Az hagyján, de mindegyik szabadkõmûves zsidó titkosszolgálati háttérrel felépített személy...Na ez az igazi fejtörõ! Július második felében alig múlt el nap Európában valamilyen terrorcselekmény, nagy riadalmat keltõ utcai gyilkosság vagy nagy rendõri erõket mozgósító vakriasztás nélkül. Jól mutatja a közhangulatot, hogy a július 14-i nizzai terrortámadás után hajlamosak vagyunk szinte mindent a terror számlájára írni. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerû: mára elmosódni látszanak a terrorcselekmények és az utcai ámokfutások határai. Egy muszlim ámokfutó vajon terrorista? És hogyan lesz „hõs” olyan ámokfutókból, akiket az Iszlám Állam saját területén biztosan kivégezne?

Nézzük csak meg sorban ezeket az eseményeket!

Ámokfutók és terroristák Európa közepén (a teljes lista)

Ezek csak az Európában történt esetek, de ebben az idõben történt az Egyesült Államok legtöbb áldozattal járó tömeggyilkossága, amikor a 29 éves, Iszlám Állammal is szimpatizáló, de egyben homoszexuális Omar Mateen 50 embert gyilkolt meg egy orlandói melegbárban. Egy japán férfi pedig 19 embert ölt meg késsel egy fogyatékkal élõknek otthont adó intézetben Tokió közelében. A mai hírfogyasztási szokások mellett az Európán kívüli eseményeket is szinte azonos idõben éljük át és közelinek érezzük. Mindez még inkább fokozhatja azt az érzést, hogy a terrorizmus vagy az utcai erõszak a hétköznapjaink részévé vált, és ennek már mi is áldozatául eshetünk.
Nem kiterjesztett öngyilkosság

Nem mindegyik eset írható azonban az Iszlám Állam számlájára, sõt klasszikus értelemben nem is terrorcselekmény. Ezeket az eseteket az köti össze, hogy az áldozatok minden esetben vétlenek, a tettesek pedig labilis vagy kóros személyiségek.

Mivel a legtöbb esetben az elkövetõ vagy öngyilkos lett, vagy tudhatta, hogy nem fogja túlélni az akciót, akár a kiterjesztett öngyilkosság fogalma is felmerülhetne lehetséges magyarázatként. Csakhogy ezek közül az esetek közül egyik sem sorolható ebbe a kategóriába. A kiterjesztett öngyilkosság során ugyanis az elkövetõ jellemzõen a hozzá közel álló embereket, gyermekeit, családtagjait gyilkolja meg.

Az indulatok ilyenkor nem terjednek ki a tágabb társadalmi közegre, megmaradnak az intim téren belül, és elõfordul, hogy a családtagokat a tettes saját egója kiterjesztéseként vonja be önagressziója áldozatai közé, mondja Kulcsár Gabriella jogász és pszichológus, a Pécsi Tudományegyetem Kriminológiai és Büntetés-végrehajtási Jogi Tanszékének kutatója. A motiváció általában az, hogy a gyilkos nem akarja itt hagyni szeretteit, mert nem tudja, hogy halála után ki gondoskodik majd róluk.

A terroristák az utolsó töltényig harcolnak, vagy felrobbantják magukat, mások maguk ellen fordítják a fegyvert. Vannak viszont olyanok, akik azt várják, hogy a rendõrök lõjék le õket. Ilyen lehetett a riasztópisztollyal túszokat ejtõ olasz fiú. Ezt a szakirodalom suicide by copnak, azaz rendõr által végrehajtott öngyilkosságnak nevezi. Ma ugyanis már mindenki okkal számolhat azzal, hogy ha csak egy fegyvernek látszó tárggyal is hadonászik és túszokat ejt, bármikor lelõhetik.
Az ámokfutó isten akar lenni

Az ámokfutók és a terroristák között van néhány jelentõs különbség, mondja Kulcsár Gabriella, aki könyvet is írt az iskolai ámokfutásokról. Az ámokfutókat egyéni motiváció jellemzi, tettük elsõsorban saját megoldatlan belsõ feszültségeikrõl szól. Elõfordul ugyan, hogy valaki közülük politikai okokkal indokolja cselekményét, valójában azonban a rendellenes személyiség-fejlõdésük következtében kialakuló személyes indíttatásból ölnek, magyarázza a kutató. Feltehetõleg ez a helyzet az Utøya szigetén több mint nyolcvan embert meggyilkoló Andreas Breivikkel.
Breivik karlendítése ügyének egyik tárgyalási napján
Breivik karlendítése ügyének egyik tárgyalási napján
Fotó: Jonathan Nackstrand / AFP

Az ámokfutó valójában a helyzet és az áldozatok feletti korlátlan hatalmat szeretné átélni, „istennek” akarja érezni magát. További motivációként mindig ott van a figyelemkeresés igénye is: tettükkel hírnevet szeretnének, amelyet a sajtónak köszönhetõen általában meg is kapnak.

Az ámokfutókat sokszor az köti össze a terroristákkal, hogy a tettnek mindkét csoport esetében demonstratív jellege van. Az ámokfutók is sok ember megölésére törekszenek, és véletlenszerûen kiválasztott embereket támadnak meg, vagy legalábbis nem törõdnek a vétlen áldozatokkal. Épp ezért választanak olyan zsúfolt helyszíneket, mint az iskolák, utcák, éttermek, szórakozóhelyek, mozik, ahol sok könnyû célpont akad.
A terrorista legalább tartozik valahova

A terroristák ezzel szemben nem egyénként, hanem egy csoport részeként és annak nevében cselekednek. Nem egyéni probléma, hanem valamilyen vallási vagy politikai motiváció vezérli õket. Szintén kontrollt akarnak, akárcsak az ámokfutók, de nem „istenként”, hanem valamely „istenség” (tehát vallási, társadalmi, politikai cél) nevében, a csoportjukat képviselve, magyarázza Kulcsár Gabriella.

A terroristák is keresik a nyilvánosságot, de ekkor sem önmagukra, hanem az általuk képviselt csoportra vagy szervezetre és annak hatalmára akarják felhívni a figyelmet. Ez látszik a hátrahagyott üzenetekbõl is: az ámokfutók mindig a saját nevükben kommunikálnak a világgal, a terroristák a szervezetük nevében.

A terrormerényletek elkövetõinek profiljából is kirajzolódik, hogy sokan mentális problémákkal küszködtek. Sok késõbbi terroristáról tudható, hogy nem találták helyüket a nyugat-európai társadalomban, ezért a radikális iszlamizmus felé fordultak. Kulcsár Gabriella szerint a terrorszervezet részévé vált ember egyéni frusztrációinak vagy pszichiátriai zavarainak itt kisebb jelentõsége van, ezek ugyanis elmosódnak a csoporttagság hatására. A kutató szerint ma, amikor hódít az online toborzás, a legégetõbb kérdés annak vizsgálata, hogy akinek lenne más választása, miért csatlakozik mégis egy terrorszervezethez. Ebben biztosan szerepük van az egyéni frusztrációknak és fõleg a gyenge identitásnak, amely egy erõt demonstráló csoport részeként remél támaszt találni.

A beilleszkedési probléma az ámokfutókra is jellemzõ, csak másképpen. Az õ tragédiájuk pontosan az, hogy nem képesek integrálódni sem a társadalomba, sem valamely kisebb csoportba – magányosan állnak a világban. Mivel nem képesek a csoporthoz való kötõdési vágyaikat kielégíteni, egyre értelmetlenebbnek tûnik számukra a saját létezésük, ugyanakkor saját kudarcaikért a világot okolják, dühüket másokra vetítik ki. Mivel nem tudják megfelelõen alkalmazni a társadalomban elfogadott megoldási módokat a problémáikra, a normákat feladva az ámokfutást választják.
Muszlim ámokfutók?

Franco Berardi olasz filozófus viszont a Süddeutsche Zeitungnak adott interjúban már úgy vélte: ma már nincs értelme különválasztani az ámokfutó és a terrorista fogalmát. Szerinte mindkettõ ugyanarra a pszichopatológiai zavarra vezethetõ vissza: ezek az emberek korábban vesztesnek, kitaszítottnak érezték magukat, és most a kezükbe vették a sorsukat, „hõssé” válnak. Õk is szenvedtek, és most másoknak akarnak szenvedést okozni. Szerinte a terrorcselekmények elkövetõinek ezért sokkal több köze van a frusztrációhoz, a depresszióhoz, a kétségbeeséshez, a dühhöz és a globális kapitalizmushoz is, mint a valláshoz. A vallás csak ezután jön, ha jön egyáltalán.

Mindez magyarázatot ad arra is, hogy az Iszlám Állam „harcosának” kikiáltott merénylõk nagy része már rég nem felel meg a terrorszervezet szigorú vallási törvényeinek. Több terroristáról tudható, hogy korábban köztörvényes bûnözõk voltak, drogoztak vagy homoszexuális kapcsolatuk volt. Utóbbiakat az Iszlám Állam területén szabályosan kivégezték volna.
Gyászolók a Charlie Hebdo szerkesztõségénél történt merényletben elhunyt Ahmed nevû rendõr temetésén
Gyászolók a Charlie Hebdo szerkesztõségénél történt merényletben elhunyt Ahmed nevû rendõr temetésén
Fotó: Christopher Furlong / Getty Images Hungary

Feltehetõen az elõítéletek is szerepet játszanak a terror és az ámokfutás összemosásakor. Amikor a fenti példák között szereplõ német férfi az autójából válogatás nélkül lõ le embereket, senki sem gondol terrorizmusra, csak arra, hogy „begõzölt”, „besokallt”, „megõrült”. De mi a helyzet akkor, ha egy labilis személyiségû, muszlim ember ámokfutásáról van szó? Ezt sokkal inkább hajlamosak vagyunk terrornak felfogni.

Július 27-én Brémában egy pszichiátriáról megszökött algériai férfi okozott pánikot, aki egy bevásárlóközpontban a müncheni lövöldözésrõl hablatyolt és az Iszlám Államot éltette. Elõfordulhat, hogy az Ansbachban magát felrobbantó szír férfi esetében is ugyanerrõl volt szó, még ha tettét az Iszlám Állam nevében is követte el. Súlyos traumákat élt át a háborúban, megsebesült, menekültként csak fokozódtak megpróbáltatásai Bulgáriában. Németországban többször fenyegetõzött öngyilkossággal, és amikor vissza akarták toloncolni Bulgáriába, betelt nála a pohár. Nem mintha ez bármiben is felmentené õt cselekedete súlya alól.
Magányos farkasok

Az ámokfutás és a terror összemosódását erõsíti a „magányos farkasok” elterjedése is. Míg a terrortámadásokat korábban alapos szervezés elõzte meg, és az akciókat is jellemzõen többen követték el, ma már Európában is találkozni magányos terroristákkal, ami eddig inkább az ámokfutók jellemzõje volt. Náluk már nem lehet kimutatni „intézményes” kapcsolatot sem az Iszlám Állammal, sem más terrorszervezettel. A radikalizálódás sokszor otthon, a négy fal között, az internetet böngészve következik be.

A boszniai polgárháború óta tudjuk, hogy a boszniai muszlimok szenvedéseit hogyan használták fel az Angliában élõ bosnyákok radikalizálására, mondta az Indexnek Wagner Péter biztonságpolitikai szakértõ, a Külügyi és Külgazdasági Intézet munkatársa. Az Iszlám Állam propagandistái ma bõséges mennyiségû kép- és videóanyaggal látják el az embereket: lerombolt városokat, halott gyerekeket, hõsi halált halt harcosokat mutatva gondoskodnak arról, hogy a Nyugat-Európában felnõtt, háborút sohasem látott fiatal bevándorlók is átéljék otthoni honfitársaik szenvedését, és bennük is kialakuljon a düh. Peter Neumann, a londoni King's College tudósa szerint az Iszlám Állam azután lehetõvé teszi számukra, hogy személyes problémáikat politikai projektbe csatornázzák be, és ehhez az Iszlám Állam márkanevet használják.

Wagner Péter szerint a magányos terroristák elterjedése mögött egy másik ok is állhat. Bármennyire könnyû ma azt mondani, hogy egy bombarecept bármikor elérhetõ az interneten, jól mûködõ bombákat gyártani, fegyvereket, autókat és pénzt szerezni egy nagyobb terrortámadáshoz az európai titkosszolgálatok ébersége miatt egyre nehezebb. Iszlamista terrorszervezetek ezért már korábban arra hívták fel híveiket hogy bombák és lõfegyverek helyett késsel, autóval, kõvel hajtsanak végre terrortámadásokat.

Ilyenekkel elõször Izraelben próbálkoztak palesztin terrorszervezetek. A nizzai gázolós és a würzburgi baltás támadás know how-ja ott egyben már megvolt. Tavaly októberben Jeruzsálemben egy merénylõ a saját szolgálati autójával hajtott neki a Geulá nevû ultraortodox negyedben a buszmegállóban várakozók közé, majd baltával támadt a sérültekre (18+). A merénylõt egy közelben álló biztonsági õr lelõtte. Izraelben, ahol sok katona és fegyveres van az utcán, az ilyen merényleteknek nem sok sikere lehet. És vajon Európában?Link