Durvul a biológiai hadviselés – Véget ért a hamis biztonságérzet korszaka

A tudományos vívmányokat többnyire elõször a hadászatban alkalmazzák, megelõzve a polgári felhasználást. Így volt ez az atomenergia, a sugárhajtómû, de a mikrohullámú sütõ lelkét adó magnetron esetében is. A géntechnológia kilóg a sorból, hiszen nem tudunk róla, hogy emberek tömeges gyilkolására használták volna. De most ennek is eljött az ideje.

A klasszikus genetika szabályai miatt egy új gén csak nagyon lassan (ha egyáltalán) képes elterjedni a természetben. Így azonnali veszélyt ritkán okoz, ha akarattal vagy véletlenül új génnel „fertõzzük meg” az állatok vagy növények populációit. Ennek oka az, hogy – ahogy már általános iskolában megtanítják Gregor Mendel borsókísérletei kapcsán – ha a szülõk egyike hordozta csak a kérdéses gént, mindössze ötven százalék a valószínûsége annak, hogy az utód továbbörökíti azt saját leszármazottaiba. A legtöbb behurcolt örökítõanyag ezért nyom nélkül kiveszik a populációból. Amelyik pedig tartósan megragad, csak sok-sok generáció alatt terjedhet el esetleg. Így, bár elméletileg ütõképes biológiai fegyverként is lehetne használni a genetikát (például betegséget okozó, a mezõgazdaságot tönkretevõ géneket bejuttatva az ellenség hátországába), akár sok száz évre is szükség lehet ezek „robbanásához”. Értelmetlen tehát ezzel veszõdni. Legalább ettõl nem kell félnünk.

Ennek a csalóka biztonságérzetnek végérvényesen vége. Ma már a világ legtöbb titkosszolgálata foglalkozik egy újonnan kifejlesztett, minden korábbi technikánál hatékonyabb géntechnológiai módszer jelentette fenyegetéssel. Ez a géndrive, amely olyan új, hogy nincs rendes magyar neve. Talán génrohamnak lehetne fordítani. Lényege, hogy segítségével az elterjeszteni kívánt gén nem fele-fele eséllyel öröklõdik tovább, hanem nagyobb valószínûséggel. Félelmetesen nagy valószínûséggel.

Ehhez nem kell mást tennünk, mint hogy a kérdéses gén mellé a hordozó állat vagy növény kromoszómáiba ültetünk néhány más „segéd”-gént is. Ezek feladata az, hogy az utódban megsokszorozzák a fõ gén elõfordulását, és legfõképpen, hogy beültessék azt a másik szülõtõl kapott kromoszómába is. Eddig ugyanis azért volt csak ötvenszázalékos a továbbörökítés esélye, mert a véletlenen múlik, hogy az anyától vagy az apától örökölt kromoszómák kerülnek-e az ivarsejtekbe. Ha viszont elérjük, hogy a gén minden kromoszómában jelen legyen, a továbbadás szinte biztos lesz.

Idáig tartott a genetikaóra, de ez fontos volt ahhoz, hogy megértsük a fenyegetést, amely mindebbõl következik. A Quartz riportja szerint két éve a Harvard Egyetem kutatói az igen egyszerû genetikai struktúrával rendelkezõ élesztõgombán kísérletezve a géndrive segítségével elérték, hogy a bevitt gén nem 50, hanem 99 százalékos eséllyel öröklõdött tovább. Magyarul ha egyetlen hordozó egyed szaporodik a populációban, onnantól kezdve gyakorlatilag minden utóda hordozóvá válik. Ugyanez a már sokkal összetettebb muslicán 97 százalékos sikerességgel mûködött. Ezek után már semmi okunk feltételezni, hogy más, hasonlóan villámgyorsan szaporodó rovarfajok másképpen viselkednének. Így kezünkben tartjuk az eszközt, amelynek segítségével pillanatok (mondjuk egy-két év) alatt teljesen és végérvényesen átalakíthatjuk egy teljes populáció genetikai összetételét.

Természetesen a géndrive-ot kutató egyetemeket csupa jó szándék vezérli. A módszer segítségével ugyanis potenciálisan az állatok által terjesztett összes betegség eltörölhetõ a föld színérõl. Elsõ gyakorlati alkalmazása valószínûleg az lesz, hogy teljesen új alapra helyezzük a malária (amely még ma is évente kétmillió ember, fõként gyerek halálát okozza) elleni küzdelmet. Már eddig is voltak próbálkozások arra, hogy olyan maláriaszúnyogokat terjesszenek el a természetes populációkban, amelyek génjei életképtelenné teszik születendõ utódaikat. Így némileg és idõlegesen csökkenteni lehet a malária kórokozóját terjesztõ szúnyogok gyakoriságát.

Most viszont a géndrive segítségével olyan gént terveznek elterjeszteni a szúnyogok között, amely rezisztenssé teszi õket a maláriaparazitával szemben, magyarul nem terjesztik többé azt. A mindeddig rettegett maláriaszúnyog nem lesz több ezután, mint bármelyik kellemetlenkedõ, de alapvetõen ártalmatlan rovar. Ez önmagában üdvözlendõ dolog. Csakhogy ha sikerül megoldanunk, hogy ez a jótékony hatású gén pillanatok alatt elterjedjen az összes szúnyog között, akkor nem lesz semmi elvi akadálya annak, hogy bármilyen más génnel is ugyanígy tegyünk. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, mi juthat ilyen lehetõség hallatán egy terrorista eszébe. Mást sem kell tenniük, mint fogni egy mérget termelõ gént, és a géndrive elintézi nekik, hogy néhány év múlva ezer- és ezermilliárd szúnyog csípése váljon halálossá.

Az amerikai titkosszolgálatok és a nemzetközi szervezetek még csak most kezdenek ráeszmélni a veszélyre. A lehetséges válaszlépések azt célozhatják, hogy lassítsák a géndrive kutatását, például azáltal, hogy Amerikában betiltják az efféle kísérletek szövetségi finanszírozását. Ezt tették tavaly a világjárványt okozni képes vírusok módosítását célzó kutatásokkal is, amikor nagy felzúdulás támadt annak hallatán, hogy egy laborban az eredetinél sokkal halálosabb madár-influenzavírust alkottak meg. Persze kérdéses, hogy mindez mennyire vet vissza egy eltökélt és fõképp megfelelõ (természetesen nem amerikai állami) forrásokkal rendelkezõ terrorista szervezetet.

A tudósok azzal próbálják nyugtatni a közvéleményt, hogy a géndrive még nagyon gyerekcipõben jár, így a nagyüzemi gyakorlati alkalmazása jelenleg még nem lehetséges. Az, hogy a Harvard Egyetem mindennel felszerelt laborjában – ki tudja, hány kudarc után – sikeresen használták a technológiát, még korántsem jelenti azt, hogy (a trillerek kedvelt kliséi szerint) ugyanezt reprodukálni lennének képesek valami harmadik világbeli ország gyaníthatóan kevésbé jól felszerelt laborjában dolgozó genetikusok. Emellett a géndrive eddig még csak az elsõ utódgenerációban bizonyult hatásosnak, a kiinduló egyedek unokáiban kevéssé mûködött.

A kutatók maguk is érzékelik a közvélemény aggodalmait, így már jó elõre igyekeznek biztosítékokat beépíteni a rendszerbe. Elképzelhetõk például olyan molekuláris mechanizmusok, amelyek kikapcsolják a beültetett géneket. Nem biztos, hogy ezzel nem késtek máris el.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés idõpontja: 2016. 05. 14.
Link