A királyi zsidóból kumbélás, majd horhysta, majd kommunista, végül redszarváltó-demokrata, majd nemzeti ratyikális...de mindvégig zsidó összeesküvõ, miközben a népet szépen lecserélték, a nemzetet kiherülték. Karhatalmista parancsnokok: kiderült, kikbõl lettek Kádár hûséges katonái

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága a napokban közzétette az 1956–1957-ben szolgálatot teljesítõ karhatalmisták parancsnoki névsorát. A listán nyílegyenes pályafutásúak mellett meglepõen kacskaringós életutat bejárt személyeket is találunk.

Kik voltak, mit akartak? – tette fel a kérdést könyvének címében az „ellenforradalmat leleplezõ” Hollós Ervin. A propagandakönyv szerzõje a kádári pártállam egyik kedvenc újságírója volt Sólyom József és Szabó László mellett, és egyben a BM-elhárítás elsõ vonalbeli harcosa is. A kérdésre – már az elsõ felére: hogy kik voltak – most megérkezett a válasz. Igaz, nem egészen abban a formában, ahogyan Hollós elképzelte.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) közzétette az 1956–1957-ben szolgálatot teljesítõ karhatalmisták parancsnoki névsorát.

Kádár rögös útja az együttmûködéstõl a megtorlásig



Kínálkozott-e hatalma konszolidálására a megtorláson kívül más mód Kádár János számára? Történelmi távlatból azt mondhatnánk, hogy nem. Kádár ennek ellenére, mielõtt elvállalta volna a hóhér szerepét, megpróbálkozott vele. A forradalom részbeni megõrzésére alapozott kiegyezési terv azonban megbukott. A folytatás a gyávaság története.



Az elõzmények fontos része, hogy a forradalom alatt a Magyar Néphadsereg „megbénult”. Alakulatainak nagy részét legalábbis nem lehetett bevetni a felkelõkkel szemben. Akik hajlandók voltak fegyverrel a kezükben a „néphatalom” védelmére kelni, a november 4-ét megelõzõ napokban azok többsége is vagy semlegesen viselkedett, vagy – mint számos késõbbi jelentésben olvasható – „a lakásán tartózkodott”. A honvédség iránt ezért a bevonuló szovjet hadsereg erõs bizalmatlansággal viseltetett. A Moszkvából, majd késõbb egy leányfalui villából – szovjet felsõ vezetõk által – irányított Kádár-kormány mozgástere helyzetébõl adódóan rendkívül szûk volt. Ez is arra motiválta õket, hogy minél elõbb életre hívjanak egy olyan fegyveres szervet, amely feltétel nélkül vállalja az új uralom szolgálatát, és részt vesz a rendteremtésben is. A szándékot a szovjetek is támogatták, akik a magyar kommunista hatalom megerõsítését kívánták Kádáréktól. A karhatalmista alakulatok, amelyek közül néhány már a Nagy Imre-kormány idején elkezdett szervezkedni titokban, nagyrészt 1956. november 9. után jöttek létre. Tagjai hithû párttagok, korábbi illegális harcosok, volt partizánok, a feloszlatott ÁVH, a dezorganizálódott rendõrség, illetve a Magyar Néphadsereg hadra fogható tisztjei voltak. Õk vettek részt a fegyveres szolgálat mellett a letartóztatásokban, a forradalmárok felkutatásában, bántalmazásában.
A történelmi események bonyolultsága

Mindezt persze eddig is tudtuk. Azt viszont, hogy az összkép jóval bonyolultabb – naivság ide, naivság oda –, nem gondoltuk volna. Azzal tisztában lehettek a kutatók és a korszak iránt érdeklõdõ laikusok, hogy a karhatalmisták között számos „ellentmondásos” múltú ember szolgált. Ha felvetõdött a kérdés, kapásból említették a példás párttag Monostori Gyula századost, aki repülõgéprõl lövetett ötvenhat októberében a tüntetõk közé, sõt utóbb részt vett a pufajkások munkájában is, amiért megkapta a Munkás-Paraszt Hatalomért érdemrendet. Egy évtizednek kellett eltelnie, hogy a közvélemény megtudja: az eredetileg Michalik Gyulának nevezett férfi 16 évesen nyilas pártszolgálatosként aktívan részt vett a zuglói kegyetlenkedésekben. A hungarista mozgalomba veterán szélsõjobboldali édesapja szervezte be, akinek 1944. novemberi temetésérõl a filmhíradó is beszámolt. (Monostori az 1967-es zuglói nyilasperben tíz év börtönbüntetést kapott.)

A NEB által közzétett életrajzi adatokat azért is érdemes részletesen megvizsgálni, mert ékes bizonyítékai a történelmi események bonyolultságának, és ettõl nem függetlenül az abban részt vevõk olykor egészen esetleges pályafutásának. Van persze, akinek a vattás pufajka felöltéséig egyenes az útja. Köztük említhetõ – a listát böngészve – a szegénysorból érkezõ, szinte a kezdetektõl kommunista Borbás Máté és Bradács György. (Utóbbit az ötvenes évek törvénysértései miatt az 1962-es desztalinizációs idõszakban félreállították. Eredeti szakmájához visszatérve egy sütõgyár igazgatója lett.)

Lóránt Imre karhatalmista ezredparancsnok a Horthy-rendszer idején zászlósságig vitte, késõbb származása miatt behívták munkaszolgálatra, majd szovjet fogságba esett. A katonai ranglétrán elképzelhetetlen sebességgel emelkedett egyre magasabbra a háború után: 1945 márciusában hadnaggyá, augusztusban fõhadnaggyá léptették elõ, 1946 októberében õrnagy, 1947 júniusában alezredes volt. Pályafutása a Kádár-rendszerben sem tört meg, ellentétben karhatalmista parancsnok társáéval, akivel élete, legalábbis „történelmileg” (hogy Kádár János egyik kedvenc szavát vegyük kölcsön), különös módon ért össze. A Csongrád megyei pufajkás vezetõt, Bán László alezredest azért kellett a hatvanas évek közepén eltávolítani a katonai pályáról, mert kiderült, hogy a második világháború idején a keleti fronton keretlegényként munkaszolgálatosokkal kegyetlenkedett, és egy tömeges kivégzésnél is jelen volt.

Találunk olyan parancsnokot is, akit utóbb a forradalom alatti „helytelen magatartása” miatt vontak felelõsségre. Az 1947-ben a kisgazdapártból a kommunistákhoz átlépõ Csulák Jánost, aki sokáig a miskolci alakulatokat vezette, majd 1963-ig Borsod megyei munkásõrparancsnok volt, azzal vádolták, hogy a forradalom idején nem csak lázított, lõni is akart, miután elkobozta a helyi szovjet tanácsadó Pobeda gépkocsiját. A vádakat azonban gyorsan megcáfolták – vagy legalábbis ad acta tették.

Nem volt ilyen szerencsés Dienes Ödön pufajkás századparancsnok-helyettes, akit 1957 márciusában „ellenforradalmi tevékenységéért” kitaszítottak a testületbõl. Kiderült, hogy bár a forradalom idején a Szabad Nép székházának a védelmét irányította, október 30-tól november 3-ig, amikor pacifikáló feladattal a Corvin közbe vezényelték, ott nemzetõr zászlóaljat szervezett, annak a parancsnoka lett. Dienes ellen szólhatott, hogy korábban Ludovikát végzett, 1931-ben avatták hadnaggyá, míg a háború a magyar királyi honvédség századosaként érte. Igaz, 1947-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba, s attól kezdve katonai karrierje az új hadseregben is folytatódott. (Nota bene, három évvel idõsebb kõszegi növendékként Ottlik Gézát is ismerhette akár.)
Királyi honvédtisztek az egyenruha vonzásában

Ne felejtsük, hogy Dieneshez hasonlóan a régi tisztek közül sok továbbszolgáló lett kommunista párttag, elegendõ csupán Király Bélára vagy a forradalom után mártírhalált halt Maléter Pálra és Pálinkás-Pallavicini Antalra gondolni. A tény viszont, hogy a kádári megtorlás karhatalmista parancsnokai között is találhatunk nem egy korábbi magyar királyi honvédtisztet, hirtelenjében meglepõ. A lelkes közremûködõ Kereszty Béla például (1942-ben avatták hadnaggyá, 1944-tõl fõhadnagy) a forradalom leverése után született értékelés szerint maga is részt vett az ellenforradalmi csoportok elleni akciókban. Így a Nyugati pályaudvarnál, a Moszkva tér környéke megtisztításában – beleértve a Ganz Villamossági Gyár nemzetõrségének leszerelését –, valamint a Móricz Zsigmond körtér tüntetõinek szétverésében. Sok hasznos javaslata volt. „Nagy szerepe van a budakörnyéki [sic!] területek megtisztításában és több százezer forint értékû honvédségi anyag begyûjtésében.” (Keresztyt feltétlen hûségében egyébként az sem rendítette meg, hogy szülei klerikális beállítottsága miatt korábban egy idõre a párttagságától is megfosztották.)

Említhetnénk még Koncz Andor magyar királyi páncélos századost, aki 1957. májusáig az 1. karhatalmi ezred törzsparancsnokaként szolgált, vagy a rejtélyes hátterû Lövészy Andrást (1942-ben fõhadnagy), akit 1951-ben osztályidegenként eltávolítottak ugyan a párt soraiból, de karhatalmistának szinte elsõként jelentkezett. Igaz, „a pártnak nem tagja, politikai kérdésekben kissé zárkózott, véleményt csak akkor nyilvánít, ha az elkerülhetetlen”.

A legmagasabb rangú, vezérkari tiszti képesítésû Horthy-korszakbeli katona, Derestey Sándor magyar királyi páncélos százados kacskaringós utat járt be a pufajkás parancsnokságig. Bár a honlapon nem szerepel, tudni lehet róla, hogy 1945-ben a nyilas adminisztrációval együtt távozott Nyugatra, majd onnan visszatérve éles szavakkal ítélte el az új, ahogy õ mondta, „szemét katonaságban” tovább szolgáló korábbi tiszttársait. Hamarosan azonban újból felöltötte az egyenruhát, és társaihoz képest kiemelt helyre, a katonai elhárításra, a hírhedt katpolra került. 1946-os õrnagyi elõléptetését követõen tagja lett a kommunista pártnak, és maradt is egy rövid intermezzót nem számítva – osztályidegenként egy idõre õt is kizárták – pályafutása végéig. Karhatalmistaként, az elhárítás embereként rendkívül fontos bizalmi pozíciót kapott: õ lehetett a parlamenti õrség parancsnoka a legnehezebb idõkben, amikor még Kádár János is az épületben lakott a feleségével együtt.

Ne higgyük azonban, hogy a pufajkáslét rejtelmei, a karhatalmistákhoz való csatlakozás miértjei csupán a rendszerváltozást követõen okoztak fejtörést az országban és leginkább az értelmiségi körökben. Akik meg akarnak ismerkedni a korszak, a karhatalom jellegzetesen kádárista értékelésével, azoknak Herskó János egyébként színvonalas, Aczél György politikai vonalvezetését látványosan hordozó Párbeszéd címû filmjét ajánlhatjuk, a fõszerepben Sinkovits Imrével és Semjén Anitával.
Link