Beszídes írás a zsidók "hadicseleirõl" és bérelt bábjairól. Most ugyanazt mûvelik, mintha semmi nem változott vona. Szepesszentlõrinci fiatalembereket igazoltat a rendõrjárõr Galícia és a Porosz Királyság határán, Oswiecim mellett. 1888-at írunk. A fiatal férfiak Amerikába tartanak. Gazdasági kivándorlók, migránsok.

Maguktól aligha indultak volna el, hiszen analfabéták, újságot nem olvasnak, hírek pedig alig jutnak el hozzájuk. Ki beszélte rá õket az útra? Azok az ügynökök, akik eldorádóról prédikálnak az isten háta mögötti nyomortelepeken, dúsgazdag kontinensrõl, ahol a pénz az utcán hever, csak le kell hajolni érte.

A munka nélkül tengõdõ, sokgyermekes napszámosok, akik ebéd és vacsora helyett gyakran csak a levegõt harapják (innen a gúnynév: Luftmenschen, levegõemberek), eleinte gyanakvással hallgatják a sztorit. Hanem akkor az ügynök elõvesz egy vekkert („így néz ki a telegráf” – hazudja az álmélkodó falusiaknak), felhúzza, s amikor csörögni kezd, interurbán megkérdezi az „amerikai császárt”, volna-e oly kegyes befogadni birodalmába néhány közép-európai alattvalót. A válasz természetesen kedvezõ.

Az ügynökök tulajdonképpen emberkereskedõk, akik a zsidó tulajdonban lévõ, nagy német hajótársaságok szolgálatában állnak. Abban az évben, 1888-ban Európából 540 ezren kelnek útra Amerikába. Az Osztrák–Magyar Monarchiából 46 ezren. Egyesek a szegénység, mások – így például az oroszországi zsidók – a pogromok elõl menekülnének (az egyre erõsödõ antiszemita közbeszédben akkor már élõsködõknek és csótányoknak nevezik a zsidókat).

Elõbb azonban el kell jutni Hamburgba. Az embercsempészet virágzó üzletág lesz, szélhámosok kínálják föl szolgálataikat a helyismerettel nem rendelkezõ, naiv galíciai, szepességi és bukovinai parasztoknak, azt ígérve, hogy átviszik õket a határon, de gyakran csak a következõ faluig tart az éjszakai kocsiút, vagy kiteszik õket vaksötétben egy mezõ közepén.

A németek gyanakodva méregetik az átutazó migránsokat, tömeges jelenlétüket nyugtalanítónak tartják. A kivándorlók csoportokba verõdnek, úgy dekkolnak pályaudvarokon, kikötõkben. Magyarok, ruszinok, szlovákok, zsidók.

A Hamburg–New York-hajójáratra 34 dollárba kerül a jegy. Az összeget a rokonság dobja össze, eladják a tehenet, pénzzé teszik a földet, vagy kölcsönt vesznek föl, hogy a családból legalább egy életerõs férfi útra tudjon kelni. Merthogy szinte kizárólag fiatal, húsz és negyven év közötti férfiak utaznak, nõk és gyerekek alig.

A Suevia személyszállítón, amely 1888 tavaszán indul New Yorkba, a hatszáz férõhelyes fedélközben több mint ezren préselõdnek egymáshoz. Így utazik a szepesszentlõrinci Popovic Mihály is. Feleségét, nyolc gyermekét otthon hagyta.

Amerikába érve a bevándorlási hivatal illetékesei úgy terelik le õket a hajóról, mint marhahajcsárok a marhákat. A legalantasabb, legnehezebb és legveszélyesebb munkákra osztják be az újonnan érkezetteket, bányákba, kohók mellé, vasgyárakba. Angolul nem beszélnek, kvalifikálatlan munkaerõként (hiszen otthon földmûvesek voltak) napidíjuk nagyjából egy dollár. Istállókban, csûrökben, borzalmas tömegszállásokon alszanak.

A kulturális idegenség lépten-nyomon kiütközik. Más nyelv, más szokások. Popovic Mihálynak még a készpénz is újdonság. Odahaza, a lõcsei vásárban még azokban az években is cserekereskedelem dívott, hatvan tojásért kapott egy inget. Amerikában minden más.

A helyiek nem nézik jó szemmel az idegeneket. Félnek tõlük, a gyanús „alienektõl”, akik még imádkozni is máshogy imádkoznak. Fertõzõ betegségeket terjesztenek (állítja címlapsztorijában a The New York Times is 1892 augusztusában), elveszik a munkánkat, megeszik a kenyerünket, senki sem hívta õket, mondják. Általános vélemény, hogy a menekültáradat nemcsak a közbiztonságra jelent veszélyt, hanem az amerikai demokráciára is.

Az idegenellenes hecckampány addigra már a tetõfokára hág, két évvel korábban ugyanis a sanyarú munkakörülmények miatt sztrájkoló német bevándorlók tüntetést szerveztek Chicagóban, s a tüntetõk közül valaki házi készítésû bombát dobott a rendfenntartók közé: hét rendõr meghalt, többen megsebesültek.

A chicagói mészárlás tovább szította az idegengyûlöletet az amerikai társadalomban, a helyi protestánsok körében ráadásul egyre terjed a nézet, hogy a bevándorlás voltaképpen egy világméretû összeesküvés része, amelyet a római pápa irányít, mert a katolikus egyház uralni akarja Amerikát.

A XIX. század végi tömeges kivándorlás történetét Martin Pollack osztrák újságíró dolgozta föl korabeli újsághírek, levelezések, visszaemlékezések, levéltári kutatások alapján. Könyvének címe: Az amerikai császár – A nagy menekülés Galíciából (Kaiser von Amerika. Die grosse Flucht aus Galizien).
Link