Ha elemezhetnékem támad, akkor elemelem kézi fényvetõmet és elemeire cincálom. Mennyiszer hánytam már össze ide: a hegyek egeret ellenek, s ma már ez rég nem talány. A hegyek dombok, vagy inkább sík sivár sivatag, az egerekrõl meg rég kipittymallott, hogy emberek, illetve buckalakók, mert homokosok inkább, mint homókások. Lesz belõlük hómunkás sok!

Velem már valami valamikor történhetett, hogy ma már semmi nem hat meg, csak hetet-havat összehordani képes bálvány lettem a vártán állva kurtán-furcsán, kinek nem elég se orsós se gyurcsány, s ha vonaglik is zazi marad mindörökkön örökké a tabuvá lett ártány.

Erõt vegyek-e magamon, s kinek hajtsam majmára a szenteletlen vizet? Van-e erre igény, s ha nincs, akkor is mindenki mindenért megfizet. Tüzet hoztam, már csak szél kell, anyag van éghetõ elég, s ha zsír is serceg és agyrágó bogár kihal, megértem én, hogy megértem végre, s vége a nyûgnek, bajnak, nyûnek, hajnak, mibe belekap a kipa: számításban sincs már hiba. A pitvarba begyûrûzik a jókedv, mint féreg a bélben a lén elél, s míg alél ki kedvétõl metélten ködbe néz, esze is ökölre vész jobb és bal tekék közt félre, hányva kardra, élre. Bazsalygok sajogva, búsan a búsban, hol vidáman löködik egymást éhezõ szikkadt elmék, szõve a láthatatlan selymet és mezítelenre szánt páncél-kelmét: tündököl. Bennfentesnek nem való tudás, s csárdában sem fér meg trombitás és dudás, így se jobb, egy se bal ha hadarva tépi szûrét marha a csûrt sokallva fakad a néma is hamis dalra. Még várok, még nem teketóriázok féltek-e. A kavics a tóba vetve kikelt, s fodor-hullákat sodor a tajtékzó bodor. Tiszavirág kell, ki Dunában, ha rekeszted is a szót agyad homályában jól rejtve a jót, tör felszínre mindennek színe -java: minden félteke záloga.