Zajongó üres lelkek közt
keres lyukas gyûszûvel
kimerhetõ tengerszemet
ám lel tengernyi szemetet

Szava sincs a hallgatáshoz
sem énhozzám sem máshoz
nem ér ölelõ karjai zsebelve
töm létet apasztó csatornát

Meneszteném de kín az út
züllött hullák közt leli kedvét
emel csótányt temet medvét
míg õ az isten és könyörület

Ugraszt nyulat embert ölet
zsibbadt lelket aggat hittel
szögre viszi ki sosem jõ el
a jövõ háborúknak atyja õ

Ki nem hiszi maga járjon
nyomdokában sírás kánon
sem tisztesség sem égi igaz
nem hatja meg alélt grimasz

De mégis csak õ az isten
bár önmagát sem érti ésszel
mit kezdjen ezzel az egésszel
sodródva a mocskos árban

Mert kulcsok vagyunk mi
a zárban hol ajtó sincs már
a kilincshez a lópofájú zsidó
tincshez: töltény ül a tárban

Istenek jöttek mentek, míg
víg világokat tönkre tettek
szolga lelkû hitvány gazok
fantaszták és hamis tanok

Jobb híján istenekké lettünk
Mert embernek túl gyarlóan
szerettünk létünkbe hûlve
és Istent keressük hevülve

Szavak közt csipkebokorban
tempromokban mecsetben és
zsidók közt az ólban ímhol
nincs, hol ember nem jelen

Ha benned sincs, máshol nincs
keresve keservvel sem helyed
mert isten szava a személyes
út melyen magadat megleled.