Kijevi zsidó, de nem is tétel. A lényeg a sorok közül lóg ki. Ja, hogy az orosz hazudik-e? nem is kérdés. Mint a vízfolyás, vagy jobban, de ez miért zavar bárkit is, akit nem zavar, hogy nemorosz ugyanazt tette, teszi, míg teheti. Egyébként a hazugságokban elég jól el lehet mára igazodni. Szabadon válogathatsz. Tévék és (ál)hírportálok, a legvadabb koholmányok és Putyin kottája. Mivel és hogyan eteti Moszkva Európa szélsõségeseit? Az Angliában élõ, s a tárgyban rendszeresen publikáló szerzõt Oroszország világméretû propagandaháborújáról faggattuk.

Magyar Narancs: Számos európai nyelven sugároz a két orosz állami propagandaorgánum, az RT televíziós hálózat és a rádióadásokat és hírportált futtató Szputnyik. Ki a célközönség?

Peter Pomerantsev: Ez üzenetfüggõ. Egy sor téma a szélsõjobbnál mûködik, mások a szélsõbalnál. Sõt, még olyan is van, ami a pénzügyi eliteknek lehet a kedvére. A Szputnyik és az RT (korábban Russia Today – a szerk.) a teljes politikai és gazdasági spektrumot beterítõ public relations gépezet. A riportjaikban, videóikban nem feltétlenül Oroszországot és annak vezetõjét dicsérik, sokszor az adott ország lakosságát foglalkoztató témákról szólnak, gyakran a xenofób, menekültellenes érzületeket szítják. Az orosz propaganda tartalma könnyen adaptálható a környezethez, így sokféle országban alkalmazható. Spanyolországban például leginkább a Podemos-szavazókat tudják megszólítani, míg Németországban próbálkoznak a szélsõballal is, de inkább a szélsõjobb a célközönségük.

MN: Az RT-n és a Szputnyikon kívül számos kisebb-nagyobb blog és álhírportál is terjeszti ezt a propagandát. De lehet-e százszázalékosan azonosítani, hogy az oroszok állnak egy-egy álhír mögött?

PP: Nem feltétlenül. Az álhírterjesztés olyan, mint a hackertámadás – a valódi elkövetõ kiléte sokszor ismeretlen marad, a nyomok nem vezetnek sehova. Csak Csehországban negyven olyan portál van, amely EU- és NATO-ellenes, oroszbarát véleményeket és álhíreket jelentet meg, de nehéz rájönni, hogy ki áll mögöttük. Más európai országokban is sok van belõlük. (Bátorfy Attila és Szánthó Zsuzsa vs.hu-n megjelent közös cikkükben több mint kilencven magyar nyelvû álhíroldalt azonosítottak be – a szerk.)

MN: Tavalyelõtt Lovas István, a Magyar Nemzet egykori brüsszeli tudósítója nyílt levelet írt Putyin orosz elnöknek, amelyben arra kérte, hozza el hazánkba is az RT-t. Putyin nem teljesítette Lovas kérését, arról se tudunk, hogy válaszolt-e neki. Miért nincs RT magyarul?

PP: Elsõsorban azért, mert az RT tévécsatorna, ami nagyon sokba kerül. Sokkal fontosabb, hogy meglegyen az információ angolul – azt már könnyen le tudják fordítani az összeesküvés-hívõk a saját nyelvükre, és blogokon vagy a saját oldalaikon terjeszthetik tovább. Az RT spanyol és arab nyelvû verziója is jól, meglepõen magas nézettséggel mûködik, a németet viszont tudtommal alig nézi valaki. Nem hiszem, hogy megérné Orosz­országnak a magyar RT-be fektetni. Anélkül is terjednek a Kreml-barát hírek.
false

MN: Mi volt az RT eredeti célja? Már jóval az ukrán konfliktus elõtt sugározta a híreit, és 2011 környékén kifejezetten népszerû volt az amerikai újbaloldalon, mivel rokonszenvvel tudósított az Occupy Wall Street tüntetésekrõl. Akkoriban sokan alternatív nézõpontnak látták, nem pedig propagandának.

PP: Szoft PR-nak szánták. A hivatalos verzió szerint ez lett volna az orosz BBC, ami lehetõséget biztosít arra, hogy az orosz nézõpont is megjelenjen a nemzetközi hírfolyamban. 2008-ban viszont profilt váltott: Grúzia megszállása után nekiállt alternatív valóságot kreálni. Ekkoriban kezdték el az alternatív hírek gyártását, felkaroltak egy sor olyan témát és embert, akik kiszorultak a mainstreambõl, mivel hiteltelennek tûntek vagy túlságosan megosztók voltak. Ezért kaphatott például Julian Assange WikiLeaks-alapító is saját mûsort. A cél ekkor az lett, hogy tele legyen a világháló a híreikkel, amelyek egy része valós, más része kitalált, egy része máshol is megtalálható, más része exkluzív. Aztán egyre gyakoribbak lettek az inkoherens írások és az összeesküvés-elméletek; az elmúlt években pedig bejöttek azok az anyagok, amelyek a putyini politikai célkitûzéseket támogatják Ukrajnában és Szíriában.

MN: Hogy lehetséges, hogy emberek elhiszik az RT képtelen sztorijait? Vannak, akik komolyan veszik azt, hogy a maláj gépet Kelet-Ukrajna fölött valójában izraeli rakétákkal lõtték ki?

PP: Az M17-sztori kétségbeesésbõl született. Valahogy el kellett kenni a történetet, és megpróbáltak pár nézõt vagy olvasót elbizonytalanítani. De nem hiszem, hogy sokan kétségbe vonnák, hogy oroszok lõtték le a gépet. Azt viszont már sokan elhihetik, hogy a repülõt az amerikaiak vagy az ukránok szántszándékkal irányították oda, hogy az oroszbarát szakadárok ellenséges légierõként azonosítsák és megtámadják.

MN: De az effajta üzenetek inkább azoknál mûködnek, akik eleve az oroszok oldalán állnak, vagy legalábbis fogékonyak az összeesküvés-elméletekre.

PP: Többfajta mûsoruk van, és többfajta hírt köröztetnek a neten. Van olyan, amit az õrülteknek szánnak, és van olyan, amit a valamivel kifinomultabban gondolkodóknak. A cél általában annyi, hogy a kiábrándultakat magukhoz vonzzák. Az Egyesült Államokban Donald Trump sikere jól mutatja, hogy mennyire könnyû behúzni az embereket mindenféle hazugságokkal és leegyszerûsített üzenetekkel. De Európában is sok párt és mozgalom dolgozik a Trumpéhoz hasonló, leegyszerûsítõ demagógiával. Németországban a Die Linke és az AfD (Alternatíva Németországért), Franciaországban a Nemzeti Front, Magyarországon a Jobbik, és még sorolhatnánk. Egyre nagyobb teret nyer a közbeszédben az, amit idáig szélsõségesnek vagy egy szûk réteg véleményének tartottunk. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy ma Európában a szélsõjobb együtt harcol a szélsõballal azért, hogy leállítsák az Oroszország elleni szankciókat.

MN: Az orosz propaganda csak destabilizálni akar? Vagy cél az is, hogy közelebb hozza egymáshoz a különféle radikális csoportokat? Az Európai Parlamentben alig pár szélsõjobbos párt fér bele Marine Le Penék frakciójába, a Jobbik vagy a görög Arany Hajnal kimaradt. De ha mindannyian Putyin kottájából játszanak, egy ponton rájöhetnek, hogy nem is olyan nagy köztük a különbség.

PP: A Kreml propagandájának alapvetõen az a stratégiai célja, hogy a nyugati modell, a demokrácia vonzerejét csökkentse. De ezen túl nem gondolom, hogy Trockij szellemében fogant permanens forradalmat akarnának kirobbantani, ami majd nemzetközi szimpátiát ébreszt Putyinék iránt, vagy egyesíti a világ populistáit. A céljaik inkább csak pragmatikusak, például hogy megtörjék a szankciók támogatottságát. De azt is látnunk kell, hogy a Kreml sokszor csak játéknak fogja fel a propagandát – ami néha sikeres, máskor viszont csak viszi a pénzt.

MN: A mai orosz média egyik megalkotójának Gleb Pavlovszkijt, Putyin egykori tanács­adóját szokás tartani. Pavlovszkij 2011-ben hátat fordított a Kremlnek, azóta független politikai elemzõként szemlélõdik. Mennyire játszott fontos szerepet a mostani propagandagépezet kialakításában?

PP: Pavlovszkij feladata az volt, hogy garantálja Putyin számára a többséget. Valóban õ hozta létre a mai oroszországi médiát, de õ találta ki azt is, hogyan lehet álcivilszervezeteket és látszatellenzéket kreálni, vagy eljátszani, hogy szabad a sajtó. Nagy szerepet játszott az irányított demokrácia létrejöttében. De azt is beszélik róla, hogy valamennyire fontosnak tartotta a többpártrendszert, mert úgy vélte, így tudnak betörni az országba az innovációk és az új ötletek. De azóta Oroszország túllépett ezen a koncepción, és immár egyáltalán nem célja, hogy eljátssza a demokráciát.

MN: A Kreml propagandagépezetének másik kulcsfigurája a Putyin Raszputyinjának is nevezett Vlagyiszlav Szurkov. Mi az õ feladata?

PP: Õ az otthoni propaganda felelõse, azaz azzal foglalkozik, hogy hogyan tehetné még megnyerõbbé az oroszok számára az elnököt. Õ találta ki, hogy Putyinnak meg kell mutatnia magát a népnek, motoroznia, lovagolnia, dzsúdóznia kell… Oroszországban õ a spin doktorok guruja, a következõ generáció pedig az õ szellemiségében próbál tovább dolgozni. Hozzátenném, hogy õ maga szinte minden tudományát az FSZB-tõl tanulta. (Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a KGB utódja – a szerk.)

MN: A két neves orosz hiphopelõadó, Timati és Szása Csesztnek közös slágerének az a refrénje, hogy „a legjobb barátom Vlagyimir Putyin”. A gyanútlan nyugat-európai hallgató azt gondolná, hogy ironizálnak – de az elõadók vígan pózolnak hivatalos eseményeken az orosz elnökkel. Ez azt jelenti, hogy Putyin a fiatalabb generáció szívébe is belopta magát?

PP: Oroszországban egyszerre lehetsz ironikus és komoly, a kettõ nem zárja ki egymást. A Putyinra tett megjegyzésedbõl áradhat a szarkazmus, miközben a hallgatók számára világos, hogy erõs és tiszteletre méltó személyiségrõl beszélsz. Oroszországban sokféle Putyin van, hisz az elnök mindenhol jelen van: a filmekben, a popdalokban, a tévémûsorokban, a hírekben, a plakátokon. Egyszerûen nem lehet elképzelni a világot nélküle. Ez a putyini hegemónia. Hogy a róla megjelenõ kép vicces, komoly, tiszteletteljes vagy épp erotikus, az teljesen mindegy mindaddig, amíg mindenhol õt látni. Ha lehet vele egy picit viccelõdni, az még szimpatikusabbá is teszi a nézõ számára. Végtére is a nézõ nem robot.

MN: Meddig lehet elmenni a kritikában?

PP: Ez egy pszichológiai játék. Ha lojális vagy, akkor a védett zónában maradsz, ám ha valami rosszat teszel, akkor kikerülsz onnan – a zónán kívül pedig bármi megtörténhet veled. Nem is biztos, hogy Putyin dönt arról, hogy véged van. Lehet, hogy csak tudják a holdudvarában, hogy aki túlságosan kritikus a rendszerrel, azzal büntetlenül le lehet számolni. De persze vannak feketelisták is. A tavaly meggyilkolt Borisz Nyemcov ellenzéki képviselõ például nem beszélhetett az állami tévében, legfeljebb egy-két rádióban.

MN: Az ukrán konfliktus kezdetén a legtöbb ukrajnai tévé- és rádiócsatorna orosz befolyás alatt állt, vagy épp Oroszországból sugárzott. Mennyire voltak sikeresek az ukránok a propaganda felszámolásában?

PP: Alapvetõen cenzúráztak és betiltottak. Értem, hogy amikor megszállnak egy országot, akkor indokolt lehet cenzúrázni bizonyos tartalmakat, fõleg, ha a hadviselés jelentõs része információs eszközökkel történik, de az ukránok túlzásba estek. Nemcsak orosz csatornákat tettek elérhetetlenné, de Oroszországban készült filmeket és szórakoztató tartalmakat is levettek a mûsorról (például a Putyinnal szemben kritikus, Golden Globe-díjas Leviatánt is – a szerk.). Ezzel veszélyes útra léptek, hiszen az ország vezetõi azt gondolhatják, hogy a jövõben bármit betilthatnak, ami nem tetszik nekik. A törvényhozók még csak meg sem tudják indokolni, hogy mit miért kellett cenzúrázni. És az ukrán sajtó maga is eléggé problémás, mindenféle oligarchák tulajdonolják az újságokat és tévéket, akik a saját céljaikra használják a sajtót.

MN: Az információs hadviselés korántsem csak Oroszországra jellemzõ, Kína is él ilyen eszközökkel, fõként a dél-kínai tenger vitatott szigetei körüli konfliktus befolyásolása érdekében, és az Iszlám Állam (ISIS) propagandáját is sokan ebbe a kategóriába helyezik. Mennyire különbözõ a megközelítésük?

PP: Kína és Oroszország azt gondolják, hogy a jövõ háborúit az információs hadviselés útján fogják megvívni. Úgy vélik, sokkal többet lehet elérni egy jól célzott üzenettel, mint az emberöléssel. Persze kiegészíthetik ezeket az információs támadásokat pszichológiai és katonai provokációkkal, vagy épp olyan kisebb háborúkkal, amelyeket a bábjaik vívnak meg õhelyettük és a támogatásukkal, de az elsõdleges mindig az információ. Az ISIS viszont arra használja a médiát és az internetet, hogy erõsebbnek és ijesztõbbnek állítsa be magát, mint amilyen valójában. Az ISIS kegyetlen és veszélyes szervezet, de ha a nemzetközi közösség úgy döntene, egyik napról a másikra felszámolhatná õket. És az ISIS még mindig jóval kevesebb embert gyilkolt meg, mint Bassár el-Aszad szír elnök – de a köztudatban mégis õket tartják veszélyesebbnek. A médiát ügyesen használják, de nincsenek hosszú távú céljaik, mint Kínának vagy Oroszországnak.

Névjegy

Kijevi születésû, orosz származású brit újságíró, a London Review of Books, az Atlantic, a Financial Times rendszeres szerzõje, a 21. századi információs háborúk szakértõje. 2001-tõl közel tíz évet töltött Oroszországban különféle tévés produkciók alkalmazásában, ekkor volt lehetõsége belülrõl is végigkövetni a születõ totalitárius állam sajtójának átalakulását. A tárgyban írott könyve (Semmi sem igaz, és minden lehetséges, Nothing is True and Everything is Possible) 2015-ben jelent meg.
Link