Mintha eddig nem lett vona világos, hogy zömében válogatott zsidó "szabadkõmûves" beszervezett banda volt. A többi meg belekeveredett a szórásba magyarként és megszívta. Valamiért egyre kevesebb büszkeséggel tölt el a tudat, hogy vagyok. Az 56-os forradalom pesti fegyveres felkelõcsoportjainak vezérei nem a „csõcselék” közül kerültek ki, ahogy a Kádár-kori propaganda hangsúlyozta. Egy friss kutatás szerint a „legfõbb pesti srácok” szülei háromszor nagyobb arányban voltak értelmiségi vagy vezetõi pozícióban, mint az átlagnépességé, és maguk a parancsnokok is jelentõs részben szellemi munkát végeztek vagy vezetõ pozícióban voltak 1956-ban.

A forradalomért, illetve a Vörös Hadsereg ellen fegyverrel küzdõ 1956-os budapesti felkelõcsoportok parancsnokai és „helyetteseik” élete elképesztõ fordulatokat hozott: volt, aki már 12-13 évesen a szovjet csapatok ellen harcolt 1944-45-ben (Kovács András), de volt, aki ugyanekkor még a szovjet hadsereg századosaként szolgált (Konsztantinidisz André). Akadt, akinek 17 – zsidónak minõsített – rokonát ölték meg a nácik a haláltáborokban (Bán Róbert), de volt, aki az SS-ben szolgált Németországban, illetve holland, belga, lengyel és cseh területeken (Franyó Ferenc, „Füles”).

Volt köztük gróf, Horthy-kori katonatiszt és Rákosi-kori segédmunkás, aki anyagbeszerzõvé tudott „elõrelépni” (ez történetesen mind ugyanaz az ember volt, Batthyány Bálint). Sorolhatnánk a történeteket a háború után sztahanovistává elõrukkoló holokauszttúlélõrõl (Nickelsburg László), nyilaskeresztes és nemzeti szocialista párti orvosról (Antalóczi Sándor, „Doki”), kommunista partizánokról (Karászy János és az említett Konsztantinidisz), törökökrõl, görögökrõl, örményekrõl, svédekrõl, romákról, magyarokról, határon túliakról és inneniekrõl, hatvan emberrõl, akiket egy dolog kötött össze – fegyveresen harcoltak a forradalomért, és irányító szerepet töltöttek be a felkelõcsoportoknál.

A parancsnokok fele elmenekült az országból

S mindannyiuk életében újabb fordulatot hozott a forradalomból szabadságharccá alakult küzdelem leverése: a hatvanból 29-en elmenekültek az országból, 22-en a kádári megtorlás áldozatai lettek, heten börtönbe kerültek, egy közülük november 4-én, a szovjet invázió napján elesett (egyetlen emberrõl nem tudjuk, mi történt vele ’56 után).

A forradalom kutatóinak régi problémája, hogy a résztvevõk milyen családi háttérrel vágtak bele a fegyveres harcba. Az is kérdés volt, hogy milyen társadalmi státuszt értek el egyénileg. Most az OSZK–1956-os Intézet kutatóiként – Eörsi László és e sorok írója – azt a kérdést vizsgáltuk, amelyet több politikai irányzat igyekezett a maga javára felhasználni a korábbi évtizedekben: valóban a „csõcselék” csinálta-e a forradalmat, vagy a kép ennél bonyolultabb. (Kutatásunk a Magyarok 1945-ben címû tanulmánykötetben, az Országos Széchényi Könyvtár és az 1956-os Intézet Alapítvány közös kiadásában jelent meg.)

A „csõcselék-mítosz”

Érdekes, hogy mind a Kádár-kor, mind pedig a felkelõk egy része, igyekezett a „csõcselék-mítoszt” építeni. Kádárék azért, mert el akarták tussolni, hogy rendkívül sok munkás vett részt a rendszer elleni küzdelemben, és az ellenállás központjai részben munkáskerületek (Csepel, Angyalföld, Kõbánya), részben pedig iparvárosok (Dunaújváros, Miskolc, Ózd) voltak. Vagyis a „munkásosztály államában” igyekeztek eltitkolni az állam ellen felkelõ munkásokat.
© Fortepan

De az egyik fegyveres csoport, a Tûzoltó utcaiak vezetõje – a vizsgálatunkban is szereplõ Angyal István – szintén büszke volt felkelõire, és „csõcseléknek” nevezte õket. És a Tûzoltó utcára igaz is – hiszen ez egyfajta kontrollcsoportként vizsgálatunk tárgya is volt –, hogy az átlagos felkelõk társadalmi státusza valóban alacsonyabb volt a parancsnokokénál.

Ha nem jön közbe a szovjet típusú rendszer…

Kutatásunk elsõ fázisában nem az összes felkelõt elemeztük (ez a következõ lépés lesz), hanem az Eörsi László által összesített adatbázisból kiválasztottuk a pesti felkelõparancsnokokat és legbefolyásosabb tanácsadóikat (helyetteseiket). Családi hátterükre és egyéni karrierjükre (tudományosabban: társadalmi mobilitásukra) voltunk kíváncsiak. Kiderült, döntõ részük nem volt a „csõcselék” tagja. Nem voltak képzetlenek, a Horthy-korban pedig családjuk eleve magas presztízsû volt, így ha „nem jön közbe” a szovjet típusú rendszer kiépítése 1945-1948 között, akkor e magas pozíciót alighanem megõrizték volna.

Egy másik részük viszont önálló foglalkozást ûzõ családból származott. Elsõsorban ennek az önállóságnak elvesztése, a családi vállalkozás ellehetetlenítése, a független életpálya feladása okozott számukra sokkot. A döntõen 1945 után elszenvedett hátrányokat egyéni életútjuk során, többnyire 1948-tól igyekeztek ledolgozni, a forradalomban való aktív részvételt is ebbe a logikai sorba illeszthetjük bele.

Míg a szovjet típusú rendszer a késõbbi felkelõparancsnokok iskolai és ifjúkori karrierjét igyekezett gátolni (tudományosan: az intergenerációs mobilitásukat korlátozták), addig õk a család és saját személyük hátrányos megkülönböztetését egyénileg igyekeztek kompenzálni (intragenerációs mobilitásuk felfelé irányult).

Aktív, törekvõ, azaz „mobil” parancsnokok

Rendkívül aktív, törekvõ emberekrõl van tehát szó, akiknek majdnem a fele (huszonhat személy) annyira „mobil” volt, hogy nem is Budapesten született, mégis a fõvárosba került. Huszonnégyen vidéki városokból jöttek, és sokan a trianoni határon túl születtek (köztük a Corvin köziek vezére, Pongrátz Gergely, illetve a Széna téri parancsnok, „Szabó bácsi”, Szabó János is. Így a felkelés talán két legismertebb alakja is a mai Románia területén született.)
© Fortepan

A törekvés és igyekezet ellenére a paracsnokok közül kevesen érték el korábbi családi státuszukat a Rákosi-korban – a már említett Batthyány gróf állt e tekintetben a legrosszabbul: õ segédmunkásból csak anyagbeszerzõvé tudta magát felküzdeni.

A legális és az illegális út

Mobilitásuk és törekvésük ahhoz vezetett, hogy a legális mellett az illegális kitörési pontokat is keresték. A Kádár-kori propaganda szerint „lumpen elemek” is részt vettek a forradalomban, ez a „csõcselékezés” része volt. Arra utalt: bûnözõk álltak a forradalom mellé.

A parancsnokok közül többeket tényleg köztörvényes ügyekben ítéltek el. A vádak megalapozottságát azonban ma már nemigen tudjuk ellenõrizni. A bíróságok többször olyan vádak alapján hoztak elmarasztaló ítéleteket, amelyek jogállamban nem számítanak bûncselekménynek. Más esetekben pedig szembetûnõ a rendkívül szigorú büntetés.

Jogállamban ez bûncselekmény?

Elgondolkodtató például Balogh László története, aki 1950 szilveszterén leütött egy szovjet katonát, aki molesztálta a feleségét, és ezért három évet kapott (nem a szovjet katona). Kovács Dezsõt statáriális bíróság elé állították 1946-ban falopásért: ezért tíz évet kapott. Schmidt László 1953-ban munkahelyérõl „önkényesen kilépett” ezért öt hónapra, majd tiltott határátlépés kísérletéért négy hónap javító-nevelõ munkára ítélték. Ez utóbbi volt a vád Wágner István ellen is, 1953-ban õ két és fél évet kapott, míg László Béla György ugyanezért 1955-ben két év négy hónapot.

Ám voltak páran a késõbbi parancsnokok közül, akiket sorozatban kaptak el köztörvényes bûncselekményekért, esetükben aligha lehet hatalmi túlkapás következménye a börtönbüntetés. Más kérdés, hogy a bûnözés a szociológia egyik alapítóatyja, Durkheim szerint a társadalom „betegségének” egyik tünete, az úgynevezett anómia kategóriájába sorolható. Az 50-es évek magyar társadalmát – amikor több mint egymillió állampolgár ellen indult valamilyen eljárás – nyugodtan minõsíthetjük az anómia állapotában lévõnek.

A hatvan parancsnok közül15 fõt vontak 1945–56 között büntetõeljárás alá. Egy részük ekkor marginalizálódott. Ha az összes eljárást, a politikai és a köztörvényes procedúrákat együtt nézzük (1956-ig vizsgálva az életpályájukat, a Horthy- és a Rákosi-kort is beleértve), akkor a vizsgált személyek közül körülbelül minden harmadik kriminalizálódott.

Hazai sztahanovisták és karrierek az emigrációban

A parancsnokok társadalmi mobilitását elemezve megnéztük, hogy milyen családba születettek, majd a családból kikerülve milyen pozícióban kezdték szakmai karrierjüket (e két pozíció összehasonlításából az intergenerációs mobilitást vizsgáltuk), illetve harmadik „pillanatképként” azt néztük, hogy a forradalom idején milyen volt a társadalmi státuszuk (a 2. és 3. „pillanatkép” összevetésével az intragenerációs mobilitás állapítható meg).
© Fortepan

A késõbbi parancsnokok egy része emelkedett a társadalmi ranglétrán 1945-56-ban. Nagyobb részüket azonban a leszakadás jellemezte. A karriert befutók közt találunk sztahanovistákat is, akiket szinte „sztárként” ünnepeltek, és kiemelt fizetést kaptak. Így Bárány János kiváló teljesítményét két egymás utáni évben is sztahanovista kitüntetéssel díjazták. Karászy János segédmunkásból, Szántó Farkas Béla cselédbõl lett katonatiszt. Kovács Dezsõ kereskedõsegédbõl, segédmunkásból lett többszörös sztahanovista. Fáncsik György a téglagyári munka mellett esti iskolában esztergályosnak tanult, majd leérettségizett, és mûszaki ellenõrként dolgozott.

Mások az emigrációban futottak be karriert. Ritecz József katona volt, majd sofõr. Svájcban viszont börtönigazgatóként ment nyugdíjba. Pásztor Gyula itthon esztergályos volt, ám 1975-ben Brüsszelben megalapította a nagy hírnevû International Football Star Managing irodát. Félszáz focistát közvetített, olyan sztárokat is, mint Kevin Keegan.

Holokauszt-túlélõk és nyilasok, kommunista partizánok és szélsõjobbodaliak

A Kádár-kori propaganda Horthy-reakcióról, fasisztákról írt a felkelõket "bemutatva". Ezért kell megemlítenünk, hogy több holokauszt-túlélõ is volt a parancsnokok között: Angyal István, Bán Róbert, Nickelsburg László. Több egykori kommunista partizán is harcolt a felkelõk élén. Körülbelül minden ötödik parancsnok volt a kommunista párt (MKP vagy MDP) tagja 1956 elõtt. Ám egy részük kiábrándult e politikából: a Széna téri Szabó bácsi 1919-ben vöröskatona, 1945-ben MKP-tag volt, aztán más pártokat keresett magának.

Tény az is, hogy körülbelül féltucatnyian a nyilasokhoz, illetve a szélsõjobboldalhoz is kötõdtek 1945 elõtt. Ám a 60 parancsnok közül csak egyrõl maradt fenn olyan közlés, hogy a forradalom idején antiszemita megnyilvánulásai lettek volna.

Munkások és önállóak

A parancsnokok jelentõs része munkásszármazású (33 százalék), 63 százalékuk pedig 1945-56 között munkásként is dolgozott. Kétharmaduk tehát valamiképpen a munkássághoz, a (hazug) rendszer szempontjából az „uralkodóosztályhoz” kötõdött. Tehát a rendszer elleni fegyveres harc vezetõi jórészt az „uralkodó munkásosztály” képviselõi voltak.

Az, hogy sokan munkások (is) voltak életük során, azt mutatja, hogy az önálló tevékenységek visszaszorultak 1945-tõl. Ezt Andorka Rudolf szociológus a háború utáni magyar társadalom egészérõl is megállapította. E folyamat a felkelõparancsnokok családjait különösen sújtotta. Kimutattuk: közülük fõleg azok váltak munkássá, akik önálló foglalkozást ûzõ családból származtak. Ez nekik kényszerpálya volt, ami kiválthatta elégedetlenségüket a helyzettel. Ha a parancsnokok ekkori pozícióit a szüleikéhez viszonyítjuk, 39 százalékuknak eleve jó volt vagy javult a helyzete. A fennmaradó 61 százalék viszont a pályájával elégedetlen lehetett.

Jó családból való, aktív karriert befutó felkelõvezérek

A felkelõparancsnokok szüleit elemezve nemcsak a munkások aránya volt nagyobb körükben a Horthy-kori átlagnál, hanem az értelmiségieké, a vezetõké, illetve az egyéb szellemi foglalkozású, irányító-középvezetõké is (27 százalék). Összehasonlításul: 1930-ban az értelmiségiek és hivatalnokok aránya az aktív népességbõl 9% volt. Az átlagnépességnél a felkelõk parancsnokai tehát háromszor gyakrabban kerültek ki magasabb státuszú családból.
© Fortepan

A csoport 40 százaléka a családjához, szülei foglalkozásához képest – az elsõ foglalkozása alapján – még lefelé csúszott, de aztán csak 15 százalékuk egyéni karrierje alakult negatívan.

A bevezetõben már említettük, hogy az 56-os felkelõparancsnokok nem voltak a „csõcselék” tagjai. Sok volt szüleik között a vezetõ pozíciójú és az értelmiségi, és ha ezt a magas státuszt nem is tudták megõrizni 1945 után, sokan közülük szellemi és középszintû irányítói munkát végeztek 1956-ban is. 34 százalékuk 1956-ban e kategóriába tartozott: vezetõi vagy szellemi dolgozói pozíciójuk volt. További 45 százalékuk munkás volt, tehát 89 százalékuk nem minõsíthetõ csõcseléknek (fõleg a kádárista kategóriák szerint nem).

A karrierekre a döntõ hatást tehát az 1945–56 közötti idõszak gyakorolta. Az önálló pályák megtörése a háború után következett be. 1945-48 között veszett el, alakult át a családi státusz. Az önálló vagy magasabb státusú szülõk gyerekei ekkor kerülnek alacsonyabb és kevésbé önálló státuszokba, ekkor nõ meg drasztikusan az egyéni kiszolgáltatottság, a függés az államtól – és ezt a hátrányt próbálják leküzdeni majd 1956-ban is.

(A szerzõ az OSZK-1956-os Intézet munkatársa)
Link