Játék a bötûkkel..., avagy a zagyvaság lassan, de biztosan eljut az entellektüelek (zsidók) koponyájába is, ólom formájában. Az oroszok az új zsidók. Vagy új szabadkõmûvesek. Vagy új Sorosok. Vagy új migránsok. Ami fix: mindenrõl õk tehetnek!

Igazán érdekes, hogy a jelek szerint a demokraták egy lapra teszik fel a téteket az amerikai elnökválasztási kampányban. Roppant szórakoztató és izgalmas kérdés, hogy nyerõ lehet-e a hidegháborús kártya a kétezertízes évek közepén. Minthogy a hidegháborút egyszer már megnyerte az USA, három és fél évtizeddel ezelõtt, simán, egyértelmûen és véglegesen, és azóta egypólusú a világ. Persze semmi sem tart örökké, de amennyiben pólusból kettõ lesz megint, az azért nem múlhat kizárólag Vlagyimir Vlagyimirovics karizmáján. Akkor sem, ha elsõsorban az Egyesült Államokban, másodsorban a nyugati világ többi részében mindent megtesznek napjainkban, hogy ez az orosz fickó erõsebbnek, ügyesebbnek és hatékonyabbnak látsszon, mint amilyen valójában.

A legújabb: Barack Obama nyilatkozza borongós hangulatban, hogy a republikánus fenegyerek Donald Trump az ördög mellett Putyinnal is képes cimborálni, szövetkezni és üzletelni. Annak érdekében, hogy romlásba taszajtsa a büszke Amerikát. Supertrumpnak semmi sem drága. A motívum nem új, az apropó az: demokrata levelezést hoztak nyilvánosságra, melybõl kiderült, a párt elnöksége sunyi módon tolta Hillary Clintont, az establishment jelöltjét, szemben a baloldalias Bernie Sandersszel. Balhé lett, a párt vezetõje bukott, a csúcsra pályázó asszony népszerûsége csökkent. Ki a felelõs? Orosz hackerek. Bizonyíték nincs – de szakértõk szerint, mondja Obama, nem kizárt, hogy õk voltak. Ki küldte csatába õket? Putyin. Miért? Mert cimborál, szövetkezik, üzletel. Trumpot akarja az Egyesült Államok elsõ emberének székében látni. Hangoztatni nem szokta ezt, de tudjuk, hogy így gondolja.

A motívum, ismétlem, nem új: mióta világossá vált, hogy a harsány milliárdos lesz a demokrata jelölt ellenfele 2016 õszén, az oroszok lenyomhatatlanul elsõ számú ékességei a mumuspalettának. Tényleg mindenrõl õk tehetnek, odaát is, ideát is, mindenütt is. Aláássák a békét a Közel-Keleten. Generálják a migránsválságot. Felborítják az összes geopolitikai egyensúlyt. Gyilkolják Ukrajnát, agresszióra készülnek a Baltikum ellen. Hackerkednek ész nélkül. Sõt még doppingolnak is, takarodjanak az olimpia közelébõl. Bûnhõdjenek mindannyian – kollektíve! –, az utolsó emberig. Mindeközben a komplett világsajtó – a magyar jelentõs részét is ide értve – szakmányban gyártja az orosz propaganda állítólagos diadalmenetérõl szóló amerikai ihletésû propagandacikkeket.

Hm. Lehet, hogy ez az enyém is egy orosz propagandacikk? Nem is tudom, majd megfigyeljük, lesz-e diadalmenete!

Egyébként csak a vak nem látja – és csak a hülye nem hiszi –, hogy az oroszoknak vannak bizonyos, a nyugati világétól különbözõ geopolitikai érdekeik, és csak a hülye nem fogadja el, hogy a fenti felsorolás igazságokat is tartalmaz. De hogy az ördögbe ne lennének az oroszoknak érdekeik? Mindenkinek vannak – erre lentebb még kitérek. Abban is vannak különbségek, ahogyan a nyugati és az orosz politika és ezeknek a világoknak a lakói gondolkodnak kiemelten fontos alapértékekrõl, amilyenek teszem azt a rend és a szabadság, illetve ezek összefüggései.

Ám ha mindezzel tisztában vagyunk is, akkor sem indokolt szó nélkül elmenni a buta, hamis, demagóg, blõd, kártékony és kontraproduktív jelenségek mellett.

Amit kifejtek röviden, az egy lehetséges olvasat csupán.

Mindaz, ami az elmúlt néhány évben orosz vagy nyugat–keleti vonalon történt, az oroszoknak állt érdekükben a legkevésbé. Oroszország igenis közeledni akart Európához és az Európai Unióhoz. Az orosz politika nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy hosszú távon minden szóba jöhetõ értelemben – politikailag, gazdaságilag, katonailag – a nyugati világ partnerévé vagy akár részévé váljon. Ezt a lassú és óvatos mozgást törte meg az ukrán válság, évtizedekre visszavetve a folyamatot. Hogy ebben ki volt a hibás, ne menjünk bele, ami történt, idõben túl közel van, hogy tárgyilagos, meggyõzõdéseket és szimpátiákat félretoló ítéleteket alkothassunk.

A lényeg, hogy a sakktábla felborult, és mindenki máshova igyekszik visszarakni a földre sepert bábukat. Naná, hogy nem oda, ahol eredetileg voltak.

Leegyszerûsítve: a politikai és ezen belül a világpolitikai egyensúlyok kialakításához-fenntartásához nem csupán szövetségesekre és barátokra van szükség, hanem ellenfelekre és konfliktusokra is. Az élet és a világ ilyen, ez természetes. Az ellenfelek és a konfliktusok az energiák becsatornázásának és az identitások megõrzésének-integritásának alapfeltételei.

Igen ám, de mi történik, ha a világ valóban nagyot változik?

Innen nézvést eleve kétséges, hogy a klasszikus hidegháborús logika leporolása, alig-alig újrafényezve történõ alkalmazása elsöprõ sikerû lehet. Ennyi idõ után és ugyanúgy?

Ne már!

Néhány dolog mégis biztosnak sejlik.

Az egyik, hogy aki bemegy ebbe az utcába – nem bízva más, békésebb, szelídebb eszközökben –, az egy idõ után nem lesz képes visszafordulni onnan. Ez azon túlmenõen, hogy a demagógia és a populizmus utcája – ahol az ellenfél is iparkodik újabb és újabb híveket gyûjteni –, nem kívánt bónuszként az amúgy is feszült és ideges globálpolitikai hangulatot is tovább mérgezi.

Ami azért baj, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy az ellenség – akire mindenkinek szüksége van – korántsem Moszkvában szövöget álnok terveket és eltéphetetlen hálókat. Az ellenség nem ott és nem a kapuk elõtt van. A kapukon belül jár. A civilizációk összecsapása – mint huntingtoni közhely – nem szólhat amerikaiakról és oroszokról. Nyugatról és Keletrõl sem úgy, hogy utóbbi alatt a posztkommunista Keletet kellene érteni. Társadalmi berendezkedések közötti különbségek ide, vezetési technikák szerinti eltérések oda, demokratikus minimumok menti differenciák amoda, a Los Angeles–Lisszabon–Vlagyivosztok tengelyen nincsenek mérhetetlen súlyú és – elnézést a kifejezésért – antagonisztikus ellentétek.

A terror nem vörös és nem is fehér a 21. században.

Ha úgy teszünk, mintha az ilyen ellentétek határoznák meg a jelenünket és fõleg a jövõnket, akkor két eset lehetséges. Vagy hazudunk, vagy kreáljuk ezeket. Vagy butaságból, vagy érdekbõl. És amennyiben a kreálgatásban végül eredményesek leszünk, magunkra vessünk.

De majd ne csodálkozzunk, ha mindannyiunkat maga alá temet a törmelék.
Link