Két roma kislányt fogadtunk örökbe. Na és?

Mintha még mindig valami sejtelmes titok lengné körül azt, ha nem cigány közösségbõl érkezõ párok roma babát fogadnak örökbe. A környezetünk is nyelt egyet, a hivatalban is méregettek bennünket. Pedig a hétköznapjaink örömei és feladatai ugyanolyanok, mint a ti családotokban.

„Ide bármit beírhatnak” – mondta az ügyintézõ, amikor az örökbefogadás elindításához szükséges tengernyi papír kitöltésekor ahhoz a dokumentumhoz értünk, mely arról szólt, milyen gyereket fogadnánk el. A nyomtatvány rákérdez a nemre, az életkorra, az egészségi állapotra, de még a településtípusra is, ahonnan jöhet a baba. És van egy megjegyzés rovata. No, itt lépett akcióba a hivatal embere, s amikor látta, hogy a férjem és én átugorjuk ezt a rubrikát, mélyen a szemünkbe nézett, és nyomatékosan megismételte: „Tényleg, bármit!”
hirdetés

„Köszönjük, nincs megjegyzésünk”, feleltük, és mi is elmerültünk bürokratánk aggodalmaskodó tekintetében. Ekkor végre megértette, képben vagyunk, de a válaszunk: NEM, nem írunk ide semmit!
„Tizenhárom évesen ott lesz a pocakjában az unoka”

És hogy mirõl is szólt ez a furcsa színjáték? A magyarázathoz érdemes tudni, hogy még évekkel azelõtt, hogy férjem és én beléptünk az örökbefogadás rendszerébe, az akkori kisebbségi ombudsman az említett nyomtatványból kivetette a gyermek bõrszínére és etnikai hovatartozására vonatkozó direkt kérdést. Maradt helyette a megjegyzés rovat hosszú kipontozott sorokkal, ahol az ügyfél kibontakozhat, ha van mondanivalója a fentiekre vonatkozóan. S mivel nemcsak papíron, hanem szóban is szigorúan megtiltja a jogszabály, hogy a hivatalban rákérdezzenek, milyen származású gyermeket szeretnének (pontosabban nem szeretnének) a leendõ szülõk, marad ez a suta, de mindenképpen kártékony „ráutaló magatartás”.

E gyakorlatot még szégyenteljesebbnek látom, tudva, átérezve hogy sok esetben a párok milyen hosszú, megpróbáltatásokkal teli utat tesznek meg, míg a hatóság elé járulnak: szeretnének egy babát örökbe fogadni, és így természetesen megannyi bizonytalansággal és kétellyel a fejükben és a szívükben érkeznek meg ide. Így az is természetes, hogy a szakembertõl várnának megerõsítést és válaszokat a kérdéseikre. Ám ha egy csöppnyi aggály is van bennük bármilyen tekintetben, ahelyett, hogy korrekt, támogató felvilágosítást kapnának annak érdekében, hogy felelõsséggel dönthessenek, kifejezett nyomásgyakorlással találják szembe magukat.

Minket ebben is tenyerén hordozott a sors. Magabiztosak voltunk a döntésünkben, hogy semmilyen elvárásunk nincsen leendõ gyermekünk származásával, nemzetiségével, bõrszínével kapcsolatban: bárhonnan is érkezik õ, mi nagyon várjuk. Abban pedig különösen szerencsésnek tartom magunkat, hogy pontosan tudtuk, mit várhatunk a találkozástól a hivatalosságokkal. Felkészítettek minket a szülõk, akik már átmentek e tortúrán, illetve annak a nyílt örökbefogadást támogató civil szervezetnek a vezetõje, mellyel kapcsolatban voltunk. Nem lehetünk elég hálásak nekik.

Az is kiderült szülõtársaink történeteibõl, hogy a „meglepetések” sora nem ér véget az íróasztalnál. Egyikük elmesélte, hogy amikor roma kislányukat látogatták az örökbefogadására készülve az intézetben, ahol élt, egy ízben a gyerek egyik gondozónõje e szavakkal vonta félre õket: „Jól meggondolták ezt? Már csak azért, mert a cigánylányok nem bírnak a vérükkel, aztán majd csak leshetnek, ha tizenhárom évesen ott lesz a pocakjában az unokájuk…” Hát, itt tartottunk. És hogy ma hol tartunk? Csak reménykedhetünk…

Képünk illusztráció – Fotó: SOS Gyermekfalu
Egy cigányt adsz a kezébe?!

Míg a célegyenesbe jutottunk, azaz férjem és én megkaptuk a papirost arról, hogy alkalmasak vagyunk rá, hogy szülõvé váljunk, úgynevezett örökbefogadásra felkészítõ tanfolyamon is részt kellett vennünk. Ezt a tanfolyamtitulust elég szerencsétlen megfogalmazásnak tartom. Didaktikusan hangzik, pedig a valóságban jóízû beszélgetések sora volt sorstársak, azaz örökbefogadásra váró párok között, egy pszichológus támogató jelenlétével. Jó volt meghallgatni egymást, a történeteinket, hiszen mindenki más utat járt be, mielõtt leült közénk. Az „elfogadjunk-e roma babát vagy sem” kérdése természetesen itt is elõkerült. A legtanulságosabb vélemények számomra azok voltak, amelyek azt hangoztatták, „persze, mi örökbe fogadnánk cigánygyereket is, semmi kifogásunk ellene, de mit szól majd a környezetünk, hogyan birkózunk meg az elõítéleteikkel?!” Akkor is azt gondoltam, és ma is azt gondolom, nem a körülöttük élõk negatív sztereotípiától tartottak ezek a párok, hanem a sajátjaiktól, azokat vetítették ki másokra. Amúgy azt is gondolom, hogy ha valakiben egy csöppnyi kétely is van, hogy szívbõl akarja-e õ ezt, akkor ne vállalja, ellenkezõ esetben mindenki rosszul jár, gyerek, szülõ egyaránt.

Persze a környezetünk változatos reakcióival mi is találkoztunk. Még várólistán sem voltunk, nemhogy a baba megérkezett volna, a kérdést – sokaktól, sokféle stílusban – megkaptuk: vállaljuk-e roma gyermek örökbefogadását? Azért az felért egy tõrdöféssel, hogy volt, aki számára egyenesen ez volt az egészben a legesleglényegesebb. Mintha nem is a baba lenne a fontos… Saját édesanyám, természetesen jól ismerve engem, minket, amikor elmondtuk neki, hogy nekifogunk az örökbefogadási procedúrának, szintén nekünk szegezte a kérdést, rögtön egy mentegetõzõ magyarázatot is hozzáfûzve. Bár ne tette volna… Hogy õ azért nem biztos abban, hogy a génjeivel nem örököl-e egy gyermek esetleg olyan tulajdonságokat is, amelyek nehézségeket okozhatnak nekünk a jövõben. Mi meg mondtuk, hogy mi pedig biztosak vagyunk abban, hogy nem. S ha majd esetleg nem stimmel valami a gyerekkel, azért kizárólag mi leszünk a felelõsek. Hosszú belsõ munka által, de végül anyám is magáévá tette a mi szempontjainkat. De elõfordult olyan is a társaságunkban, amikor egy nõ egyenesen nekem rontott: „Nem teheted meg, hogy nem a saját gyerekét, hanem egy cigányt adsz a kezébe!” Mármint a férjemnek. Mondjuk ez volt a legdurvább. De legalább kiderült a véleménye arról is, hogy mi nem egy hosszú, meddõséggel megküzdeni nem tudó kálvária után érkeztünk meg az örökbefogadás kapujába, hanem egészen egyszerûen így döntöttünk.

Aztán, ahogyan az lenni szokott, az élet mindent megoldott. Pontosabban nem is az élet, hanem – ahogyan késõbb is oly sokszor… – elsõ gyermekünk, aki „csõpostán” érkezett: még készen sem volt az összes szükséges dokumentumunk, amikor megszületett. És gyönyörûségével, kedvességével, kíváncsiságával, kibontakozó személyiségével mindenkit levett a lábáról.
Egy fekete és egy szõke szépség – így kerek

Százszor, ezerszer elképzeltem, hogy milyen lesz a pillanat, mit fogok érezni, amikor megcsörren a telefon, és a vonal másik végén a hang azt mondja, megérkezett! Egészen más volt. Nem okozott csalódást, mert csodálatos érzés volt, csak egészen más, mint amit el tudtam képzelni, mint amit vártam.
KAPCSOLÓDÓ Leszbikus pár, félvér kislány, örökbefogadás – és hagyományos családi élet

„Egy megyeszékhelyen született egy kislány, koraszülött, kis súlyú. Az anya kiskorú, cigány, állami gondozott.” Így, érzéstelenítés nélkül hangzott az elsõ pár mondat a telefonban. Én meg csak annyit éreztem, AZ ENYÉM! És egy negyedórácskát zokogtam, majd a férjemnek is, amikor felhívtam, és mindent magunk mögött hagyva robogtunk a kórházba.

Aztán megérkezett a második kislányunk is. Aki egyébként származása ellenére – bár jobban szeretek így fogalmazni: mellett – úgy néz ki, mint egy tejbe pöttyentett légy: világosabb a bõre, a haja és a szeme, mint az enyém. Szóval van egy fekete hajú, fekete szemû, kreol és egy szõke, kék szemû, fehér bõrû szépségünk. Tisztára, mint egy Benetton-reklám.

A sors ajándékaként még a terhessége idején megismerhettük kisebbik lányunk vér szerinti anyját. Az utolsó négy hétben vele várakoztam különbözõ szülészeti vizsgálatokra. Túlhordta a babát, így mindennap ellenõrizték, mindketten jól vannak-e. A hosszú ücsörgések alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz. Én, érthetõ módon, nem kérdeztem, nem kérdezhettem semmit az életérõl, õ fogadott a bizalmába. Ami, szintén érthetõ módon, igen jólesett. Elmesélte, hogy egy nõs férfival volt kapcsolata. Amikor észrevette, hogy terhes – olyan késõn, hogy a megszakítás már szóba sem jöhetett –, már vége volt viszonynak, õ mégis felkereste az illetõt, mondta neki, nem akar tõle semmit, de ez a baba meg fog születni, valamit tenni kell. Mire a férfi azzal csapta rá ajtót, hogy neki felesége van. Azért ez édes, hiszen nyilván ezt akkor is tudta magáról, amikor lefeküdt vele… A történet végén a lány annyit fûzött még hozzá, hogy egyébként a vér szerinti apa roma. Mire én: „drágám, a férfiak gyávasága egyetemleges, függetlenül attól, hova tartoznak”.

Azóta eltelt sok-sok év, de még a közös életünk elején jó ideig találkoztunk olyanokkal, akik hõsként ünnepeltek minket a férjemmel, és olyanokkal is, akik merõ „jó szándékból” aggódó kérdéseket tettek fel nekünk. Mindkettõt visszautasítom. Ugyanolyan édesapa és édesanya vagyunk, mint bárki más, sok igyekezettel, sok gyarlósággal és legfõképpen sok szeretettel az életünkben.

Képünk illusztráció – Fotó: SOS Gyermekfalu
Nem egy apától vannak, ugye?

És, természetesen, a mi hétköznapjaink sem azzal telnek, hogy a nap huszonnégy órájában választott identitásunk kérdéseit boncolgatjuk. Harcolunk a mindennapok feladataival, mint minden szülõ, és ha a fentiek miatt mulatságos helyzetbe kerülünk, hát jót mulatunk. Mert ilyeneket is hoz az élet. Férjem édesanyja egy vidéki nagyvárosban él, ahol szinte mindenki ismeri, mivel élelmiszerbolti eladóként dolgozott nyugdíjazásáig. Így a büszke nagymama elsõ odalátogatásunk alkalmával magához is ragadta a babakocsit, hogy végigkorzózva a belvároson – akkor még egyetlen – lányunokáját bemutassa. Amikor visszaérkezett, percekig nem tudott megszólalni a röhögéstõl, majd amikor magához tért, elmesélte, hogy egy ismerõse, miután lecsekkolta a kislány sötétebb bõrszínét, annyit kérdezett: „A fiadék Dél-Amerikából fogadták örökbe a gyereket, ugye?” A nagymama mindezt így kommentálta: „Könnyebben lemegy a torkán, hogy egy indián babánk van, mint az, hogy egy cigány!” Pedig õ is hosszú utat tett meg addig, hogy ma már könnyû szívvel és feltétel nélkül fogadja el mindezt. Mert amikor a kórházból felhívtuk, és beszámoltunk neki, a férjem egyértelmûsítette a gyerek származását is. Édesanyja nemigen szólt semmit a telefonba, majd pár perc múlva visszahívta a fiát, és ennyit mondott: „Hát, jó!”
hirdetés

A másik kedvenc történetem akkor játszódott, amikor a kislányok már óvodások voltak, és nyáron úszótáborba jártak. Ahogyan az szokás, reggel leadtuk, délután ugyanott átvettük õket az uszoda kapujában az edzõnõtõl. Aki szeretettel terelgette gyermekeinket vízben, szárazföldön egyaránt, és felénk is szimpátiával fordult, különösen az egyébként szintén szõke, kék szemû férjem felé… És várt az alkalomra, hogy kettesben beszélhessen velem, hogy elõállhasson azzal, ami láthatóan már napok óta nem hagyta nyugodni: „Gyönyörûek a kislányok, de nem egy apától vannak, ugye?” Mondtam neki, nem. Ettõl megnyugodott. Azt már nem fûztem hozzá, hogy nem is egy anyától, és egyik sem én vagyok. Kár lett volna összezavarni. Mindenesetre az edzõnõ ettõl fogva úgy tekintett a férjemre, mint akinek glória lebeg a feje felett. Megérdemelten. Hiszen milyen szépen elfogadott engem, és a ki tudja honnan szerzett gyermekemet…

De azóta már iskolába járnak a lányok, ismerik származásukat, és amit most kell tudniuk errõl a kultúráról, azt tudják. Ahogyan telik az idõ, úgy fog gyarapodni ez a tudásuk. A témáról többnyire akkor beszélgetünk otthon, ha van valami aktualitása, vagy ha õk hozzák szóba. Egyébként ez gyakran megtörténik, mert szeretnek errõl beszélni, és másutt is büszkén vállalják, hogy mi egy roma család vagyunk. De ez inkább legyen már az õ történetük. És én ezt tiszteletben tartom.
https://www.nlcafe.hu/ezvan/20180504/...-velemeny/

Esopus és La Fontaine állatmeséinek történetei azért ettõl kicsit hitelesebbek, számomra.
Egyszerûen nem hiszem el, és egy politikailag korrekt giccs történetnek tartom, amolyan okító példabeszédnek. Totálisan életszerûtlen.

Bivaly, meliket? Mindkettõ elég hitelesen hiteltelen. Te, a patikában egyre több idiótával futunk össze. Egyre kritikátlanabban, önkritikátlanabbak. Ettõl még persze a potápis marhaság ugyanolyan politikai maszlag, mint a cigányidomításos. Kapott is a hsz-ekben rendesen.

Imre !

Ettõl a gejl cigány történettõl csak hányni tudok, a Potápi történettõl meg idegbajt kapni. Mind a kettõ mocskos hazugság, másképpen, más okból, a cél az egy.
Budapesten olyan építkezés folyik, mint ha háború utáni ujjáépítés folyna. Budapest egésze "építkezik".
A belvárosra lassan nem lehet ráismerni korábbi, akár tíz évvel ezelõtti állapotához képest sem.
Bemész egy kisebb utcába, minden telken építkeznek, nincs egyetlen üres foghíj sem, és olyan mély alapozás megy, hogy liften viszik le és fel a melósokat. A múlt héten láttam a körúttal párhuzamos egyik utcában. Az Oktogon egészen New Yorkos, fehér ember alig, a tekintetben lévõ értelem meg semmi. Kizárólag török éttermek, büfék, kávézók, még kínai is csak elvétve, az egész körúton, végig. Evvel együtt a kosz, a lepusztultság van jelen, és hiába szép a virágágyás az Oktogon közepén, a széle mocskos, mint az egész körút hídtól hídig. Ami meg a "magyar fiatalokat" illeti, nincsenek ! A "magyar" csak felszín, este leveszi a ruhájával, nincs egészséges nemzeti tudat, és öntudat sem. Van helyette a ria-ria ! Az meg kevés, nagyon kevés, és ha megnézzük a hozzá tartozó arcokat, még kevesebb.
Viszont a hülyék és a méghülyébbek igénylik a fenti hazugságokat, " mert olyan jó hallani, hogy ilyen is van ". Mindjárt megyek is gyûjteni Isaorának, talán még nem késõ ?

Bivaly és "még sincs igazad"! Nem látod, hogy megy a békés átmenet és a felzárkóztatás, közpízen és a köz kárára, bár ez nézõpont kérdése:


Bogdán László üzenete a fiatal cigány lányokhoz
Mázli2018. máj. 04.Hozzászólások (2) Nyomtatás 646

Cserdi polgármestere, Bogdán László elárulja a nagy titkot! – a cserdi sztori címû cikkemben jól körüljártam miért tisztelem ezt az embert maximálisan. Sokan emlékezhetnek rá, hogy amikor berobbant a köztudatba, úgy asszociáltunk rá, mint aki be akarja vezetni a “Köcsögmentesítõ Program”-ot. Azóta sem kellett arcon köpnie magát, az évek során vastagon kiérdemelte a tisztelet mellett, szeretetünk is!

Olyan felajánlást tett egy nõ Cserdi fiataljainak, amitõl libabõrös leszel!- kattints rá

Bogdán László, a Baranya megyei Cserdi polgármestere egy mondattal állt a fiatal cigány lányok elé legutóbb, amiben az iskolapadot ajánlja a szülõszoba helyett.
Tanulj és utána szülj!

Cserdi lakóinak több mint 70 százaléka cigány. A falu tisztaságát, közösségépítési programját és munkanélküliség-kezelését bármelyik “magyar” település megirigyelheti. Bogdán László polgármester teljes mellszélességgel kiáll választói érdekeinek képviseletéért. Úgy véli, hogy nem a családalapítás az útja annak, hogy a helyi fiatalok jobb körülmények között élhessenek, hanem a tanulás.

“Ne szülni menjetek 17-18 évesen,hanem Fõiskolán és Egyetemeken képezzétek magatokat, mert képesek vagytok rá!”

Tanácsát sokan megfontolják a faluban, egyre több gyerek és szüleik gondolják úgy, hogy a jelenlegi helyzetükbõl az egyetlen kitörési lehetõsége a tanulás.
http://zacc.cafeblog.hu/2018/05/04/bo...lanyokhoz/

Jó ember ez a polgármester. Egymilliomodik alkalommal mutatta meg az érdeklõdõk ( ? ) számára, hogy a boylerban van a melegvíz ! Most tanfolyamot szervez, hogy hogyan kell kinyitni a csapot, utóképzés mesterfokon azoknak, akik majd el is tudják zárni ! Nem véletlenül vagyok ilyen maróan cinikus. Sajnálatos módon minimális fogalmaim vannak a genetikáról. Nem általánosítok !!! Csak a nagy számok törvénye, meg az élettapasztalat mondatja velem. Mint rendesen, nem vagyok politikailag korrekt. Ebben sem. Kiszáradt kútból nem lehet vizet merni, ez azért már csak érthetõ ? Vagy mindenki számára még sem ?

EZ AZ! ERRÕL POFÁZTAM! KIOKÍTJUK, KITANÍTJUK AZ ÓHÉBEREKET, KIPÁSOKAT, OSZT LESÜNK KI A FEJÜNKBÕL, MIKOR AZT LÁTJUK, HOGY MÍG NEKIK EGYRE JOBBAN MEGY ÉS MÁR NEM HOGY TELJESEN A FEJÜNKRE NÕTTEK, DE MÁR SZABÁLYOSAN TAPOSNAK RAJTUNK, ANNYIRA HÁLÁSAK A MARHA MAGYARJÁNAK, AKI ÉSZRE SE VESZI, HOGY JÓ PÁR EZER ÉVE A FENE JÓ SZÍVÉNEK ÉS HÜLYE FEJÉNEK KÖSZÖNHETI, HOGY A BEFOGADOTT, KIOKÍTOTTAK KITÚRJÁK, KIIRTJÁK A SAJÁT SZÜLÕFÖLDJÉRÕL, TÚLSZAPORODVA. AZ ETNIKAI TISZTOGATÁS ALAPJA, SZAPORODJ, MINT AZ ÜREGI NYÚL, MÍG A BEFOGADÓK KARRIER ÉPÍTÉSSEL, MEG ÉLETBEN MARADÁSSAL VANNAK ELFOGLALVA, HISZ MINDIG KEVÉS AZ A KU@VA PÉNZ!

Ilyen média háttérrel "csalogatják haza" a magyar munkavállalókat:

https://www.penzcentrum.hu/karrier/ko...66238.html