pedig mindent lát és egyre több mindent tud elõre.

Fontos eszköze ennek a mûködésnek a digitalizáció, melynek térnyerését Han nagyon kritikusan szemléli: szerinte a korlátlan szabadság hordózójaként ünnepelt internet a totális kontroll eszközévé vált. És ennek a megfigyelõrendszernek a felépítésében önként veszünk részt, lelkesen osztunk meg magunkról minden adatot, ez pedig fokozatosan ássa alá a szabadságunkat.

A szabad döntéshez ugyanis az kell, hogy a jövõ nyitott legyen. A bigdata korában viszont az emberi viselkedés egyre inkább megjósolhatóvá válik. Ugyanezt a témát járta körül más irányból Shoshana Zuboff 2019 elején megjelent sikerkönyve, a Megfigyeléskapitalizmus kora, melyben azt állítja, hogy a jelen gazdasági rendjében az emberi tapasztalatok váltak a termelés nyersanyagává, és a legnagyobb techcégek minden erejükkel azon vannak, hogy a lehetõ legpontosabban meg tudják jósolni a viselkedésünket és a döntéseinket.

Zuboff techalapú elemzésével szemben Han filozofikusabb irányból érvel. Szerinte azzal, hogy a digitalizáció hatalomátvételével a transzparencia lett a legfõbb rendezõelve a világunknak, odalesz valami mélyen emberi: a titok, az idegenség, a másság tapasztalata, az a felismerés, hogy az emberi élet nem redukálható pusztán adathalmazokra.

A bigdata annak a személynek a vége, amely szabad akarattal rendelkezett

– írja egy ponton Han, aki szerint azáltal, hogy minden mozdulatunk és keresésünk tárolva van valahol, egy sokkal precízebb kép alkotható meg a viselkedésünkrõl, mint amilyennel akár mi magunk rendelkezünk magunkról. A bigdata révén ugyanis olyan mikrocselekvések is feltárhatóak, melyeket az éber tudat sosem venne észre: az emberi viselkedéseknek egy sokkal finomszemcsésebb modellje ez, amely az emberek számára eddig nem volt megismerhetõ, és melybõl kinyerhetõ a társadalmak kollektív tudatalattija is. Ez pedig lehetõvé teszi a tömeges viselkedés olyan befolyásolását, mely pontos elõrejelzést ad a társadalmi folyamatokról, de az emberi tekintet elõl észrevétlen marad.

Han egyik rövid esszéjében arról ír, hogy a gondolkodás, komolyan véve a fogalom jelentését, nem a digitális terület tevékenysége: szemben ugyanis a kalkulációval, a gondolkodásban nagy hangsúly jut az elakadásokra, a szünetekre, a tévutakra és a meglepetésekre.

A digitalis információ korában ez a tevékenység viszont egyre inkább ellehetetlenül: a gondolkodás öröme helyett az információs fáradtság érzése e korszak alapélménye a töménytelen ránk ömlõ információ miatt. De az adatok végtelen és transzparens burjánzása további sérülésekhez is vezet: ellehetetlenül például a bizalom társadalmi gyakorlata. Ahhoz, hogy valakiben megbízhassunk, az kell, hogy ne tudhassunk meg róla mindent azonnal. Így marad tétje annak, hogy elhiggyük neki azt, amit magáról állít. Ha azonban bárkirõl bármilyen információ könnyedén kikereshetõvé válik, ennek az alapvetõ emberi viszonyulásnak nem marad többé tere.

És odalesz az emlékezés máig megélt módja is: az emberi memória ugyanis narratívákból dolgozik, és szükségszerû eleme a felejtés. A digitális memória viszont nem felejt, csak végeláthatatlanul felhalmoz. Ez pedig megszünteti az emlékezés dinamikus, élõ szerkezetét: elmesélt, emberi történetek helyett ahogy Han fogalmaz, élõhalottakra jellemzõ információtömeget kapunk: ott lesz benne minden elképzelhetõ információ, de elvész belõle az elevenség.

Ezekre építve ír arról Han, hogy a bigdata az abszolút tudás világát hozza el, melyben minden tudás felhalmozható, melyben a megismerés sosem jut nyugvópontra, az érzékszerveink információról információra rohannak tovább, a gondolkodás pedig ellehetetlenül, és így az emberi szellem, avagy a lelkünk lesz oda. Ezt megváltásként és haladásként ünnepelni szerinte tévhit, ez csak egy új barbárság elõszobája.
Eltalálta, hogy mit éreznek egyre többen

Han sötét hangulatú, pesszimista elemzéseit szokás egy születõfélben lévõ új német romantika filozófiai megalapozásaként is emlegetni, és ez annyiban nem meglepõ, hogy mit kínál kiútként a szerinte egyre letisztultabb, átláthatóbb és így egyre embertelenebb világból. Szinte minden könyvének visszatérõ állítása, hogy társadalmainkban túlcsordul a pozitivitás: világunk Jeff Koons tökéletesen simulékony alkotásainak világa lett, melybõl lassan eltûnik minden, ami idegen, karcos vagy zavarba ejtõ.
Jeff Koons felfújható alkotása New Yorkban, 2017-benFotó: TIMOTHY A. CLARY/AFP

Ezzel szemben Han többek között a befelé fordulást, a szemlélõdést, az eltévelyedést, az unalmat, a másra való rácsodálkozást élteti. Filozófiájában van valami mélyen konzervatív, kritikusai is azt vetik a szemére, hogy idõnként túlontúl nosztalgikus egy olyan világgal szemben, amely jó eséllyel igazán soha nem is létezett.

Ez összefügg azzal a másik érdemi kritikával, hogy Han ugyan alapvetõen általános emberi tapasztalatokként mutatja be tárgyait, de leírásai nyilván nem passzolnak az emberiség többségének életkörülményeire. Akikrõl Han ír, azok elsõsorban a fejlett országok nagyvárosainak középosztálybeli tagjai, azok az emberek, akik információk elõállításán dolgoznak, akik a leginkább haszonélvezõi és/vagy kárvallottjai a digitális technológia térhódításának.

Szövegeiben csak említés szintjén kerülnek szóba a globális és országokon belüli egyenlõtlenségek, a nemek közötti gazdasági és társadalmi különbségek vagy mondjuk azoknak az embereknek az életkörülményei, akik a világ más részein végzett kõkemény materiális munkával járulnak hozzá a kapitalizmus jelenlegi szakaszának fenntartásához a fejlett országokban.

Ezek a kritikák nyilván mind jogosak, és részben el is lehetetlenítik, hogy Han könyveit társadalomtudományként olvassuk. De Han valószínûleg nem is várja el ezt egyetlen olvasójától sem. Szövegei a filozófia egy régi hagyományához kapcsolódnak, amely arra kereste a választ, hogy mi az ember. És az általa kínált válaszokhoz a jelek szerint sokan tudnak kapcsolódni.
Link