És? Ez a sok idióta makogó emberszabású még mindig szavazgat meg demokráciáról, legitimitásról és békérõl hablatyol. Sorozatot indítottunk a 24.hu-n, melyben kortárs írókat kérdezünk Magyarországról, a világról. Érdemes megnézni, hogyan reflektálnak a mindennapokat meghatározó problémáinkra. Itt a második darab Kerékgyártó Istvánnal.

Kerékgyártó István a Vagyonregénnyel robbant be a köztudatba. Vallomásos prózát ír a rendszerváltás koráról, ahol részt vett a nagy privatizáció nevû nemzeti játékban, a hatalom természetrajzának a nagy ismerõje.

Hányadik könyvedet írod?

Ez lesz a hatodik. Elsõ a Vagyonregény, majd a Makk Ász, utána jött a Trüffel Milán és a Rükverc, utána pedig a Hurok. Meg persze ott van a két színmû is, amelyeket szerencsére, rendszeresen játszanak. Eddig négy országban. Most fejezem be az új kötetet, ez egy novellafüzér, mely talán regénnyé áll össze, egy rendszerváltó regénnyé, persze még hónapokig csiszolgatom.

Visszatérõ figurákkal dolgozol, egy rokoni hálóval találkozunk.

Igen, az új könyvnek a fõszereplõje unokatestvére lesz Vidra Zsoltnak, a Rükverc fõszereplõjének. Õ a lecsúszott, nem igazán tartják a kapcsolatot, néha találkoznak. A mostani szereplõm a rendszerváltás sikerembere, bár majd kiderül, hogy a siker azért kétélû és talmi siker. Meg akartam írni a sikeres figurát is. Anyai ágon egyébként a nagyapja Trüffel Milán, a hedonista csaló, életélvezõ. Szóval tényleg összefüggenek a regények.
Fotó: Jászberényi Sándor

A te írói világod szorosan összefügg a rendszerváltás utáni privatizációval, az akkor megjelenõ problémákkal. Egészen vallomásos jellegû a prózád.

A Vagyonregény teljesen vallomásos, majdnem hogy kulcsregény. Engem a rendszerváltás 36-37 évesen ért, pont abban a korban, amikor már nem volt meg a naivitásom, tudtam valamit, volt egy jogászdiplomám is. Nagyon gyorsan és mélyen beleszálltam a dolgokba, az ország egyik elsõ privatizációs tanácsadó cégét csináltam meg egy jogász barátommal, tehát nagyon hirtelen, mélyen átláttam már 1990-tõl kezdve a dolgokat. Láttam egy csomó gazdagodást, szegényedést, vállalatok létrejöttét, majd elhalását, meglehetõsen mélyen beleláttam a rendszerváltás történetébe. Jóval késõbb, amikor elkezdtem írni, az akkori dumák még mindig ott maradtak a fülemben, ki hogy beszélt, ki hogy viselkedett.

Emlékszem, valamikor a 90-es évek elején Debrecenben jártam egy üzleti tárgyaláson és elmentem egy debreceni színházba, ahol egy Szakonyi darab ment, melyben vállalkozók beszéltek. Azt láttam, hogy Szakonyinak fogalma sem volt, milyen ez a világ — honnan is lett volna? — annyira nem arról szólt, amiben én benne éltem, ezért elhatároztam, hogy ha én ebbõl ki tudok szállni, akkor jó lenne megírni, hogy valójában mirõl beszéltek, valójában mik voltak a motívumok, amik mozgatták ezeket a figurákat.

Az alapján, amit írsz, a rendszerváltás évei alatt egészen nyers, durva világ volt. Én akkoriban gyerek voltam, lényegében nem tudok róla semmit. Mennyire fikcionalizáltad a prózádban?

A prózámban taglaltaknál talán voltak még durvább dolgok is. Én akkor egy finom, elegáns tanácsadó cég öltönyös tulajdonosaként éltem a privatizációt, Mercedesszel jártam a tárgyalásokra, de nem volt ritka az olyan tárgyalás, ahol azt mondta a tárgyaló fél, aki épp egy több milliárdos céget akart megvenni, hogy ha innen bármi kiszivárog, akkor elõször a kezemet, utána a lábamat töreti el. Itt vannak a fiúk, nézzem meg, kik fogják eltörni. Azok a kitérések, hogy „akkor majd megoldjuk ezt a jugoszláv ügyvédekkel”, annyit jelentett, hogy nem jogi útra terelik az ügyet, hanem megveretik vagy megöletik az illetõt. Van olyan barátom, akit nem ismertem meg, amikor bementem hozzá a kórházba, úgy megverették. Komoly cégnek volt a tulajdonosa, aki egy cégcsoportból kiszállt akkoriban. A felismerhetetlenségig verték a fickót, és pontosan lehetett tudni, hogy kik, és õk ma is komoly szereplõi az üzleti életnek. Nagyon kemény világ volt ez.

Képzeljük el, hogy elõtte mindenki nagyon egyforma volt, pár ezer forintot kerestünk, egyformán éltünk és öltöztünk, egyforma Ladákkal és Skodákkal jártunk, aztán egyszer csak hirtelen megnyílik az a lehetõség, hogy olyan méretû vagyon tulajdonosai legyünk, amit elõtte el sem tudtunk képzelni. Viszonylag könnyen hozzá lehetett jutni, elképesztõ volt ez az eredeti tõkefelhalmozás és mohóság, és ne feledjük, sokkal kisebbért is ölnek a világon.
Forrás: Kalligram

Változott ez a rendszerváltás óta? Hogyan látod a mostani Magyarországot?

Változott. Tulajdonképpen a ’90-es évek közepére már nem volt mit privatizálni és ekkor a hatalom ugye úgy játszik, hogy elkezd visszaállamosítani, majd pedig a visszaállamosítottat megint eladja a saját köreinek. Ez most ugyanúgy mûködik, csak sokkal kisebb léptékben, nagyon vékony ez a szelet. Egyrészt a szereplõk jóval kevesebben vannak, hiszen akkor ezrek, tízezrek mozogtak a privatizáció körül, boltokat, benzinkutakat, gyógyszertárakat, nagyon sok mindent meg lehetett szerezni. Ezek lezárultak, nagyon szûk körnek adatik meg, hogy igazi vagyont szerezzen, szinte két kezünkkel meg tudjuk most számolni. Ezek a pénzek sokkal nagyobbak, illetve sokkal arcátlanabbul folyik az egész. Szokták mondani, hogy olykor belepisilnek az emberek a medencébe, de most már trambulinról történik mindez. Tehát itt most már nincs veszélyérzet, nincs félelem, érték és ethosz, egy nagyon kemény lenyúlás és rablás folyik. Ennél azért szégyenlõsebben folyt akkoriban. Nem voltak mindig büszkék erre, próbálták titkolni ezeket az ügyeskedéseket, stikliket, most úgy látom, hogy egyre nyíltabban vállalja mindenki a rablást.

Még büszkék is erre.

Nem érdekli õket, hogy ki mit szól ehhez. Például a miniszterelnök mondta a múlt héten, hogy mindaddig, amíg ezek az ügyek nem csökkentik a párt népszerûségét, addig õt nem érdekli. Ez a mondat nagyon karakteres szerintem, hogy addig amíg a népszerûség töretlen, addig nem érdekli, hogy ki helikopterezik, meg ki hol lakik, meg ki kivel boltol, hiszen sikeresek, a siker mércéje pedig az, hogy valószínûleg meglesz a kétharmad. Ebbõl látszik, hogy beállt a teljes értékmentes politizálás. Én még emlékszem arra, hogy az Antall-kormány alatt miféle polgári értékek fogalmazódtak meg és ahhoz képest beállt az érték nélküli politizálás, illetve van itt egy érték, az, hogy pénzünk, hatalmunk legyen, ez az, ami vezérel, de semmi egyéb.Így viszont nagyon könnyû, mert ha nem befolyásolnak minket valódi értékek, akkor szinte végtelenek a manõverezési lehetõségek, amiket végre lehet hajtani. Ha nem köt bennünket semmilyen eszme, ideológia, érték, akkor naponta lehet változtatni aznapi céljainkon.

Ez a tökéletes nihilizmus.

Ez egyfajta nihilizmus, amit a pénz és a hatalom tart össze és vezérel. Teljesen átlátható, érthetõ ez, nem akarok én ítéletet mondani, csak úgy gondolom, hogy ez most így mûködik.

A szoci kormányzás alatt más volt ez a gyakorlat, vagy nem volt ennyire látványos?

Más. Egyrészt a szocik hihetetlen lelkifurdalással tették, amit tettek. Tudták, hogy mégiscsak egy kommunista párt utódpártjai. Sokszor a pápábbnál is pápábban próbáltak demokraták lenni, próbálták azt mutatni, hogy „mi megváltoztunk, egy szociáldemokrata párt lettünk és nem kommunista párt”, és ez sokkal hitelesebb is volt. Én voltam ORTT-fõigazgató, és amikor lemondtam errõl — a testület egy számomra vállalhatatlan döntése miatt — egy nagyon komoly szocialista vezetõ megkérdezte, hogy mit lehetne csinálni a médiával, hogyan lehetne rajta változtatni, mire én elmondtam egy verziót. Erre õ azt válaszolta, hogy ez így logikus, valóban kivitelezhetõ, de mi nem tehetjük ezt meg, hiszen mi egy olyan diktatúra utódai vagyunk, akiknek sokkal szebb képet kell mutatni. Bármennyire is ez lenne a praktikus és a legcélravezetõbb számunkra, nem tehetjük meg. Egy csomó ilyen dolgot nem tettek meg, mert úgy érezték, az visszahúzná õket és igazuk is volt. Hornéknak még kétharmaduk is volt a parlamentben. Nem igen éltek vissza vele.

Ez az új hatalom úgy van vele, hogy nincsenek a múltból visszamaradt árnyai, nem kísértik a kommunizmus szellemei, azt mondja, „teszek, amit akarok”. Ilyen szempontból sokkal kevésbé óvatosak, kevésbé foglalkoznak a morállal. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szocialistáknál ne lett volna és nincs most is rengeteg olyan, aki tét nélkül, csak a pénzért teszi, amit tesz, de magának a pártnak mégiscsak volt egy ethosza, amit azért mindig hangsúlyozott, és ezt nagyjából komolyan is gondolták.

Én mondjuk úgy láttam, hogy minden párt két részre oszlott, úgy hívtam némi eufemizmussal, hogy a „merkantil” és a „kevésbé merkantil hajlamúak”. A merkantil hajlamúak azok, akik loptak. Ültem olyan asztalnál, ahol különbözõ pártok merkantil hajlamú képviselõi elnevetgéltek az eszméken és a lenyúlásról volt szó, és nyilván találkoztam majdnem minden pártból olyannal, akik nem igazán tudtak vagy nem akartak tudni ezekrõl a lopásokról. Egy idõ után hülye balekoknak nézték ezért õket a többiek. Nagyon tudtam tisztelni ezeket az embereket. Ilyen emberek voltak, vannak a Fideszben is, azt hiszem, háttérbe szorultak és a primer, érdekelvû, merkantil figurák vannak most erõtérben.
Fotó: Jászberényi Sándor

Filozófiai, jogi hátérrel egy olyan kulcsod van ehhez a világhoz, ami keveseknek. Mik voltak a reakciók elsõsorban az irodalmi kánon részérõl, másrészrõl a volt munkatársak részérõl?

Mikor a Vagyonregényt megírtam, tulajdonképpen az történt, hogy az üzleti életet én már meguntam, volt egy cégem, ami mûködött, átadtam a feleségemnek, és egy régi tanítványom mondta, hogy az Országos Rádió és Televízió Testület, a médiahatóság új vezetõt keres, aki kicsit ért a joghoz, az üzlethez és kicsit a kultúrához. A lényeg, hogy megpályáztam, és 17 pályázó közül meg is kaptam a pozíciót, és a médiahatóság vezetõje lettem a Horn-kormány alatt, majd az új Orbán-kormány alatt is egy évig. Azért jöttem el, mert a Testület elképesztõen amorális döntést hozott az Írisz TV kapcsán, amit nem tudtam vállalni. Én azt mondtam, ezt nem hajtom végre, nekem van mibõl élni, én nem vagyok megélhetési fõhivatalnok, és bejelentettem, hogy ha ezt megszavazza a testület, akkor lemondok. Ekkor mondtam meg a családomnak, hogy szeretnék írni, és azt szeretném, ha õk vinnék a céget.

Hogy fogadta ezt a család?

Annyit váltottam életem során. Volt egy életem, amikor 10 évig az érték a tudás volt, Wittgensteint kutattam és filozófiatörténettel foglalkoztam, utána váltottam, átmentem az üzleti életbe, egy teljesen más világba, ahol a pénz lett az érték. Utána megint váltottam, átmentem a hatalom környékére, ahol a hatalom lett az érték, tehát már volt három gyökeres váltásom, így nem lepõdtek meg, hogy jön a negyedik. Azt kértem tõlük, hogy egy évig hagyjanak békén, addig szeretnék írni. Ez egy kompresszió is volt, kiírni magamból, azokat, amiket láttam és feszítettek engem, vallomásszerûen. Kaptam egy évet erre, ekkor írtam meg a Vagyonregényt. A Magvetõnél jelent meg, és kettõs fogadtatása lett. Egyrészt irodalmilag nem akarták befogadni, sõt, nem fogadták be, nem tekintették irodalomnak, ugyanakkor még ma is több egyetemen szociológiából vagy gazdaságtörténetbõl tanítják.

Másrészt elég nagy port kavart, brókerek állítólag visszakódolták, hogy ki-kicsoda a regényben, és azt árulták, mert kulcsregény, rá lehet ismerni benne, hogy kik a figurák. Akkor bevallom, tartottam attól, valamiféle megtorlás következik, ugye az érintettek közül mindenki tudta, hogy szerepel a könyvben. Ekkor egy ismert közéleti figura házassági évfordulóján, amire több százan meg voltunk hívva, azt láttam, hogy a könyvem szereplõi közül, majdnem mindenki jelen van. Bíztam benne, hogy még nem olvasták a könyvet. Kéri Laci barátommal mentünk és azt láttuk, hogy egyszer csak odajönnek hozzánk és azt mondják, hogy marha jó, hogy én ezt megírtam. Egyszerûen nem értettem, miért mondja nekem az, aki nem éppen pozitív színben tûnik föl a regényben. Erre azt mondja Kéri:“Figyelj, ezeket is feszíti a dolog, egyszer elmondanák, csak nem merik, mert börtönbe kerülnének miatta. Tetszik nekik, hogy valaki ezt helyettük elmondta, megírta, úgy, hogy személyesen a sár nem kenõdik rájuk.”Nekem annyiban volt más az irodalmárokkal, írókkal való találkozásom, hogy én akkor már egy beérkezett ember voltam, 50 körül nem voltak egzisztenciális gondjaim, egyszerûen kívülrõl néztem a rendszert, és ha néha találkoztam egy kedves fickóval, akkor azzal összejártunk, beszélgettünk. De nem kellett bekerülnöm az irodalmi körökbe, nem vártam, hogy díjat kapok, nem is kellett, nem is fogok kapni soha, tehát én abszolút kívül álltam. 50 évesen indulva már nem függtem tõlük.
fotó: JS

Egy magaslati levegõbõl szemléled az egészet.

Abszolút. Amikor a Szépírók társaságában, ahol tag vagyok, felmerülnek a viták, a harcok, látom, hogy én ezen már rég túl vagyok. Ezeket kívülrõl nézem, de nagyon sok kellemes embert ismertem meg, és persze nagyon sok kellemetlent is, mint ahogy minden szakmában. Nagyon tudok lelkesedni, ha kéziratban olvasok valami ragyogó dolgot. Nem irigylem, hanem nagyon tudok örülni, ha valakinek valami rohadt jól sikerül, és akkor ajánlom, lobbizok érte.

Mit gondolsz a Népszabadság dologról, arról, ami jelenleg zajlik a médiapiacon?

Nézd, én Népszabadság-elõfizetõ vagyok régóta, ezért nekem fizikailag fáj az, hogy reggel nem tudom kivenni a postaládából és reggeli közben nem tudom átnézni. Imádtam a hosszú, elemzõ cikkeit. Ami zavar most az internetes újságírásban, hogy rövid, informatív cikkek vannak, de én azt szeretem, ha legalább 10 percig olvashatok egy cikket. A hetilapokban megkapok ilyeneket, de napilapokban már alig. A Népszabadságban voltak ilyen hosszú, elemzõ cikkek, interjúk, kül- és belpolitikai is.

Egy korszak ért véget most a Népszabadsággal?

Igen. Nagyon szerettem, nagyon fájt. Tulajdonképpen — hogy is fogalmazzak — ezt lehetett tudni, hogy elõbb-utóbb gond lesz, csak azt nem, hogy ez ilyen prompt és látványos lesz. Úgy gondolom, hogy vannak médiacsoportok, akik mindenféle színes-szagos lapokkal pénzt keresnek, és ha valamiféle presztízst akarnak, akkor fenntartanak egy print napilapot, ami valamiféle eleganciát ad. Bár veszteséges, de lenyelik, mert az egyéb online, meg a színes-szagos hetilapjaikból behozzák. Ez így van szerintem mindenhol a világon, hogy egy nagyobb médiacsoport számára ez egy elegáns bónusz, ha ilyenje is van. Ezzel egyébként egyfajta értelmiségi hatalmat is vásárolnak maguknak, szimpátiát is kivívnak, de ez a fajta értelmiség a mai hatalom számára úgy látom, hogy egyáltalán nem fontos. Tehát nincs már igazán értelmiségi köre a mai hatalomnak. Néhány meglehetõsen erõszakos, határozott, nem a kultúra környékén lévõ figura mozgatja. Õket ez nem érdekli.

Úgy gondolom, mégiscsak fent kellett volna tartani egy darabig, de az volt a legnagyobb probléma, hogy a kormányhatalom abszolút kivonta az állami reklámokat a lapból, pedig azzal képes lett volna feltámasztani. Amikor kivontak mindenféle állami reklámot a Népszabadságból, lehetett látni, hogy komoly gondok lesznek, és abban lehetett csak bízni, hogy lesz egy komoly befektetõ, aki egyfajta ékszernek tartja ezt a pénzkeresés mellett. De azt is lehetett tudni azért, hogy elõbb-utóbb megjelennek itt nagy pénzzel és fölvásárolják. Ezt lehetett sejteni, de azt, hogy ez így következik be, azt szerintem senki nem tudta. Én úgy gondolom, hogy ezt maguk a vezetõk sem tudták.

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a népszavazás kapcsán egy olyan rossz hangulat alakult ki a legfelsõbb szinteken, hogy kifejezetten üzentek a tulajdonosnak, hogy likvidálja, akár jelentõs veszteség árán is a Népszabadságot. Valószínûleg az volt a hír, hogy megveszik tõle a céget, de fõleg az a nagy rakás megyei lap érdekelte õket, amelyek egyébként olykor ellenzékiek. Én nézem néhányukat, Kaposvárról származom, tehát néha olvasom a Somogyi Hírlapot. Ezek a megyei hírlapok olvasottak, látom a szüleimet és a rokonságot, hogy õk is a Somogyit olvassák, nem az országos lapokat. Eléggé szúrhatta a Fidesz szemét, hogy ezek a lapok meglehetõsen ellenzékiek, vagy legalábbis hitelesen számolnak be ügyekrõl, így számukra az volt a fontos, hogy ezeket megszerezzék. Azonban szerintem feltétel volt, hogy akkor veszik meg õket, ha addigra cserébe a Népszabadságot likvidálják. Ez a folyamat azonban kicsit elõrehúzódott, és így könnyebb volt a kormánynak, hogy nem õk likvidálták, hanem a mostani tulajdonos. Ezt megtette azért, hogy jó pénzt kapjon a megmaradt portfólióért.

Mit gondolsz az ellenzékrõl? Magyarországon megsemmisült a baloldali ellenzék, mint olyan?

Igen, megsemmisült, ugyanakkor azt mondom, hogy nem kárörvendve nézem ezt, inkább szomorúsággal, és azt látva, hogy sok mindent megtettek, mindenféle lehetõséget, pénzt, médiát felhasználtak, de nagyon nehezen tudnak eljutni bárkihez. Vidéki átlagember számára nagyon-nagyon ritka alkalom az, hogy hallja ezeket a hangokat. Tehát, amikor azt mondjuk, hogy nem szólnak a nemzethez — nagyon nehéz nekik. Tudjuk, hogy mûködik a pártfinanszírozás, hogyan tömik a hatalmon lévõk a saját pártjukat. Kiszárították õket, kivéreztették, elvették a szócsöveiket, és persze van egy csomó töketlenség is, amit elkövettek, de én inkább sajnálom ezt és hajlok arra, hogy ezeket az ellenzéki pártokat a NER részeivé tette a hatalom. A NER érdeke, hogy az ilyen fajta ellenzéki pártok létezzenek. Ahogy érdeke Putyinnak is, hogy meglegyenek ott azok az ellenzéki pártok, amiket valójában õ igazgat. Biztos vagyok benne, hogy jó néhány ellenzéki párt vezetésében lévõ embert, nem a többséget, de néhányukat meg lehetett venni és olykor-olykor ezek az emberek — lenne is ötletem, hogy kik ezek — inkább a kormánypárt érdekeit képviselik, mintsem a saját pártjukét.

Egyiket megvették, a másikat zsarolják, vagy együtt e kettõt.

Úgy gondolom, ha itt lesz változás, akkor vagy valami egészen új fog születni, amit nem látok, nem tudok még. El tudom azt is képzelni, hogy a Fideszen belül az a sok tisztességes ember, aki most rájön arra, hogy becsapták, lázadni fog. Valahol lesz egy belsõ lázadás, és azokat a tisztességes, félrevonult politikusokat hozzák elõtérbe. Ebben a mostani helyzetben minden benne van. Benne van az, hogy 20 évig marad minden, ahogy most van, benne van az, hogy néhány hónap múlva felborul. Azt hiszem, hogy nem lehet megjósolni. Nem csodálkoznék azon, ha 20 év múlva még így lenne minden, de azon sem, ha egy év múlva valami teljesen új párt lépne föl, aki pillanatok alatt maga mellé állítana tömegeket. Ha megnézzük, nagyon sok esetben a választások elõtt néhány hónappal, egy évvel a jövendõ nyertesekrõl alig lehetett valamit tudni.
Fotó: Jászberényi Sándor

Félsz még? Nagyon szíven ütött, amikor azt mondtad, hogy 64 évesen már ne kezdjen nagyregénybe az író.

Nekem ezt Spiró mondta egyszer, mikor 63-64 éves volt, hogy figyelj, 64 évesen már nagyregénybe ne kezdj, csak kisebb ügyekbe, addigra már írd meg, amit akartál. Remélem, hogy nem volt igaza. De az is lehet, hogy igaza volt. Én pont addigra fejezem be a rendszerváltó regényemet. Kisebb terveim persze már most vannak.

(Sorozatunk elsõ darabját itt találja!)
Link