1. Miért érdekes most ez a "kérdés"? 2. Miért nehéz felfogni, hogy a szabadkõmûves hálózatok és a "titkosszolgálatok" feletti "háttérhatalom" levesébe naivan nem érdemes beleköpni. 3. Miért nehéz felfogni, hogy a CIA zsidó és a KGB-s zsidó közt nincs különbség, mert mindkettõ cionista mossados...
„Nem értem, mit vétettem én a hazámnak”
Bencsik Mihály állítja, a Szovjetunióról adott információkat az amerikaiaknak, de itthon nincs számára kegyelem

Legyen bármilyen rendszer Magyarországon, Bencsik Mihálynak nincs bocsánat. A 77. évében lévõ nyíregyházi férfit 1982. március 15-én jogerõsen hat év fegyházra ítélték kémkedés és devizagazdálkodás rendjének megsértése miatt. Elmondása szerint nem Magyarországról adott ki információkat, hanem a Szovjetunióról. A katonai bíróság ítélete ma is „bizalmas”, nem adják ki senkinek. Bencsik elmondásából azonban legalábbis egy pancser kém sorsa rajzolódik ki, aki hiába futkos fûhöz-fához, a mindenkori államhatalom nem ismer kegyelmet.

Tirpák (szlovák népcsoport, Nyíregyházán és környékén élnek – a szerzõ) vagyok, így a szlovák alapokon gyorsan megtanultam anyanyelvi szinten oroszul – kezdi az õsz hajú férfi a mondandóját. Idõnként megigazítja a szemüvegét, de egyébként rezzenéstelen; néha érhetõ csak tetten, hogy milyen feszült.

Tanári képesítést szerzett, felsõfokú szinkrontolmácsi vizsgát tett, és így került a Szovjetunióba, ahol 1969-tõl 1977 végéig konzuli útlevéllel Moszkvában dolgozott. Néhány hónapig a Moszkvai Rádió magyar osztályán, majd hét éven át a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottsága mellett mûködõ pártfõiskolán a magyar hallgatók hároméves képzésén elõadásokat fordított. De ez még semmi – saját bevallása szerint Bencsik emellett a Magyar Népköztársaság legfelsõbb szintû párt-, állami és társadalmi vezetõi számára három hónapig tartó, rendszeresen ismétlõdõ továbbképzéseinek elõadásait fordította. Részt vett több felsõszintû, pártvezetõi, illetve kormánydelegáció tárgyalásán, valamint gazdasági, ideológiai, katonai témájú tárgyalásokon és nemzetközi találkozókon mint szinkrontolmács. Nagy titkok tudója lehet tehát.

A tanulni érkezettek többsége élt a nagy távolság adta lehetõséggel, és gyakran eleresztette magát, de akadtak, akik nem. Közéjük tartozott Horváth József, a BM III/III-as fõcsoportfõnökség, az állambiztonság politikai rendõrsége késõbbi fõigazgatója (aki egyébként a magán-titkosszolgálatnak mondott UD Zrt.-bõl ismertté vált Horváth Józsefnek az édesapja. Az információt három egykori állambiztonsági tiszt is megerõsítette lapunknak – a szerzõ) és dr. Gajdócsi István, az akkori Országgyûlés jogi bizottságának elnöke, Bács-Kiskun megye tanácselnöke is. Horváthtal Bencsik baráti viszonyba is került. Ennek a kapcsolatnak késõbb lett szerepe.
A feleség a KGB-nek dolgozott

Bencsik Mihály a kint töltött évek alatt járt szovjet köztársaságokban is, így széles körû képet kaphatott az ottani hétköznapokról. – Furcsa volt eleinte, hogy az emberek már akkor kritikusan viszonyultak a rendszerhez, ám külfölditõl nem tûrték el a kritikát – mondta.

– Bennünket, magyarokat is figyelmeztettek, mondván: õk szidhatják a rendszert, szidhatják Brezsnyevet, de ha mi megtesszük, feljelentenek minket a KGB-nél. Meg is tették volna. Megnõsültem, egy orosz orvosnõt vettem el, aki aztán, amikor hazajöttem, nem követett, ekkor derült ki, hogy a KGB-nek dolgozik, nyilván engem kellett figyelnie, és jelentenie rólam. Elváltunk – enged bepillantást Bencsik magánéletébe.

Mindenesetre – mint Bencsik meséli – a Szovjetunióban való tartózkodása elég volt arra, hogy megismerje a „szocialista világrendszert” és annak katonai, gazdasági szervezetét, a szovjet valóságot, a népek közötti „megbonthatatlan, örök barátság”, az „egyenértéken alapuló árucsere” igazi lényegét és tartalmát. Bennfentes tolmácsként olyan információkhoz jutott, melyek világossá tették számára, hogy a szocialista világrendszer, annak gazdasági és katonai szervezetei nem állnak fenn örökké. A Szovjetunió belsõ ellentmondásai pedig már olyan súlyosak voltak, hogy felbomlása elõre látható volt.

– Én és az oroszok arra tippeltünk, hogy Brezsnyev haláláig húzza a Szovjetunió – mondja most Bencsik Mihály –, ám a pártfõtitkár 1982-es halála után még jött Csernyenko, majd Andropov (elõbb volt Andropov, aztán jött Csernyenko – szerk.) – sajnos, mert így kitolták az egész rendszert 1991-ig, és csak Gorbacsov hozta azt a változást, a peresztrojkát, melynek igénye már a ’70-es évek végén tetten érhetõ volt az országban – ad egy kis történelmi visszatekintést Bencsik Mihály, aki 1977 végén hazatért.
Az amerikait a Szovjetunió érdekelte

Egy tipikus pártállami, obskúrus szervezetnél, az Országos Béketanácsnál dolgozott, majd visszatért Nyíregyházára, ahol tanárként helyezkedett el. 1980-ban, a Szovjetunióban félretett pénzébõl és némi kölcsönbõl vásárolt Budapesten egy XII. kerületi lakást, ám mielõtt átírták volna a nevére, a tulajdonos disszidált. A lakást azonnal elkobozta az állam, Bencsik meg ott állt pénz és lakás nélkül.

A volt tulajdonos egyszer csak üzent Münchenbõl, hogy menjen ki, és kifizeti nyugatnémet márkában a vételárat. Bencsik Mihály most úgy magyarázza történetének következõ fordulóját, hogy miután szovjet elõélete miatt megbízhatónak minõsült, gond nélkül kapott kék útlevelet (nyugatra szóló úti okmány, a szocialista országokba szóló piros volt – a szerzõ). Még azt is bejelentette – az akkori devizatörvényeknek megfelelõen –, hogy hazafelé várhatóan 42 ezer nyugatnémet márkával a zsebében érkezik. 1981. január 20-án indult az NSZK-ba, Münchenbe.

– A lakás tulajdonosa várt, szállást adott, két napon át traktált, bemutatta például a várost, majd kibökte: nem tud fizetni, ám arra kért, hogy amíg megoldja a pénzkérdést, beszélgessek egy szociológussal, aki orosz és a Szovjetunió hétköznapjait kutatja. Belementem. Utólag tudtam meg, hogy az NSZK-ban állomásozó amerikai NATO-alakulat orosz szekciójának egyik emberével beszélgettem két hónapon át, napi 7-8 órában. Amerikai hírszerzõ volt, aki anyanyelvi szinten, de angol akcentussal beszélt oroszul. Csak oroszul beszélgettünk. Magyarországról csak annyit kérdezett az elsõ nap, hogy le tudjon ellenõrizni, valóban a Nyírségbõl jöttem-e. Pontosan tudta, hogy a megyében hol vannak szovjet csapatok, melyik alakulatuknál található atomrakéta. Miután leellenõrzött, csak a Szovjetunió érdekelte, de avval kapcsolatban az égvilágon minden. Folyamatosan jegyzetelt, de szerintem fel is vehették magnetofonra a beszélgetéseket.

A kihallgatás alatt Bencsik napi 40 nyugatnémet márkát kapott egy „szociális szervezettõl” ellátásra, lakásra, élelemre.

– Végül két hónap után ráuntam, a lakás tulajdonosa sem tudott fizetni, így hazajöttem. 1981. március 21-én jöttem haza Nyíregyházára. Két napig gondolkodtam a történteken, majd 23-án bementem a megyei pártbizottságra és K-vonalon felhívtam dr. Horváth Józsefet, a III/III-nál – mondja el Bencsik azt, hogy miként „buktatta” le magát. – Mondtam neki, Jóska, Münchenben voltam, azt válaszolta, tudom. Mindent elmondtam neki, hogy mi történt kint, kiderült: mindenrõl tudott. Kértem, jöjjön el Nyíregyházára, és szívesen elmondok jegyzõkönyvbe minden részletet, biztosan tudják használni az információkat. Azt válaszolta, hogy az õ pozíciója nem engedi, hogy lejöjjön, de másnap küld két tisztet. Egy alezredes és egy fõhadnagy jött, a megyei rendõrkapitányságon 148 oldalas tanúvallomást tettem. Azzal mentek el, hogy köszönik az információkat, és hogy minden rendben van.
A börtön

E megnyugtató hír után jött a meglepetés: Bencsik Mihálynál 1981. október 14-én házkutatást tartottak, és megbilincselve elvitték. Hat évet kapott, 57 hónapot a Budapesti Gyûjtõ Fegyházban töltött, 1986. március 6-án szabadult feltételesen. A történetben itt feltûnik egy újabb érdekes név: Bencsik a gyûjtõben néhány hónapig együtt dolgozott Belovai Istvánnal (lásd keretes írásunkat – a szerk.), akit a NATO-nak való kémkedésért halálra ítéltek, végül büntetését 25 év fegyházra változtatták.

– Belovai úgy halt meg Amerikában, hogy nem kapott kegyelmet az új, demokratikus Magyarországtól. Csakúgy, mint én. A büntetésem jogkövetkezményei már elévültek, de nem rehabilitáltak a mai napig sem, hiába kértem eddig az összes köztársasági elnöktõl. Rehabilitáció nélkül nem kaphatok kártérítést. Nem Magyarországról adtam információkat, hanem a Szovjetunióról. Nem értem, mit vétettem én a hazámnak, hogy nem bocsát meg? – teszi fel a megválaszolatlan kérdést Bencsik Mihály, akit a Legfelsõbb Bíróság Katonai Kollégiuma a Katf.I.003/1982. sz. ítéletével 6 év fegyházra ítélt. Szabaduláskor 1608 forint 60 fillért vett át a fegyház pénztárosától. Szabadulása után nem engedték vissza tanítani.

„Az ön által elkövetett cselekmény jellege miatt pedagógus munkakörben történõ foglalkoztatását nem tartjuk kívánatosnak” – utasította el kérelmét 1986-ban a megyei tanács mûvelõdési osztálya. 1992-ben a Fõvárosi Bíróság katonai tanácsa megtagadta az ítélete semmissé nyilvánítását, mondván: a Kádár-rendszerben elkövetett kémkedés nem tartozik a rehabilitálható cselekmények közé.

1995-ben a Legfelsõbb Bíróság elutasítását egy olyan bírói tanács hozta meg, amelynek tagja volt dr. Kaposvári Bertalan. Kaposvári bíró 1981-ben Bencsik egyik zárkatársa, Rimner Gábor szintén kémkedési ügyében a katonai bíróságon elõadó bíró volt. Bencsik 2008-ban másolatot szeretett volna kérni a vádiratáról, ám a Legfelsõbb Bíróság illetékese, bizonyos dr. Kaposvári Bertalan elutasította ezt.
Jogtörténeti példa

2013. május 3-án Navracsics Tibor, akkori közigazgatási és igazságügyi miniszter egy, a Bencsik Mihály kegyelmi ügyében írásbeli kérdést feltevõ országgyûlési képviselõnek többek között ezt írta: a kémkedés miatt elítéltekre abból a megfontolásból nem vonatkoztak a rendszerváltozást követõen az igen széles körû semmisségi törvények és az ugyancsak tág körre kiterjedõ közkegyelmi rendelkezések, hogy a kémkedésre vonatkozó büntetõjogi rendelkezés nem az állam céljait, hanem a mindenkori államot magát védi. „Közömbös, hogy az elkövetõt… milyen indítóok vagy motiváció vezényelte. Az állam biztonsága ellen elkövetett bûncselekmények büntetendõsége nem függ attól, hogy az elkövetõ politikai motívumból cselekedett.”

A miniszter irata szerint jogtörténeti példa erre a Kúria egyik, 1922-ben hozott ítélete, ami úgy szól: elkövette az állam elleni bûncselekményt az, aki 1919-ben azért csatlakozott a román megszálló hadsereghez, mert ezáltal a „vörös uralom letörésében akart részt venni”.
Két férfi, egy eset

Belovai István a sorállományú katonai szolgálata letöltése után tiszti iskolát végzett, majd a katonai hírszerzéshez tartozó mélységi felderítõkhöz, késõbb a katonai hírszerzés állományába került. 1963-tól a Katonai Felderítõ Szolgálat értékelõ-elemzõje volt, olasz nyelvtudása miatt az olasz vonalra helyezték. 1970–73 között végezte el a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát. Innen visszakerült az értékelõ-elemzõkhöz, az USA-vonalra. Itt ismerte meg a Magyar Katonai Hírszerzés „Hóvirág” (1980-tól „Havasi Gyopár”) fedõnevû ügynökének anyagait. „Hóvirág” részletes és titkos adatokkal szolgált az Európában állomásozó amerikai, illetve NATO-erõk eszközeirõl, csapataik hadmûveleti felépítésérõl, és hogy milyen hadászati célokat határoztak meg azok számára. Belovai az anyagokat átolvasva felismerte, hogy azokra a Magyar Néphadseregnek semmi szüksége sem volt. A szovjet katonai vezetés által meghatározott feladatok alapján a harcbevetésre tervezett magyar csapatok a potenciális európai hadszíntéren nem találkoztak volna azokkal az erõkkel, melyek hadmûveleti terveivel rendelkeztek. 1978 decemberére Belovaiban megérett az elhatározás: hogy megelõzze egy atomháború kitörését, tájékoztatja a NATO-t, illetve annak vezetõ erejét, az Egyesült Államokat az adatkiáramlásról. 1982 szeptemberében családjával megérkezett Londonba, ahol katonai és légügyiattasé-helyettesként kezdte meg diplomáciai szolgálatát. Felvette a kapcsolatot a CIA-val, és átadta „Hóvirág” anyagait. Az amerikaiak ezek alapján buktatták le a NATO-parancsnokságon szolgált Clyde Lee Conradot – õ volt Hóvirág. Belovai családjával 1984. június 30-án érkezett vissza Magyarországra, évi szabadságra, de már nem engedték ki Londonba. 1985. július 10-én, egy a CIA által részére elhelyezett csomag felvétele közben, Kelenföldön tartóztatták le.

Rimner Gábor édesapja UNESCO-diplomataként teljesített külszolgálatot Szudánban. Rimner maga már kiutazása elõtt, tinédzserkorában több európai nyelvet beszélt, máig õ Magyarországon az arab nyelvjárások egyik legelismertebb szakértõje. 17 évesen azzal a kéréssel fordult a Kartúmba akkreditált amerikai kulturális attaséhoz, hogy segítsen neki stockholmi ösztöndíját kaliforniaira cserélni, illetve ott egyetemi felvételhez jutni. A diplomata felismerve Rimner kommunistaellenességét, meggyõzte õt, hogy Magyarországra visszatérve tehet a legtöbbet a hazájáért. Az amerikai Védelmi Hírszerzõ Ügynökség, a DIA görögországi katonai bázisokon képezte ki. Fõ feladatának a Magyarországon állomásozó szovjet csapatokról való információgyûjtést jelölték meg. Rimner 1973-ban tért haza Magyarországra, s nyelvtudását kamatoztatva tolmácsként kezdett dolgozni. Elõször a Belügyminisztérium adott neki kezdetben kisebb, majd egyre komolyabb feladatokat, de hamarosan a Külügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium is foglalkoztatni kezdte. A DIA által eredetileg 10 évre tervezett beépülési ideje a töredékére csökkent. Ebben az idõszakban a Szovjetunió – egy nemzetközi botrányt elkerülendõ – Magyarországon oktatta a Líbiának titokban eladott lokátorok leendõ kezelõszemélyzetét. Rimner líbiai tiszteknek fordított, de munkája során felfigyelt egy bolgár cég által szállított, különös vasszerkezetre is, melyrõl késõbb kiderült, hogy akár amerikai célpontok elérésére is alkalmas ballisztikus rakéták tartozéka. Rimner legnagyobb „fogása” az interkontinentális ballisztikus rakéták tárolására szolgáló szovjet támaszpont felfedése volt, ahol 1974-ben azonosított egy ballisztikus rakéták szállítására alkalmas jármûvet. A nukleáris töltetet is hordozni képes, kimondottan támadó fegyvernek minõsülõ rakéták magyarországi hadrendbe állítását 1990-ig mind a pártállam magyar vezetése, mind a Szovjetunió kategorikusan letagadta. Rimnert 1980 õszétõl kezdte figyelni az elhárítás, a nyílt utcán, séta közben tartóztatták le. 12 év fegyházra ítélték, 1990-ben szabadult.
Link