Fülkeforradalom, forradalmatlanul. A következmények....már fel vannak sorolva mind, csak senki nem akarta elhinni. Most kénytelen lesz! Ami az Egyesült Államokban történik, arra nincs jobb szó, mint a forradalom. Ennek minden reménységével, elkeseredettségével, mocskosságával együtt. Ezen a választáson nem egyszerûen Hillary Clinton szenvedett vereséget, hanem mindaz, ami meghatározta Amerika és a világ sorsát a hidegháború lezárása után.

Mondhatnánk, hogy mindez az elit, az establishment veresége a felbuggyanó elégedetlenséggel szemben. Mondhatnánk, de nem lenne pontos ítélet, hiszen mint minden forradalmi mozgalom, ennek a hajtóereje is sokrétû, céljai homályosak, és a dac erõsebb kohéziót jelent benne, mint a közös akarat.

Ami jelenleg kijelenthetõ: Clinton veresége ebben a pillanatban fontosabb ténynek látszik, mint Donald Trump gyõzelme. És hogy ebben a vereségben egyben a liberális tömegmédia kudarca is megrendítõ erejû.
A sajtó felelõssége?

Egy ilyen tisztító erejû viharban benne van a radikális korrekció és a megújulás lehetõsége is, ez lehet akár jó hír is. Kétségtelen ugyanis, hogy a megtépázott tekintélyû, fõsodornak mondott nyugati média teljesítménye – tisztelet a kivételeknek – kritikán aluli volt ebben a küzdelemben. Mindez akkor is így van, ha az alternatív jobboldal vele szemben felálló médiája – elég ránézni a hírportálnak nemigen nevezhetõ Breitbartra – a szakmai tisztesség alapvetõ követelményeinek sem felel meg: példaként állítani ezeket a megújuláshoz aligha lehetséges.

Az is tény ugyanakkor, hogy a vezetõ amerikai szerkesztõségek az álhírek, a Facebookon terjedõ összeesküvés-elméletek, a bigottság és a felkorbácsolt indulatok ellenében sok esetben nem a becsületes újságírás kritériumait állították szembe. Hanem azt, amit az angol nyelvben ezzel a kifejezéssel lehet a legjobban leírni: wishful thinking.

Azt, amikor a valóság helyett a kívánatosnak tartott végkifejlet határozza meg a világról alkotott elképzeléseinket. Magyarul talán úgy mondanánk: önáltatás.

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a véleményformáló amerikai média mélyrepülése most teljesedett volna ki, pont ebben a választási küzdelemben. A politikai sajtó válsága már 2003-ban, Irak lerohanása elõtt nyújtott teljesítménye során – amikor az Amerikát ért terrortámadás elleni háború hisztériájában készséggel nyújtott felületet a kormányzati manipulációnak – nyilvánvalóvá vált. (És itt érdemes hangsúlyozni: a konzervatív közvélekedéssel ellentétben épp az igen nagy múltú liberális szerkesztõségek között lehetett találni olyan mûhelyeket, amelyek reményt adtak arra, hogy ez a folyamat nem egyirányú lesz. Ilyen volt az éppenséggel nagyon is elitista The New Yorker, ahol sokak mellett Seymour Hersh kitûnõ riportjai szembementek ezzel az önáltatással, miközben a konzervatív szavazóbázist magával ragadta Bushék háborús retorikája.)

Ahhoz, hogy az olvasó lássa, a média egy jelentõs része túllépett a Watergate-ügy során és után megteremtett nemes hagyományain, nem kellett más, csak némi kíméletlen õszinteség. Jelenleg pedig egy olyan kampányon vagyunk túl, amelyben a demagógiára, a rendkívül káros és veszedelmes indulati politikára nem a szakmai tisztesség volt sok esetben a válasz, hanem Donald Trump démonizálása, a chemtrail-elméletek színvonalán álló, annál nem sokkal komolyabbnak tûnõ orosz veszedelem átlátszó felnagyítása, amely már-már a McCarthy-korszak paródiájává vált.

Lehetne tehát úgy látni most, hogy Trump gyõzelme egyben a diszfunkcionálissá vált tömegmédia, a félremérõ közvélemény-kutatók és a wishful thinking veresége is.

Lehetne így látni, de ez is önáltatás lenne. Ennek a médiának a helyébe egyelõre semmi jobb, semmi értékesebb nem lépett. A hitelesség mellett ugyanis a politikai érdekeknek nem vagy kevésbé kiszolgáltatott sajtó gazdasági alapjai is meginogtak az elmúlt tizenöt évben.

Soha ilyen könnyû dolga nem volt a politikának abban, hogy az elvileg az ellenõrzését célul kitûzõ szerkesztõségek integritását lerombolja, a sajtót politikai érdekek direkt szócsövévé tegye. Különös, hogy az autonómiát garantáló pénzügyi alapoknak a lebontásában a nem éppen konzervatív légkörérõl híres szilícium-völgyi internetes óriások, a Google és a Facebook tette a legtöbbet. Ezeknek a cégeknek a dolgozói – a dolgozók többsége – ma valószínûleg gyászos kedvvel érkeznek a munkahelyükre. Felrémlik-e elõttük, hogy a két vállalatnak milyen szerepe volt az utóbbi tizenöt év sajtóviszonyainak alakításában?

A hirdetési bevételek elterelése az eredeti tartalmat elõállító szerkesztõségektõl a megosztók felé nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az országos lapok, televíziók, hírportálok szerkesztõségeiben – úgy tûnik – mára már kevésbé érzékelik, mi folyik a társadalom mélyén. Egy ilyen változásnál a meghatározónak gondolt felszínen látszólag minden a régi marad. Közben azonban a helyi sajtó, a helyi tudósítók, a regionális nagy lapok eltûnnek a rendszerbõl, a helyüket pedig – megannyi értékes kezdeményezés mellett – véleményvezérek, álhírportálok veszik át.
A vadember a szalonokba lép

Ez a folyamat nyilván nem a sajtóról mondja el a legtöbbet. Inkább arról a politikai elitrõl, amely a liberális egyetemi mûhelyek társadalomtudományi önáltatásától is támogatva körülbelül úgy viszonyult a választók – mint kiderült – meghatározó részéhez, mint a 19. század antropológiai kutatói. Akik egzotikus utazásaik során írták le a „vadak” különleges, a városok biztonságában élõ polgárság kedélyeit borzoló szokásait.

Régi mûfaj ez, elég Tom Wolfe 1970-ben megjelent emlékezetes riportesszéjére (The Radical Chic) gondolnunk, amelyben azt mutatta be, milyen lelkesedéssel fogadták New York liberális szalonjaiban a Fekete Párducok fekete aktivistáit, a marxista forradalmárokat. Ez a lelkesedés viszont a kilencvenes évektõl nemigen vagy túl késõn mutatkozott meg az eltûnõ kisvárosi Amerika, a termõföld-koncentráció és a vidék pusztulásának vesztesei iránt.

Pedig kétségtelen, hogy a hidegháború lezárását követõen, a nyílt társadalom és a világfalu megdicsõülésével együtt, a mélyben elindult a szalonok által divatosnak tartott értékek revíziója, ami – vallásoktól és kultúráktól függetlenül – visszakövetelné magának az elveszettnek gondolt önrendelkezést. Az ígéretet, hogy a globális káosz közepette is meghatározhatjuk sorsunkat, és képesek vagyunk józan, életszerû döntéseket hozni a politikai korrektség mítoszaival szemben is.

A munkahelyekre órákat ingázó és túlórákban felmorzsolódó Amerika tehát ezt követelte vissza: a személyes idõt, hogy közös dolgait megbeszélhesse, és dönthessen sorsa felõl. Ha úgy tetszik, a menekültkérdés, az iszlám világ erjedését követõ népvándorlási hullám „csupán” katalizátora, egyértelmûsítõje, apropója ennek az ellenhatásnak, amely amúgy is ott munkálkodott a politikai és személyes mindennapokban.

Ez az elégedetlenség ott van a slow food mozgalomban, a nagyüzemi mezõgazdaságot elutasító bioélelmiszerekben, a kiköltözésben a városból – illetve az ezekre a vágyakra építõ üzleti vállalkozásokban –, vagy a tudományellenességben, a vallások helyét betölteni kívánó kaotikus spiritualitásban, politikai síkon a harmadik világba kiszervezett munkahelyein lamentáló középosztály radikális mozgalmaiban (Tea Party), a globalizáció elitjének katedrálisait ostromló Donald Trump elõretörésében. Tünetértékû, hogy mindebbõl az elégedetlenségbõl azok, akiknek irányt kellene szabniuk a folyamatoknak, csupán a gasztroforradalmat és a digitális startup vállalkozások urbánus anarchizmusát tették magukévá.

Ezt a földindulást pusztán az idegengyûlölet és a bezárkózás diadalának tekinteni része annak az önáltatásnak, amely Hillary elnökjelöltségéhez és magához az eredményhez elvezetett.
Az oligarchia forradalma

Donald Trump gyõzelme azt ígéri, ennek a hozzáállásnak befellegzett. Meg azt, hogy a megroggyant középosztály panaszaira, a bevándorlás kultúrsokkjára érzékenyebbé válik a politika. Ezt ígéri, de nehéz elképzelni, hogy a retorikán kívül ez az igény érezhetõen meg fog jelenni ebben a vállalkozásban.

Ez a forradalom ugyanis – bár hajtóereje a tömeges elégedetlenség – az oligarchia fülkeforradalma. Jelzi ezt az adóelkerülõ, ingatlanmágnás, valóságshow-hõs Trump személye is. Mindez azt sejteti, hogy olyan világ felé haladunk, ahol talán ez volt az utolsó esély arra, hogy egy ilyen forradalmi düh erõteljesen megnyilvánulhasson.

Akik a világpolitika színpadán várnak racionálisabb, az ideológia vezérelte külpolitika helyett realistább megközelítést Trumptól, jó eséllyel csalódni fognak. Elég felidézni a gyõztes jelölt Iránt ostorozó szavait (és Irán mai, igen borongós nyilatkozatát a folytatásról), amelyek a konfrontáció eszkalálódását vetítik elõre, miközben Barack Obama elnökségének talán egyetlen egyértelmû sikertörténete az Iránnal való kiegyezés volt.

Nehéz ügy ez, mivel a történtekbe bele van kódolva a csalódás. A középosztálynak – vagy azoknak, akik magukat annak képzelik – az elitellenes mozgalmak vezérei elfelejtettek szólni, hogy az emberek nem ki-, hanem beköltöznek manapság a városokba, mert mezõgazdasági munkásból nem kell már annyi, hiszen a forradalom az agráriumban már a nyolcvanas években lezárult (de legalábbis kevesek kiváltsága lesz ez a kiköltözõsdi vagy a biofarm), a kiszervezett munkahelyeikbõl pedig nagyon sok már nincsen meg, mivel e forradalom mellett zajlik egy kérlelhetetlenebb másik: a robotok revolúciója. John vagy Jane munkáját már sok esetben nem egy szorgos kínai végzi, hanem egy távolról programozott forrasztórobot, amelytõl nem tudják visszavenni. Ezzel együtt persze az informatika, a kereskedelem és a szolgáltatások gyökeres, digitális átalakulása is tény.

A nyílt forráskódú programozás lelkes kiáltványa, az 1999-es A katedrális és a bazár ma már nem tûnik annyira helyes próféciának. A katedrális alapelve (kevesen, a forráskódot üzleti titokként kezelve írják a programot) szerint fejlesztett gonosz Windowst például nem sikerült kiütni az anarchista bazár alapelve (sokan, hobbiból dolgoznak a nyíltan publikált forráskódon) szerint fejlesztett menõ Linuxszal.

Viszont idõközben a nyugati programozók kaptak nagyon sok indiai versenytársat, így valószínûleg kevesebb idejük marad ingyen operációs rendszert fejleszteni. Úgy tûnik, e lehetséges világok legjobbika csupán a dübörgõ kilencvenes évek biztató anomáliája volt, amelynek közepette nem illett beszélni az ipar kiszervezésének és a globális versenynek a hosszú távú következményeirõl.

Mindezzel kapcsolatban legfeljebb annyi lenne elmondható most a szavazóknak, hogy ha így megy tovább, nyugdíjuk nemigen lesz, de munkájuk sem biztosan, mert ennyi emberre ennek a gazdaságnak a mûködtetéséhez biztosan nem lesz szükség. Túltoltuk, ez így nem fog menni, hét és fél milliárd emberrel semmiképp.
Az ajtó, amely kinyílt

Ez mondjuk nem tûnik sikeres választási programnak, fõleg úgy, hogy a Facebook- és a Google-féle világfaluban mindenhová be lehet látni, és azzal szembesülhetünk, hogy míg néhány embernek az a súlyos probléma, megéri-e idén 4K lapostévére váltani, még többeknek – nem teljesen függetlenül attól, hogy a digitális gazdaság egyik vívmánya, a share economy sikertörténete, az Airbnb egyes helyeken, így Budapesten is meglódította az ingatlan- és albérletárakat – az, hogy hol fog holnap lakni.

Ezért azt gyanítom, hogy az illiberális fülkeforradalmak vezetõinek a felismerése alapvetõen eltér az õket lendületbe hozó elégedetlen tömegekétõl. Õk inkább egy meglehetõsen autoriter kormányzati stílus vagy rendszer visszaállításában láthatják annak esélyét, hogy a politikai pillanat még ebben az egyre kaotikusabb világban is uralható maradjon. Hogyan lehet egy olyan országot vezetni, ahol 246-féle sajt létezik? – csattant fel fel Charles de Gaulle. Egyesek fejében a megoldás, olybá tûnik, a nemzeti együttmûködés rendszereként körvonalazódik. Nem kell sokféle sajt – elég egy.

Õk megvetõen beszélnek a nyilvánosság erejérõl, és annak a tudásnak a birtokában ténykednek, hogy az amerikai álom, a középosztály diadala, az elitek számonkérhetõsége csak egy olyan világban elképzelhetõ, amely erõforrásainak nem szab határt a túlnépesedés, a globalizáció, a tömeges népvándorlás és a korábbi gyarmati világ rohamos felzárkózása. Ahol mindig lehet egy újabb sikerfejezetet nyitni, ha a réginek befellegzett, mert van még hely, szabadon hagyott placc és idõ, hogy mindenki saját sikerének kovácsa legyen. Hogy amennyit keres, annyit is érjen.

Mindent vissza, hirdetik szóban, de az egyes választói rétegeknek ideig-óráig megnyugtatónak ható konzervatív retorikai fordulaton túl aligha fognak tudni mást kínálni.

Nem látok persze a jövõbe. Kívánom, hogy ne legyen igazam. Kívánom, hogy Trump beváltsa a hozzáfûzött reményeket, és politikája arról szóljon, amit ígért. Hiszen ennek is megvan az esélye, fõleg úgy, hogy konkrét politikai elképzeléseirõl nem sokat tudunk.

Ahogy Hannah Arendt is megjegyezte könyvében: minden forradalom célja a szabadság. Az amerikai alapító atyák bölcsessége volt, hogy minden hibájával együtt olyan politikai rendszert hoztak létre, amely garantálni tudta: a forradalom ne falja fel gyermekeit, és e célkitûzés hosszú távon is megmaradjon.

Az amerikai demokrácia és a nyugati világ nagy próbája lesz, hogy amennyiben majd kiderül, Donald Trump forradalmának célja nem ez, miképp reagál majd. Miképp tudja kikövetelni magának azt, amiért lázadt? Miképp tudja visszaszerezni a tõle elrabolt idõt? Hogyan tud újra hinni az egyéni szabadság erejében, a helyi közösségek autonómiájának fontosságában?

Érdekes meccs lesz. Itthon sem dõlhetünk hátra a fotelekben a tévékészülékek elõtt. A valóságshow-nak vége. Ideje kinyitni a lakásajtót, és kilépni az utcára.
Link