Igen, tudom, tele a tökötök ezzel a rühes jóbikozással, vobóval és zsidó bandájával, de hát a novákos kuruc most olyan, mint simicska orsóssal. Jól le van osztva a szerep, a többi meg csak szing a billencsben. "A helyzet az, hogy a Jobbik lelkét, amelyet 2006 után az én vezetésemmel adtunk ennek a közösségnek, most az én vezetésemmel vettük el. Igen. Ez történt. És ezt én nagyon jól tudom. Sõt, elõre tudtam, hogy ez fog történni, mert ennek kellett történnie. Mert az útnak, amelyen járunk, mindez, amennyire fájdalmas, olyannyira természetes mérföldköve" - írja Facebookon közzétett gondolataiban a Jobbik elnöke, hozzátéve: meggyõzõdése, hogy ez a helyes út. Az igazi, ám egyelõre megválaszolatlan kérdés pedig: "Lesz-e újra valódi közösség a Jobbik, amelyért érdemes áldozatot hozni, amelyért érdemes tûzbe menni, amelyért büszkeség küzdeni?"... Alább olvasható a teljes írás. Hová tûnt a Jobbik lelke? Vigyázat, kínzóan õszinte írás következik! Aki nem hajlamos a gondolkodásra, akiben zsigeri ellenérzések vannak a párt vagy akár irántam, aki képtelen a továbblépésre, a változásra, az inkább menjen máshová, mert neki kellemetlen lesz végigolvasni ezt a néhány bekezdést. Nem hozzájuk szólok. Azoknak írok, akikben még van remény, de elbizonytalanodtak. A Jobbik szimpatizánsainak egy részében ugyanis komoly félelem uralkodott el a néppártosodás kapcsán. A félelem pedig rossz érzést, a rossz érzés rossz gondolatokat, a rossz gondolatok pedig rossz véleményt szülnek. Ez a rossz vélemény pedig nagyjából úgy foglalható össze: a Jobbik elveszítette az eredeti célkitûzéseit, már nem az, ami volt, már nem tud lelkesíteni, rossz útra lépett. De mibõl fakad az a félelem, amely ezt az egészet elindította? Véleményem szerint nem másból, mint elkerülhetetlen folyamatok meg nem értésébõl. Ahhoz, hogy kellõképp világos legyek, kicsit távolabbról kell kezdenem. A mögöttünk hagyott, de még igazán le nem zárt XX. század számos szempontból értékelhetõ. Az egyik ilyen értelmezés szerint az individualizmus, vagyis az egyén, valamint a kollektivizmus, vagyis a tömeg konfliktusa jellemezte az elmúlt századot. Hol az egyik, hol a másik kerekedett felül, és ez a hullámzás magával ragadta és erõteljesen polarizálta a társadalmat. Az emberek egy része az egyén teljes szabadságába vetette a hitét, elutasítva mindenfajta kollektivizmust, a másik része az emberek tömegeit akarta valamilyen szempont – faj, állam, osztály stb. – egységbe szervezni a mindent eluraló individualizmussal szemben. Vagy-vagy. Valahová oda kellett állni. És miközben zajlott ez az ádáz küzdelem a történelem nagyszínpadán, csak kevesen vették észre, hogy valójában a lényeg nem ez, és hogy az „egyén kontra tömeg” kérdés egy hamis dilemma. Olyannyira hamis, hogy az egyik gyõzelme rendre életre hívta a másik lázadását. A kollektivizmus bevezetése után magát kellemetlenül érzõ társadalom az individualizmushoz menekült, majd amikor fordult a kocka, az elidegenedõ egyén kereste a tömeget, amelyben biztonságban feloldódhat, hogy aztán az egész kezdõdjön elölrõl… Ez a vita milliók életébe került, mégis meddõ maradt. Az ember ugyanis egyszerre individuum és társas lény. A kettõ összetartozik. A lényeg, amit alig vettek észre, és ami elveszett: a közösség. A valódi közösség, amelyet sem az individualizmus, sem a kollektivizmus ki nem állhat. Mert ez a kettõ, ahogy írtam, összetartozik, egyik szüli a másikat. Az individualizmus a közösségeiktõl megfosztott egyének atomizálódása, a kollektivizmus pedig ezen atomok mesterséges egybegyûjtése. Mindkettõ szervetlen társadalmi jelenség. A valódi közösség viszont szerves, organikus építmény. Ez az, ami elveszett a huszadik században, és ez az a hiány, ami véleményem szerint beteggé tette a közelmúlt és a jelen nyugati társadalmait. Akár azt is mondhatnánk, hogy a társadalomban jelenleg „akut közösségi hiánybetegség” lépett fel. A modern világ, a fogyasztói társadalom pedig pontosan erre épül. A közösségek hiányára. A közösségi média ezért nagyon hamis elnevezés, hiszen annak sikere – minden részleges pozitívuma ellenére – nem a valódi közösségek megteremtését segíti elõ, hanem pont fordítva, a közösségek hiányából fakad. Egyfajta pótlék. Erõs fájdalomcsillapító közösségi hiánybetegségre. Ez a hiánybetegség pedig a modern világ gazdasági alapja. Ez teremti azt a szükségletet, amely keresletet generál, amelyet aztán a szolgáltató és szórakoztató ipar ideiglenesen ki tud elégíteni – jó pénzért. A hangsúly egyébként az „ideiglenesen” szón van, hiszen amennyiben a hiánybetegség érdemben szûnne meg, akkor a jelenkori gazdaság egy tekintélyes része összeomlana. Az üzleti cél tehát nem a betegség megszüntetése, hanem a tüneti kezelés, a fájdalom csillapítása, hogy aztán a hiányérzet még nagyobb erõvel támadjon fel, még nagyobb üzleti lehetõségeket teremtve. Nem akarom természetesen azt mondani, hogy mindez valami tudatos és ördögi összeesküvés lenne, amit valakik a függöny mögül szerveznek, csupán leírtam azt, ami történik, bármi is legyen a hátterében. A valódi közösségek megteremtése vagy újrateremtése tehát a nagy kihívás. Egy nemzet nem épülhet sem individuumok laza szövetségére és halmazára, ahogy azt a liberalizmus hiszi, de egy közösségeitõl megfosztott kollektivizmusra sem, ahogy azt a totalitárius rendszerek hitték. Egy valódi nemzet csak valódi közösségekre épülhet. Valódi közösségek azonban jelenleg alig léteznek Magyarországon. A XX. században szétestek, vagy szétverték õket, aztán pedig ránk szakadt a fogyasztói társadalom, a maga közösségveszejtõ mentalitásával. A rendszerváltozás 26 éve sem tett semmit, hiszen egy közösségekre épülõ társadalom komoly kontrollt gyakorolhat a politikai felett, ami viszont senkinek sem állt érdekében. Az igazi nagy probléma pedig nem is az, hogy a valódi közösségek a múltban megszûntek, hanem az, hogy a jelenben nem jöttek létre újak. A magyarság tehát ma nagyban szenved az „akut közösségi hiánybetegségtõl”. Ennek pedig mind egyéni, mind közösségi szinten tapasztalhatjuk a lelki és fizikai következményeit. (Nagyon fontos, de itt most kellõ alapossággal meg nem vizsgálható kérdés Orbán Viktor polgári körös mozgalma, ahol lehetõség lett volna új és valódi közösségek teremtésére, de a politika ettõl megriadt és inkább maga verte szét, amit létrehozott.) De mit is jelent az, hogy valódi közösség? Mi teszi emberek társulását közösséggé? Erre ezernyi választ adott már vallás, filozófia és tudomány. A magam válasza az, hogy a közösség egy olyan szövetkezés, amelynek tagjai rendelkeznek egy olyan közös és központot képezõ szellemi alkotással, amely mindannyiuk életére kihat, meghatározó identitást biztosít nekik, és amelynek megvédéséért irracionális áldozatok meghozatalára is képesek. Ez a definíció tehát nem tesz különbséget egy néhány fõs valódi közösség vagy akár egy valódi nemzet közössége között. Persze talán sejthetõ, ahogy azt már említettem is, hogy szerintem egy valódi nemzet sem atomizálódott individuumokra, sem lélektelen kollektivizmusra, csak ilyen valódi kisközösségek hálózatára épülhet. A valódi közösség tehát az, aminek lelke van. A lélek nélküli közösség nem is közösség, csupán tömeg vagy csoport. Na, ennyi történeti bevezetõ után, de annak fényében ideje rátérni az elején felvetett kérdésre. Mi történik most a Jobbikkal? Hová tûnt a Jobbik lelke? Valódi közösség-e még a Jobbik? Nos, 2006-ban lettem a párt elnöke, amikor az egy 0 és 1% között, a teljes reménytelenségben bolyongó pártocska volt. A nemzeti radikalizmus szubkultúrájában ismerték a nevét, de ott sem volt a legerõsebb csoport, a széles társadalom számára pedig lényegében ismeretlennek számított. Nyugodtan mondhatjuk, hogy lélek nélküli, helyét keresõ csoport volt. Aztán a 2006-os események okozta zûrzavarban ez a kis pártocska valódi közösséggé cseperedett, a nemzeti radikális szubkultúra gyûjtõpártjává vált, lelket teremtett magának, amelyért a tagok akár tûzbe is mentek volna. Hányszor hallottam azokban az években: - Gábor, ha kell, meg is halok érted… Aztán eltelt 10 év, most 2016-ot írunk, és azok közül sokan, akik akkor ezt mondták, ma dühösek, csalódottak, elárulva érzik magukat, a nevem hallatán inkább cifra káromkodás tör fel belõlük, mint az önfeláldozás készsége. A saját szemszögükbõl joggal. Mert a helyzet az, hogy a Jobbik lelkét, amelyet 2006 után az én vezetésemmel adtunk ennek a közösségnek, most az én vezetésemmel vettük el. Igen. Ez történt. És ezt én nagyon jól tudom. Sõt, elõre tudtam, hogy ez fog történni, mert ennek kellett történnie. Mert az útnak, amelyen járunk, mindez, amennyire fájdalmas, olyannyira természetes mérföldköve. Persze az is joggal merül fel, ki a fene vagyok én, hogy adjam, majd elvegyem egy közösség lelkét, hogy istent játsszak mások felett! Hát van nekem szívem? A helyzet az, hogy mindezt felelõsségem teljes tudatában tettem és teszem, éppen ezért merek errõl ilyen nyíltan és õszintén beszélni. Mindebben pedig nem valamiféle érzéketlenség, embertelenség, pláne nem árulási szándék vagy politikai sandaság vezet, hanem a meggyõzõdés, hogy ez a helyes út. A Jobbik célja ugyanis sohasem az volt, hogy magának tetsszen, hogy mi, nemzeti radikálisok jól érezzük magunkat, hogy bezárkózzunk, hanem az, hogy a hazánkat és a nemzetünket szolgáljuk, akár a mi diszkomfort érzésünk árán is. A teljes nemzeti közösséget, az egészet, beleértve azokat a magyarokat is, akik másképp gondolkodnak, mint mi, sõt, még azokat is, akik per pillanat gyûlölnek bennünket. Ez volt a Jobbik ideája és célja kezdetektõl fogva, és engem akkor is ez vezérelt, amikor még az utunknak csak a legelején jártunk. Saját magunk képviselete egy ideig hasznos és fontos, különösen az út elején, de ha egy kezdeti állomásból végsõ céllá válik, akkor nagy a baj, hiszen a közösség létezése politikai önkielégítéssé válik. Mivel elnökként lehetõségem és kötelességem volt jóval elõbbre tervezni, gondolkodni, mint egy átlagos szimpatizánsnak, ezért ezzel a dilemmával sokkal hamarabb is szembesültem. Két választásom volt. Vagy marad minden a régiben, ücsörgök és berendezkedem abban, ami van, megõrzöm a Jobbik szárnyaló és kamasz lelkét, amely miatt olyan sokan megszerették, amelyért annyi ember áldozatokat hozott, de ezzel elindítom a közösséget azon a lassú, leamortizáló úton, amelynek végén a párt élõhalottá, önmaga paródiájává válik és célját soha sem éri el. A másik, lelkileg sokkal nehezebb, lényegesen kockázatosabb és ezerszer konfliktusosabb út pedig az volt, hogy a közösség kamasz lelkét elvesszük, hogy helyet teremtsünk a felnõtt és kormányképes, az egész nemzet közösségét képviselni akaró és tudó Jobbik lelkének. Valamikor 2013-ban úgy döntöttem, hogy a második, a nehezebb utat választom, a teljes kudarc lehetõségét is felvállalva. Ez persze egyáltalán nem ment olyan könnyen, mint ahogy itt most leírom. Nagyon sok gondolkodás, töprengés, beszélgetés és álmatlan éjszakák árán verekedtem magam át, mire a homályos megérzés világos elhatározássá érett. Ezért vagyok tisztában azzal, amit most sokan átélnek. Hiszen én is átmentem rajta. A változás mindig fájdalmas. De a változás mindig szükséges is. A másik embert nem tudjuk megváltoztatni, csak saját magunkat. De ha megváltoztatjuk magunkat, az megváltoztathatja a másik embert is. És én ebben bízom. Aki nagy elhatározásra jut, akiben van bátorság a változáshoz, annak hinnie kell a döntése helyességében, abban, hogy a jövõ igazolja majd, egyúttal azzal is számolnia kell, hogy a jelen ítélõszéke elõtt bûnösnek találják. Sõt, azon sem kell meglepõdni, hogy ilyen vagy olyan okok miatt lesznek szép számmal, akik a jövõben sem adnak majd neki igazat. Akik majd nem tudnak, nem akarnak, nem mernek erre az útra lépni. Ez is a változás természetes része. A kérdésre tehát, hogy hová tûnt a Jobbik lelke, választ adtam. A jelen kérdése ezért már az: hol van a Jobbik új lelke? Lesz-e újra valódi közösség a Jobbik, amelyért érdemes áldozatot hozni, amelyért érdemes tûzbe menni, amelyért büszkeség küzdeni? Erre a kérdésre nyilván a jövõ ad majd választ, de talán a fentiekbõl világossá vált, hogy egy néppárt valójában nem is magának keres lelket, hanem a népnek. Egy néppárt lelke akkor erõs, ha az nem csupán a párt tagjait, hanem a nemzet egészét „lelkesíti”. A feladat tehát már nem csupán annyi, hogyan adjunk a Jobbiknak lelket, hanem az, hogy olyat adjunk, amely a magyar népet is magával ragadja. Ez pedig a mai zaklatott világban rettenetesen nehéz feladat. Véleményem szerint egy olyan modern konzervativizmusra van szükség, amely az õseink hasznosítható hagyományai, nemzeti értékeink és a felgyorsuló, modern világ kihívásai és jelenségei közé hidat tud építeni. Széchenyi annak idején megálmodta a Lánchidat, mert tudta, hogy Buda és Pest összekötésével nem csupán egy közlekedési problémát old meg, hanem egy nemzetet egyesít, sõt lehetõséget ad neki, hogy megmaradjon és a jövõvel lépést tartson. Most 2016-ban számtalan szétszakítottság, feltorlódott konfliktus terheli a nemzetünket, amely megoldásra, modern konzervatívokra, hídépítõkre vár. Aki végigolvasta ezt a nem rövid írást, annak amellett, hogy köszönettel tartozom, attól egyúttal megértést és mindezek végiggondolását kérem. Van-e lelkesítõbb és nemesebb feladat, minthogy a Jobbik, ez a lenézett, megtaposott közösség önmaga fölé nõve, megváltozva, a hatalmas kihíváshoz alkalmassá válva fellépjen, és ahogy a múltban képes volt a nemzeti radikális erõket egyesíteni, úgy most a nemzet pozitív, teremtõ erõit, ideológiai különbségek nélkül egybegyûjtse? Valahol itt keresem én a Jobbik új lelkét. Remélem, nem egyedül…
Forrás: https://kuruc.info/r/7/162971