Ezek az izgága "szerbek" s pont olyanok, amilyenek. Mindenki háborút akar, csak én vagyok ilyen békés? Nem értem én ezt a mocskos zsidó-elbaxta világot, kérem. Jó hazafi az, aki nagyon szereti országát és annak népét, mert az a hazája, a szomszéd országot és annak népét pedig kevésbé szereti, mert az nem a hazája. Aki jó hazafi, eszerint nemcsak szeretni, hanem gyûlölni is tud. Bajba akkor kerül, ha országának népe nem „vegytiszta” – márpedig a történelem a jelek szerint magasról tesz a vegytisztaságra.

Jovan Sterija Popoviæ szerb költõ és drámaíró a 19. század elsõ felében például nagy bajban lehetett a hazafisággal, hiszen a vajdasági Versecen született, Temesváron, Pesten és Késmárkon tanult, Belgrádban élt, majd hazament Versecre, és ott halt meg.

Hazafiak címû darabját az ugyancsak vajdasági Urbán András rendezte meg a belgrádi Szerb Nemzeti Színházban; a Vajdaságban játszódó mûvet alaposan elemelve eredeti idejétõl egészen a máig. Urbán rendezõi életmûvében ez a produkció közeli rokona a nálunk is vendégszerepelt Neoplanta címû elõadásnak, amely Végel László regényébõl készült, és Újvidék várostörténetén keresztül a vegyes lakosságú vidék hazafiságáról beszél. (Urbán rendezte azt a Bánk bánt is, amely szintén a hazafiságról szól a magyar bán, a bojóti Melinda és a meráni Gertrudis háromszögében – és az elõadásvégi interaktív játékkal ugyancsak kiverte a biztosítékot néhány „über-hazafinál” a tavalyi POSZT-on.)

A Hazafiak is vendégségbe jött hozzánk a Nemzeti Színház MITEM nevû fesztiváljának egyik produkciójaként. Mondandója és formanyelve jólesõn idézi egy régebbi Nemzeti Színház mûvészi arculatát és hangulatát.

A függönyön jókora kétfejû sas, valószínûleg az Osztrák–Magyar Monarchia idejébõl; a színpadon hátul rengeteg magyar zászló, egy színész a tizenkét pontot olvassa középen, a hangulat mégis inkább tétova, semmint forradalmi: ahogy a szereplõk besomfordálnak a templomi térbe, ahol élõzene kíséretében a pátriárka mondja a magáét, buzgó keresztvetés közben feltûzik tenyérnyi kokárdájukat. Szidják a konzervatívokat, akik nem nyomtatják ki a tizenkét pontot, magyar szavak vegyülnek a beszédükbe, miközben elmagyarázzák – inkább maguknak, mint nekünk –, hogy a kokárdások a liberálisok, õk az igaz hazafiak. Na, ehhez tudnánk hozzáfûzni ezt-azt...

Nagy az egyetértés, míg valaki be nem toppan azzal, hogy „éljen a szlávság”, legyen szerb a Vajdaság, a magyarokat számûzni kellene „Tungúziába” – de ehhez elõször is ki kell találni a szerb nemzeti színeket és megcsinálni a szerb kokárdát. Legyen piros-kék-fehér (nem, a franciák szóba se jöttek, igaz, az oroszok sem, pedig épp ez utóbbinak a pontos fordítottja a szerb lobogó), és már tépik is le a magyar kokárdát. És a gyerekeket se hívják tovább Sándornak meg Jánosnak, hogy veszi ez ki magát. Föl is tûnnek a magyar trikolór helyén a szerbek – aztán azok is eltûnnek, biztos, ami biztos.

A hazafiság biztos jele, amikor a nép hajlandó háborút viselni a hazájáért. A szereplõk mikrofont ragadnak, és lelkesen éneklik-kiabálják: Háború, háború! Még nem tudni, ki ellen és fõleg miért, de a lelkesedés megvan, s meglesz a háború is.

A szerb színészek pompásan adják egyszerre a tömeget, annak minden fölemelõ és lesújtó jellegzetességével, és azt az egy-egy embert, aki szorongva és gondosan figyel a többire, el ne vétse a csatlakozást. És van egy szkeptikus, rezignált pasas, bizonyos Gavriloviæ, aki csak ül a kavarodás kellõs közepén, kokárdátlanul; tudjuk, hogy õ a lúzer, aki nem üvölt együtt a többiekkel. Tudjuk azt is, hogy a „legyünk szerbek” és a „nem beszélhetünk magyarul” mind a tanácstalanságnak és a nyomában kipattanó, agresszív álpatriotizmusnak a tünete. „Nem értem, nem értem”, ismétli magyarul az egyik figura – és ahogy ránézünk erre a nemzeti identitások közt bóklászó gyülekezetre, nekünk is ez a válaszunk.
Fotó: Vicencio ®aknia
Jovan Sterija Popovic: Hazafiak. Belgrádi Szerb Nemzeti Színház

Valaki pisztolyokat oszt, ezentúl ott a halál a levegõben, pedig egyelõre nem gyilkolásznak, csak lebegtetik a kívül szerb, belül magyar kokárdás kabátokat, és hadonásznak a fegyverrel – Weöres Sándor Majomország címû verse jutott eszembe: „Rémületes majomarcot / vágnak majomkatonák, / majomkézben majomfegyver, / a majmoké a világ”.

Urbán a politikai színház élõzenés-táncos, szlogenekkel és frázisokkal teli formanyelvét könnyedén és változatosan használja: az egyes jelenetek kompakt (sûrû és egész) mini történetei lazán kapcsolódnak egymáshoz, együtt pedig egy árnyalt nagy egészet hoznak létre. Ebben az esetben e nagy egész lényege, hogy bennünket, magyarokat „ekéznek”, vagyis görbe tükröt látunk ott, ami például Belgrádból nézve sima tükör.

A nacionalizmus, a nemzetállam befelé forduló, köldöknézõs, önelégült frázispufogtatásai egyrészt végtelenül komikusak, már-már bohózatiak, másrészt kemény kritika és leleplezés tárgyai: a vérgõzös csordaszellem szükségképpen káoszt hoz a népre, magyarra, szerbre egyaránt. Mondva vagy énekelve, táncolva, ülve vagy fekve – a színpadon nagy élet van, a felfordulás színes és gondosan koreografált –, a háború épp oly önpusztító, mint a mindenkire vonatkoztatott „igaza van” frázis. Itt igaza van mindenkinek: Miloseviænek, Dindiænek, Tadiænak és a többinek is – vagyis senkinek nincsen igaza.

Vajdaság ugyanis nem Magyarországon van – tehát szerb. Ámde a dráma eredeti idejében mégiscsak a császárság része – azaz osztrák–magyar. Igaz, a császárság fikarcnyit sem törõdik velük. Nézzük innen: piros-fehér-zöld; nézzük onnan: piros-kék-fehér. A frissen szerbbé vált nõk szívesen báloznak a magyarokkal, akik kedvesen tudnak udvarolni – de azért a magyar cselédet, Erzsikét „el kell küldeni” a háztól. A kalocsai népi minta bármilyen öltözékben pompásan megfér a szerb népi motívumokkal – rémesen néz ki persze, de ez a rémség pontosan tükrözi a hazafiság eklektikáját.

Urbán András rendezése oly áradó, hogy nem könnyû minden részletét befogadni, de még ez is bele van kalkulálva. Ha lemaradunk a szenttamási csatáról, megtudjuk késõbb, hogy Szenttamás elesett; ha elkerüli figyelmünket a „jönnek a magyarok”, eléri a pánik, hogy „menekülni kell”. A társulat fáradhatatlanul vált alakot és szerepet; úgy cikáznak a színészek a jelenetek és a figurák közt, hogy szinte sodorják magukkal a nézõt a hazafiság útvesztõjében, blöffök, harsány hátraarcok és laza lefejezések közt.

Látjuk a visszájáról, amit mindig a színe felõl szeretünk nézni: kevély, agresszív, hazugságokra, öncsalásokra, lopásra és frusztrációra épülõ nagy hazafiságunkat, amint más népek, nemzetek és nemzetiségek leárazásával srófolja fölfelé saját árfolyamát. Le vagyunk támadva: az elõadás önmagunkkal szembesít.
Link