Elme betegek a világ élén,meddig türjük?Ilyenek vannak le diplomáztatva!

"Meg kell erõsíteni a rendõrséget............"

Azaz a maradék egyéni szabadságot is fel kell számolni, ellenörzés, lehallgatások, nagyobb és nagyobb államhatalom

"aki feladja az alapvetõ szabadságát az átmeneti biztonságért, az nem érdemelse szabadságot se biztonságot"
Franklin

Merkel európai szintû fegyverhez jutási szigorítást is megemlített. Azok a gonosz terroristák ezután már nem tudják megvenni a boltban a gépkarabélyt, de nem jutnak majd késhez sem, sõt a kamion vezetéstõl is el lesznek tiltva. Vicc ez az egész !

A Merkel beszédét kommentálók egyikét idézem:

"Így nem lesz semmi a beilleszkedésbõl… A politikusoknak gõzük nincs errõl.

Az iszlám nem integrálható, s ugyanúgy a hívõi sem! Tegyük fel a kérdést, hogy mik a különbségek a muszlim és nyugati emberek között? „Ha a munkám során muszlim kliensekkel volt dolgom, 4 fontos pszichológiai különbséget találtam. Ezen különbségek megértése olyan helyzetbe hoz bennünket, ahol az integrációs problémák pszichológiai aspektusait jobban megérthetjük, amivel a nyugat konfrontálódik, ha muszlim bevándorlókról van szó.”

1. Az elsõ különbség a düh. A nyugati kultúrákban a düh/harag a gyengeség jele és a düh kimutatása egy út a szociális státus elveszítésére. A muszlim kultúrában viszont, ahol „a hatalomnak igaza van” elv érvényes, a dühöt, mint erõt fogadják el. Sõt, néhány muszlim közösség egy un. „A düh napját” szervez, ahol a hívõk másokat ordibálással, levegõbe lövéssel és ide-oda ugrálással megpróbálnak meggyõzni. Amíg efféle magatartást nyugaton „átkarolásnak” ill. pszichopatalógikus magatartásnak tekintünk, addig a muszlim kultúrák a mi agresszivitáshiányunkat gyengeségként könyvelnek el, amit ki lehet – és kell – használni. Hogy az efféle kizsákmányolásra irányuló felszólítást elkerüljük, elengedhetõ az igazság kimondása, követelések megfogalmazása, konzekvencia – és egy hatalmas bot mutogatása.

2. A második különbség a tisztelet és önbizalom. A nyugati társadalmakban általában tisztelet és önbizalom jeleként fogadják el azt, ha a kritikát egy vállvonással (ha nem értünk egyet) vagy egy „azt hiszem, igaza van – köszönöm, hogy segített az anyag jobb megértésében” kijelentéssel fogadjuk. A muszlim kultúrában tiszteletreméltó, ha a kritikát agresszióval védik és bátorságot mutatva a testi konfrontációt sem kerüli el – függetlenül attól, hogy a kritika megalapozott vagy sem. Az iszlám nem tud védekezni, az iszlám csak támadni tud! Ezért hallunk egy iszlám hívõt nagyon ritkán a vallását logikusan és észérvekkel megvédeni, de legtöbbször fenyegetéssel/megfélemlítéssel és erõszakkal: teljesen függetlenül attól, hogy kinek van igaza, a lényeg az, ki az erõsebb. A muszlim kultúrák szemszögébõl a nyugati kultúra tiszteletérzete szégyenletes. Tehát fennköltnek és félõseknek látszunk, ami egy alapjában véve imperialista, agresszív vallásnak egy támadásra hívás.

3. A harmadik különbség a felelõsségérzet és itt különösen fontos az „ellenõrzési meggyõzõdés” fogalom megértése. A nyugati kultúra egy „belsõ ellenõrzési meggyõzõdés” felé hajlik, ami azt jelenti, hogy mi azt gondoljuk, hogy az életünket elsõsorban belsõ faktorok határozzák meg, mint pl. a saját döntéseink, nézetünk és a érzéseink feldolgozásának módja. Ezért van számolatlan terapeutánk, trénerünk stb. és könyvek és újságok tömkelege, amik segítenek nekünk jobbnak lenni és magunknak/magunkon segíteni. A muszlim kultúrát, különösen az iszlámot erõsen a külsõ „ellenõrzési meggyõzés” jellemzi. Minden „insalláh” szerint történik; az élet szinte minden részét az iszlám törvénye, a brutális saría, szabályozza, akiktõl – már akik eszerint élnek – oly sok emberi jogot ellop; férfi autoritások – apák, bátyok, nagybátyák, papok, stb.- csinálják a szabályokat és hatalmas hatalmuk van különösen a nõk fölött. Nagyon kevés tere van a személyes döntésnek és szabadságnak, ami nyilvánvalóan a külsõ „ellenõrzési meggyõzõdés” érzését kelti; az életüket külsõ faktorok határozzák meg és a kutatás valamint a belsõ „ellenõrzési meggyõzõdés” gyakorlásának szabadsága nagyon behatárolt. Pontosan ez a világhírû és – nyugati szemszögbõl értékelve – kínos és gyerekes áldozati mentalitás, ami sok muszlim vallási közösséget és bevándorlót jellemez. Ha ez az áldozati mentalitás a mi nyugati együttérzésünkkel/sajnálatunkkal és a kérdéseinkkel mint pl. „Mit szeretne Ön tenni?” találkozik, abban a pillanatban az integráció kudarcra van ítélve! Csak most kezdik egyes nyugati hivatalok megtanulni, hogy a muszlim bevándorlókat kötelességekkel, elvárásokkal és a nem betartásuk következményeivel kell szembesíteni. Azon emberek, akik a külsõ „ellenõrzési meggyõzõdés” szerint élnek, nagyon kevés saját meggyõzõdésük van és ezért szükségük van egy nagyon világos kommunikációra, amely világos határokat és következményeket is felvázol, ha a szabályokat nem tartják be. De ha ezt csak most kezdjük felfogni, akkor már késõ lehet ezeket az inetgrálni képtelen emberek millióit attól visszafogni, hogy bennünket megsemmisítsenek.

4. A negyedik különbség a egymás elfogadása és a nyitottság. Nyugaton a &#8222;nyitottság és tolerancia&#8221; egy jó ember de-facto meghatározása. 100 évvel ezelõtt a &#8222;jó emberek&#8221; vasárnaponként templomba mentek, most pedig <<Refugees Welcome>> táblákkal a pályaudvarokon állnak. Az iszlám szerinti jó ember szigorúan a saría betartására figyel, ami ugye nem toleráns és nyitott &#8211; sõt erõszakos &#8211; kívülállókkal szemben. Nem kell ahhoz atomkutatónak lenni, hogy elõre jelezzük, hogyan fog e két ennyire különbözõ kultúra találkozása végzõdni: Mint kultúraozmózis, az intoleráns kultúra megeszi a &#8222;nyitott&#8221; kultúrát: a kulturális kölcsönhatás egy egyirányú utcát képez. Na, ez az, ami az országainkat ezekben az években iszlamista párhuzamos társadalmak &#8211; mint kis túlnépesedett Gáza-övezetek &#8211; formájában felzabálja. A radikális iszlám kiterjeszkedik: szegénység, alacsony képzés és a külsõ szociális segélyektõl való függés; ellenséges és erõszakos viselkedés az õket körülvevõ nem-muszlim környezettel szemben: az agresszió állandó forrása, ami egy folyamatos visszaszorítást igényel, nehogy a környezetre rázúduljon&#8230;. Sennels N."