Rákos évforduló

"Most lesz októberben pont egy éve, hogy rákot diagnosztizáltak nálam. Korai stádium, a Fej- Nyak Sebészeten akárhány doki látott, mind megjegyezte, mekkora szerencsém volt. Ha nem megyek idõben orvoshoz, ha nincsenek ismerõsök, akik azonnal telefonálnak, és intézkednek helyettem, akkor most nem biztos, hogy itt gépelgetem magamból a dühömet.

Ha nincs ismerõs, és nem kerítenek nekem protekciósan MRI-re idõpontot, ha utána nem találnak mûtéti idõpontot, akkor most lehet, hogy kemót kapok valahol máshol, egy elfekvõben. Vagy már magam szálltam volna ki az egészbõl, amit úgy hívnak, hogy élet.
A mûtét elõtt este nyolckor ültünk az orvosi szobában ketten az operáló orvosommal.
Rohadtul féltem.
Lekattant rendelõ, elhasznált vizsgálóasztal, mintha egy idõutazáson lettem volna – az ország legjobban felszerelt onkológiai centrumában. Addigra már ez nem zavart.
- Nem lehetne elhalasztani? – kérdeztem az orvosom.
- Nem! – mondta olyan hangsúllyal, ahogy a tanár rászól az értetlen diákra. Tudtam, hogy nem viccel. Addigra már több szaktekintélyt kikérdeztem, és mind azt mondták, hogy a lehetõ leghamarabb mûteni kell, mert hetek alatt képzõdhet áttét a nyirokcsomóban, onnan a tüdõ a következõ állomás, onnan pedig a temetõ.
Még szerettem volna megkérdezni egy csomó dolgot, de láttam, hogy fáradt, és egyébként is megjegyezte pár perccel korábban, hogy ötkor letelt a munkaideje, és szerencsésnek érezhettem magam, mert ha nincs protekcióm, akkor várnom kell a vizsgálatokra és a mûtétre - a rák viszont nem várt volna.
Végtelenségig kiszipolyozott orvosokkal, ápolókkal találkoztam, akik versenyt futnak a sorssal, hogy megmentsék a betegeiket.
Mert beteg van dögivel. Tessék egy reggelen elmenni az Országos Onkológiai Intézetbe, és megnézni, hány beteg vár a recepción, kezükben a leleteikkel. Tessék felmenni a laborhoz, ahol tömött sorban várnak vérvételre. Húsz és nyolcvan között minden korosztályból. Mint egy gyárban, futószalagon veszik az ápolónõk a vért, mert annyi a beteg, és olyan kevés az ápoló. Itt a beteg lelkére nincs idõ. A beteg ilyenkor zombi üzemmódba kapcsol, és mint egy gép megy arra, amerre mondják neki, és reméli, élve kerül ki a darálóból.
Nekem volt ismerõsöm, így is elõfordult, hogy négy órán át ültem a lépcsõn, mert nem volt elég szék a folyosón. Nekem volt ismerõsöm, így be tudtak tenni egy MRI-vizsgálatra. Ha nem kaptam volna idõpontot a mûtét elõtt, mehettem volna a magánrendelõbe MRI-t csináltatni 86 ezer forintért soron kívül.
Mehettem volna a magánrendelõbe onkológushoz is alkalmanként 20-30 ezer forintért.
Megnéztem: ez az ára. Az interneten elérhetõ mindenki számára.
Az egészségügy gyakorlatilag az elmúlt hét évben fizetõs lett. Fõvárosi kórházakban nyáron csak úgy tudtak szabadságokat kiadni, ha bezártak osztályokat, mert nincs se orvos se ápolószemélyzet. Az orvosoknak vagy magánpraxisuk van, vagy elmentek külföldre, vagy mint a Jahn Ferenc kórházból annyi ápoló ment el az IKEÁ-ba eladónak, hogy már beosztást sem tudtak csinálni.
Közben tegnapi hír, hogy Onkológiai Centrumot építünk. 60 millió euróért, ami 18,7 milliárd forint.
A János Kórházban meg nincs fûtés, éjjel hét fok van.
Az egyik mellrákos ismerõsömnek a kezelõorvosa meg felmondott, mert megy Angliába.
Olyan gazdag ország vagyunk, hogy ölbe tett kézzel nézzük, ahogy kiürülnek a kórházak orvosi és nõvérszobái. Olyan gazdag ország vagyunk, hogy Vietnamnak építünk kórházat.
A magyar beteg pedig dögöljön meg. Legalább nem kerül pénzbe az ellátórendszernek.

Orbán Viktornak azt kívánom, legyen boldog nagyapa, éljen soká, de szüljön Ráhel legközelebb állami kórházban, és ha ne adj Isten beteg lesz, üljön vizsgálatra várva õ is a hideg lépcsõn négy órát.
És legyen átkozott.
Mert ma Magyarországon emberek halnak meg, mert nincs orvos, mert nincs nõvér, mert nincs MRI, mert nincs CT.

De stadion van, és kórház is lesz - Vietnamban.

És aki azt mondja, hogy uszítok, annak a jó kurva anyját."