A Budapest Beacon négyrészes interjúsorozatot indít, melyben egykori és jelenleg is státuszban lévõ bírókat kérdeztünk arról, mi történik ma a törvénykezésben: hogyan csorbul a bírói függetlenség, miként lehet valakibõl bíró, milyen befolyásolási kísérleteket tapasztalnak, mi a szerepe az Országos Bírói Hivatal élén álló Handó Tündének. A megszólaltatott szakemberek közül ketten névvel és arccal, ketten viszont – akik jelenleg is magas pozíciót töltenek be a bírósági hierarchiában – csak nevük elhallgatásával, arcuk kitakarásával és hangjuk eltorzításával voltak hajlandóak nyilatkozni.

Sorozatunk elsõ részében Székely Gábort kérdeztük, aki ma már ügyvédként praktizál, de korábban több mint tíz évig bíróként dolgozott. Székely beszélt nekünk menesztésének furcsa körülményeirõl – például arról, hogy a mai napig nem tudja, mi alapján nyilvánították alkalmatlannak; az információért pereskednie kell –, de arról is, hogy a bíróságokat ugyanúgy átszövi a korrupció, a kölcsönös lekötelezettség, a baráti kapcsolatok, sõt, még a személyes bosszú is, mint a társadalom más területeit.

A bíróságokon is mindennapos a mutyizás: „elintézzük fû alatt, írjuk alá, papírozzuk le, dátumozzuk elõre, dátumozzuk vissza, ne az kerüljön ide, ami ténylegesen elhangzott, ne azt írjuk, ne úgy írjuk”. Aki ebben nem akar részt venni, azt a rendszer szépen lassan kidobja magából, ha más eszköz nincs, a bírót szó szerint az õrületbe tudják kergetni a ráosztott ügyek mennyiségével és milyenségével. Ha hibázik – márpedig mindenki hibázik –, zsarolhatóvá válik, majd szükségképpen behódol, mert nem létezik érdemi érdekérvényesítõ fórum. „Ha belesimulsz a rendszerbe, ha elfogadod a szabályait, akkor nem róják fel a hibákat” – mondja az egykori bíró.

Az „urambátyám-rendszer” tehát mûködik, mindenki mindenkirõl tud mindent, így nem nehéz az ügyeket úgy kiosztani a bírókra, hogy prognosztizálható legyen az adott ügy kimenetele, sõt: Székely tud olyan Zala megyei másodfokú bírói tanácsról, ahol a tanács elnöke megkövetelte, hogy mire elérkezik a tárgyalás napja, addigra a másodfokú ítélet írásba legyen foglalva.

A „renitensek”, akik nem hódolnak be, egymásról nem nagyon tudnak, hiszen minden titokban, a nyilvánosság teljes kizárásával zajlik, külsõ szemlélõként tehát úgy tûnhet, hogy „itt minden tökéletesen mûködik, ez egy jogállam, tessék szépen továbbmenni” – mondja Székely. A rendszerbõl „kiutált” bírák gyakorlatilag persona non grata státuszba kerülnek, korábbi törvénykezési helyük környékén – az adott városban, megyében – elszigetelõdnek, még ügyvédként sem tudnak érvényesülni: a legegyszerûbb pert sem tudnák megnyerni, a rendszer így áll bosszút az ellenállókon, sõt, még a szakmabeli családtagokon is. „Ez gyakorlatilag egy család teljes anyagi, egzisztenciális ellehetetlenüléséhez is vezethet, és ezt õk pontosan tudják, nagyon gyakran vissza is élnek vele”.

A megyei bíróságokon ennek megfelelõen „igazi hûbérrendszer alakult ki”. A helyi törvényszék elnöke kvázi élet-halál ura – õ a hûbérúr –, a hierarchiában való elõrelépés nélkülözhetetlen eleme a lekötelezõdés, az Országos Bírósági Hivatal (OBH) pedig ahelyett, hogy javított volna a helyzeten, felülrõl rátelepedett a rendszerre. A Handó Tünde vezette szervezet nemcsak hogy nem szüntette meg a rendszer anomáliáit, hanem éppen ellenkezõleg: saját céljai érdekében kihasználja azokat. Az OBH 2012-es színre lépésével tehát a bíróságokon nem sok dolog változott – a rendszerváltás után érdemben senki nem mert belenyúlni a rendszerbe –, a szervezeti struktúra lényegében ugyanaz, mint 60-70 évvel ezelõtt. Székely éppen ezért úgy látja: Handó Tünde, Polt Péter – a NER – nem okozói a hibáknak, hanem tünetek, és szerinte hiú ábránd azt gondolni, hogy leváltásukkal gyökeres változás áll majd be a bíróságok életében. Az OBH mûködése ettõl függetlenül botrányos – így a volt bíró –, csakhogy akik lázadnak ellene, azok leginkább azért tesznek így, „mert nem tudják sütögetni úgy a saját kis pecsenyéjüket, ahogyan azt korábban elképzelték”.

A szabálykerülés Székely szerint gyakorlatilag nemzeti sport: míg fejlettebb államokban pozitív dolog a jogszabálykövetés – egyfajta erény –, nálunk egyenlõ a lúzerséggel – vázolta a bajok valódi okát az egykori bíró. Azért megyek el ügyvédhez, hogy „papírozzuk le”: a közbeszerzésektõl kezdve a legegyszerûbb garázs adásvételi-szerzõdésig ezt kérik. Székely szerint bizonyos szempontból éppen ezért mindenki cinkos: aki elmegy egy ügyvédhez, és elvárja, hogy „csak papírozzuk le”, az miért háborodik fel azon, hogy mi például „csak lepapírozzuk”? Az emberek jogtudata nulla, a jogérzék pedig tökéletes – a szabálykerülésre.

A fentiek ismeretében talán nem meglepõ: Székely a saját ügyében abszolút nem bízik a magyar igazságszolgáltatásban, úgy tekint rá, hogy úgyis elviszi Strasbourgba. Mint mondja: ha nem vele történik mindez, akkor nem hinné el; azt mondaná, hogy ma Magyarországon ez nem történhet meg. És mégis megtörténik. Egyszerûbb lenne, ha leírnák, miszerint Handó Tünde azt akarja, hogy Székely Gábor többé ne legyen bíró ahelyett, hogy „kölcsönösen hazudozunk egymásnak itt bíróságról, jogállamról, demokráciáról, miközben ez már régen nem az”.

Mindez azonban nemcsak rá, de a hétköznapi, nem jogász, nem ex-bíró peres felekre is igaz lehet: „amikor eljön ide egy ügyfél, és elmondom neki, hogy körülbelül mi várható egy perben, nagyon-nagyon el szoktak szomorodni, mert neki errõl meg arról van papírja, de ha a másik oldalon megjelenik a politikai, ne adj’ Isten pártpolitikai érdek, akkor vége” – mondja Székely, aki szerint ma Magyarországon gyakorlatilag nincs olyan ügy, amibe ne lehetne belenyúlni.

S, hogy a végére egy kis remény is maradjon: az egykori bíró szerint mindezek ellenére rengeteg tisztességes, szakmailag nagyon felkészült bíró dolgozik ma Magyarországon, részben ebbõl is adódik egy csomó konfliktus és feszültség.
Link