Gyerekek, ha ilyet tud egy "szakértõ", akkor le a kipával elõtte! A cikk eredeti címe: Gyarmatosítás és a talmud.
Bûntudatkeltés és pszichológiai hadviselés Európa iszlamizációjáért
Bûntudatkeltés és pszichológiai hadviselés zajlik Európa iszlamizációjáért. A szerzõ – aki a terület tudományos kutatója – írásában rámutat a muszlim világból áradó gyûlölet valódi okaira.

Egy kalap alá veszik a volt gyarmatosító, nyugati civilizációjú nemzeteket a gyarmatokkal sosem rendelkezõkkel, azonban nem esik szó azokról a népekrõl, akik ugyan nem nyugatiak, de történelmük során hatalmas birodalmakat hoztak létre. Ezek a vélemények teljesen légbõl kapottak, és alattomos céljuk a fehér, keresztény európai emberben való bûntudatkeltés, a már így is krónikus etnomazochizmus (lásd Guillaume Faye) minden határon túl való felerõsítése, és Európa muszlim tömegek általi megszállásának pszichológiai hadviseléssel történõ elõkészítése.

Inkább az imperializmus szót fogom használni, mivel ez a gyarmatosítók mellett magába foglalja azokat is, akik nem elsõsorban gazdasági elõnyök miatt gyarmatosítottak, hanem szárazföldi-bürokratikus birodalmakat hoztak létre.

Abból indulunk ki, hogy az imperializmus rossz, és nem megyünk el abba az irányba, mint a Monty Python a Brian életében, az emlékezetes „Mit adtak nekünk a rómaiak?” jelenetben. Ha az imperializmus rossz, akkor minél tovább tartott, annál rosszabb, és figyelembe vehetjük azt is, hogy a hódítás mennyi kárt okozott kulturálisan, demográfiailag és gazdaságilag.

A modern kori gyarmatosítás a nagy földrajzi felfedezésekkel kezdõdött a XV–XVI. század fordulóján. Az elsõ gyarmatok az amerikai kontinensen jöttek létre, és itt irtózatos pusztítást hoztak a támadók: valamikori nagy birodalmak hírmondó nélkül tûntek el. Ezek a területek jó háromszáz évig voltak gyarmati sorban, India pedig különbözõ mértékû nyugati gyarmatosításnak volt kitéve 1502-tõl 1947-ig. Ezek szerint a legmérgesebbek a nyugati világra most az indiaiak és az amerikai kontinens õslakosai.

Azonban nem azt tapasztaljuk, hogy a navajók vagy a brazil favelák õslakosai szállnának bele repülõvel a WTC-be, vagy mészárolnák a spanyolokat, portugálokat európai fõvárosaikban. Ugyanígy nem haragos hinduk és szikhek milliói özönlenek Európába. Megemlíthetjük Hongkongot és Szingapúrt is (körülbelül 120-150 év brit gyarmatosítás). Szingapúrban sem ásványkincsek, sem ivóvíz, sem termõföld nem található (ajánlom ezt a túlnépesedett sivatag szomjazó lakóinak figyelmébe!), mégse dühös szingapúriak fejeznek le Londonban brit katonákat bozótvágó késsel, sõt, aki igazán komoly tudást akar, az Szingapúrban jár egyetemre.
EURÓPA ISZLAMIZÁLÁSA CSAK AZ ELSÕ LÉPCSÕ, A DZSIHÁDNAK IS FONTOS SZEREPE VAN

A dzsihád szerves része az iszlám erkölcsi gazdaságának, ami jól érzékelteti, hogy létfenntartásának elengedhetetlen eszköze az erõszak. A Marokkóban született társadalomtudós, Abdesszamad Belhadzs nyilatkozott Speidl Biankának. Az egyetemi tanár korábban nem részletezett alapossággal tárja fel azokat a háttérben megbúvó törekvéseket, mozgatórugókat, amelyek rávilágítanak a dzsihádizmus, a mostani nyugat-európai merényletek, a migrációs válság és a közel-keleti háborúk közötti összefüggésekre.

Mások éppúgy a dzsihád célpontjainak listáján vannak, mint Nagy-Britannia vagy Franciaország, azonban gyarmatosító múlt miatti bûntudat nehezen kelthetõ bennük. Idetartozik az egykori gyarmat India, Nigéria, Kenya és Szudán. Itt persze nem kerülhet elõ a gyarmatosításkártya, sem a rabszolgatartás, hiszen éppen a feketék szenvedték el a rabszolgasorsot, csak azt nem szokás megemlíteni, hogy a fehérek általi rabszolgatartás az amerikai gyarmatokon messze elmaradt attól – mind idõben, mind lélekszámban –, amit a muszlim rabszolgavadászoktól kellett elszenvedniük.

A muszlim rabszolga-kereskedelem az iszlám dzsiháddal egy idõben kezdõdött, és egyes területeken – Mauritániában és Szudánban – a mai napig létezik, az atlanti rabszolga-kereskedelem a XV. század végétõl tartott a XIX. század közepéig. Tehát a muszlim rabszol­gavadászat jó ezer évvel lekörözi a fehér ember embertelenségét. Az atlanti rabszolga-kereskedelem áldozatainak számát mintegy 12-16 millióra becsülik, a muszlimét csaknem 30 millióra, vagy akár még sokkal többre is, mivel igazán megbecsülni csak azok számát lehet, akik célba is értek.

Míg az atlanti rabszolga-kereskedelemben 10 százalék körüli volt az út közbeni veszteség, addig a muszlimok esetében mintegy 80 százalék. Ebben nagy szerepet játszott a kasztrálás gyakorlata is, amelynek során az áldozatok legalább 60 százaléka életét vesztette.

A muszlimok nem csak Afrikából hurcoltak el rabszolgákat, hanem Európából is, fõleg a Mediterráneumból, a Balkánról, de Magyarországról is. Arról sem esik szó, hogy a világtörténelemben minden civilizáció gyakorolta a rabszolgaságot, de csak egyetlenegy, a nyugati szüntette azt meg önként, súlyos testvérháborúkat vállalva miatta (lásd az amerikai polgárháborút).

Harmadsorban vegyük azokat a területeket, ahol a nyugati imperializmus akkora károkat okozott, hogy annak most jogosan issza meg Európa a levét. A legnagyobb káosz a Közel-Keleten van, azon belül is fõleg Szíriában és Irakban.

Azt is szokták mondani, hogy a közel-keleti népek identitását frusztrálják a nagyhatalmak által önkényesen meghúzott államhatárok. Ha van a világon olyan nép, amelynek a nemzeti identitását súlyosan sértik a nagyhatalmak által önkényesen húzott határok, akkor az a magyar. Mégsem magyar kamionsofõr hajt végig a nizzai parti sétányon, hanem arab, pedig sok magyar szidja a franciákat egy pofa sör mellett a határok miatt.

Lássuk most a Közel-Kelet gyarmatosítását! Az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt eltöltött öt évszázad után (amely imperialista idõszakot az imperializmust hibáztatók szemrebbenés nélkül figyelmen kívül hagyják), Szíria francia mandátumterület lett – és nem is igazi gyarmat –, Irak pedig brit. Szíria 24 évig szenvedte el ezt a sorsot, Irak pedig tragikusan hosszú 11 esztendõt töltött a brit iga ólomsúlya alatt.
A radikális iszlamizmus a szexuális bûntények táptalaja

A nõi test a meghódítandó területet szimbolizálja, az erõszaktevõ pedig a hódító szerepében tetszeleg. A Nyugat vágyott gyümölcsei közül ez a legkönnyebben elérhetõ és megszerezhetõ.

Észak-Afrika egy része mintegy 120 évig volt gyarmati sorban (300 évnyi oszmán uralom, kalózkodás és fehérellenes rabszolgavadászat után), az itt okozott kár azonban mégsem mérhetõ más alávetett területek pusztulásához, mint például a körülbelül ugyanennyi idõt felölelõ török hódoltsághoz, amely a magyar lakosságot négymillióról másfél millióra redukálta, és Európa legtermékenyebb földjeit kopár pusztasággá változtatta.

Ha most megfelelõ empátiával szemlélem a levantei nyugati imperializmus történelmét, akkor egy könnycsepp már majdnem össze is gyûlne a szemem sarkában, de ekkor eszembe jut Szaúd-Arábia és Irán, a két leginkább Nyugat-ellenes, a dzsihádot és az iszlamizációt legjobban támogató iszlám állam.

Ez a két ország olyan szerencsés volt, hogy soha, egyetlen percig sem voltak nyugati civilizációjú országok gyarmatai – ellenben Arábia négyszáz évig állt oszmán elnyomás alatt, Irán pedig élet-halál harcot vívott a törökökkel egész középkori-újkori történelme során. Ezek a konfliktusok persze nem szentesíthetnek semmiféle igazságos bosszúvágyat.

Milyen következtetéseket lehet mindebbõl levonni? Egyrészt a Nyugat gyarmatosító múltja nem okolható a feléje az iszlám világból irányuló harag és gyûlölet miatt. Ha az imperializmus lenne a kiváltó ok, akkor egészen más emberek támadnának egészen más célpontokat. Az igazi ok a doktrína (a Korán és a szunna) által szentesített és megkövetelt dzsihád, az iszlám hit terjesztésére irányuló törekvés, melyhez hozzátartozik a fegyveres erõszak is. A brit, a francia, kenyai, nigériai, indiai káfir mind egyformán gyûlöletes célpontok, és a magát mindig az elnyomott mártír szerepébe pozicionáló iszlám mindig megtalálja a magyarázatot elpusztításuk szükségességére.

Másrészt az imperializmus mindig csak a nyugati keresztény (káfir) fehér ember vonatkozásában jelenik meg negatív jelentéssel, egyébként vagy említésre sem kerül, vagy egyenesen pozitív felhanggal említik meg, mint például az arcpirítóan provokatív „kordobai aranykor” mítoszát, amely nyolcszáz évre kivonta a forgalomból a nyugati civilizáció egyik legfontosabb elemét, az Ibériai-félszigetet, iszonyú kulturális és demográfiai csapást okozva.

A dzsihád létezéséért tehát egyáltalán nem, jelenkori sikerességéért pedig egyetlen okból felelõs a nyugati világ: azért, mert hagyja magát.

A szerzõ a Politikai Iszlám Tanulmányok Központja kutatója, hadmûveleti fõtiszt és tanácsadó
Link