Valahogy sosem bírtam ezt a Babitsot, a "Nyugatost". Milyen "magyar" társadalom? Akkor is a "entellektüel" szabadkõmûve zsidó csürhe volt, ahogy most is az, vagy hitgyüli, vagy szcientológia...vagy bármilyen máltais elkereszteltség okán. A zsidó a kereszttel kasztrálta a "keresztényeket" és leigázta vele a világot! A magyar sosem volt passzív! A politikai manipulációhoz túl egyenes, túl hülye, ez igaz, mára meg egomán ostoba állattá sínylett, mert minden mocorgását tetves zsidóhad és a szolgálati kóhnspiráció blokkolja. Már Babits Mihály is rámutatott a hazai társadalom individualizmusára


Manapság, amikor egyre furcsább dolgok történnek körülöttünk és velünk, talán nem árt olyan szövegekhez nyúlni, amelyek az egész társadalom számára legégetõbb kérdéseket vetik fel – például azt, miért úgy viselkedik egy társadalom, ahogy. A magyar társadalom esetében ez a kérdés különösen indokolt, hiszen mi látszólag önként és dalolva váltottunk újra rendszert 2010-ben. Vajon mi történhetett velünk? Adhat-e az elmúlt hat évre, illetve a magyar társadalom sokat emlegetett beletörõdésére, passzivitására, „minden mindegy” attitûdjére valamiféle választ az eszmetörténet? Jelesül például Babits Mihálynak a maga korában, 1939-ben híres tanulmánya: A magyar jellemrõl.

Mielõtt magához a mûhöz fordulunk, annyit szükséges elõzetesen leszögezni, hogy a XX. század hihetetlen mennyiségû – és jobbára feldolgozatlan –, a politika és a társadalmi karakterológia határmezsgyéjén mozgó mûvet hagyott ránk. Ezekrõl el sem tudjuk képzelni, hogy a mai kérdéseinkre – ha nem is választ, de – impulzust adjanak. Pedig tele vagyunk ilyen mûvekkel, s ezek a mostani nagy geopolitikai változások közepette egyre fontosabbá válhatnak. Ahogyan a nálunk csak költõként – és úgy is csak nagyon felületesen – ismert Babits tanulmánya. Aki egyébként egész életében távol volt a politikától, s talán ezért is viszonyul megértõen elemzése tárgyához, a magyar jellemhez.

Babits azt szeretné megérteni, miben és miért összetéveszthetetlen a magyar más nemzetek tagjaihoz képest. De – ahogy korában annyian mások is – ezt csak történeti elemzések útján tudja elérni. Nincs határozott képe arról, milyennek kellene lennie a magyarnak; nem az érdekli, hogy a történelmi tényanyagot valamilyen ideális szempont alapján minõsítse, hanem az, hogy ezt a történelmi anyagot megismerje és megértse. Abból indul ki, hogy a magyar történelem viszontagságok és valószínûtlenségek sorozata, és ezek alakították ki a magyar – általa politikusnak nevezett – karakterét.

A magyar politikus nemzet – írja, de nem olyan értelemben, hogy cselekvõ volna. Ellenkezõleg: történelmi adottságai arra tanították, hogy õrizkedjék a cselekvéstõl, és inkább szemlélõdjön. A nem cselekvést nem valamiféle eleve elrendelt mozdulatlanságnak, hanem jól felfogott passzivitásnak tekinti: a szemlélõdõ attitûd abból indul ki, hogy alaposan mérlegelni kell, mikor szabad és mikor nem érdemes cselekedni. Másként fogalmazva e mögött az attitûd mögött történelmi belátás áll, mégpedig az, hogy a cselekvéssel a magyarság nemhogy javíthat, hanem inkább ronthat a helyzetén. Egyetlen önvédelme: óvatossága.

Jól tudja persze Babits is, hogy „ha van keleties vonás a magyarban, ez a lusta, szemlélõdõ természet az”, de számára ez mégsem negatív tulajdonság. Voltaképp azt állapítja meg, hogy a történelemben megfigyelhetõ egy alapkülönbség a magyar és a minket körülvevõ népek között: míg a magyarra ez a keleties nem cselekvés és szemlélõdés jellemzõ, addig a körülöttünk lévõ népek fürgék, cselekvõk, sõt – érdekes kifejezés – tülekvõk. Ha ezt a fogalmazást átfordítjuk némileg politikusabb vagy történetibb kategóriákra, akkor azt rögzíthetjük, hogy Babits a történelmi versenyképesség kritériumairól beszél. Nyilvánvaló, hogy azoknak a népeknek van esélyük felemelkedni és a más országokkal való versenyben elõbbre jutni, amelyek cselekvõk, s ezáltal – gazdasági és politikai értelemben is – érvényesülnek. Ezzel szemben Babits úgy ítéli meg, hogy a magyar nemcsak hogy nem tud, de nem is akar érvényesülni. Viszont mindezzel a szerzõ nem temetni akarja a magyar jellemet, annál is inkább, mert a történelem során kialakuló lomhaságot, kényelmességet és nehézkességet valójában a sokat látottságból következõ reális megfontolásnak minõsíti, s azt mondja: a magyar „csak szeretettel mosolyog a világon, azokon, akik törik magukat”.

Ugyanakkor azzal sem elégszik meg, hogy a nem cselekvést és a lomhaságot önmagában dicsõítse. Inkább valamiféle egyensúlyelmélet nevében azt írja, hogy a cselekvõ és a tülekvõ nemzetek okozta állandó változások közepette a magyar az állandóságot posztulálja. Mire gondol itt Babits? Elsõsorban az ország állagára: – Más országok növelhetik vagy elveszthetik birtokaikat. Magyarország olyan, mint egy idegen test, amelyet sem vagdalni, sem toldani nem lehet.

Roppant érdekes az is, amit Babits a jog szerepérõl mond. Ahogy a magyar virtusnak nincs szüksége tényleges érvényesülésre (kielégíti az, hogy ha akarna, tudna érvényesülni), ugyanez a helyzet a jogokkal is. A jogi helyzet, jogaink tudata valóságosabb, mint a tényleges helyzet. Akármilyen volt is a valóság, „a jogi állandóság védelme” egy alapvetõ magyar történelmi hivatás maradt. Ebbõl fakad, hogy „a magyart csak saját jogai és szabadsága érdekli, és semmi más idegen elvek”. De itt Babits a korában nagyon népszerû ösztönfogalmat is behozza: a jog állandósága mögött valójában az áll, hogy a magyarnak „a változásban is állandóságot keresõ ösztöne nem rokonszenvezik az értékek átértékelésével […] A jog marad, és az igazság mindig egy.”

Mindezeken túlmenõen a szabadság és a cselekvés értelmezése is fontos kérdés a magyar történelemben. Babits itt is komoly különbséget lát a magyarság és más népek között. Míg másoknál a cselekvés „egy állandó, kifelé irányuló harcos erõ”, addig Magyarországon a szabadság védekezés „az õs nemzeti nyugalom, nemzeti kényelem, flegmatikus nemzeti méltóság valamely megháborítása, megsértése ellen”.

Miközben Babits õs nemzeti nyugalomról beszél, azt hinnénk, egy olyan országról van szó, amelyben csak kollektív viszonyok léteznek, amelybõl hiányoznak az egyének. Ennek azonban épp az ellenkezõjét mondja: – A magyar hagyományosan és a köztudat szerint is a szabadság népe. Magatartása javíthatatlanul individualista. – Úgy véli, hogy a magyarhoz hasonló nem cselekvõ népek létfeltételei különböznek azokéitól, amelyek életüket állandó külsõ és belsõ küzdelemben töltik. Ott fontos a kollektív fegyelem, itt viszont elsõdleges a nyugalom és a szabadság – mindenekelõtt az egyéni élet szabadsága, amelybõl egyéni alkotások jönnek létre. Itt is van fegyelem, de az azonos a magyar „flegmával”.

Természetszerûleg azt Babits sem állítja, hogy a cselekvés utáni vágy és a szemlélõdés (alkotás) vágya olykor ne kerülne konfliktusba egymással. Olyannyira, hogy a magyar emberben „lelkiismeret-furdalásig menõ s szenvedélyes kitörésekre vezetõ vágy ég” a cselekvés iránt. Viszont életformájának szemlélõdõ jellege és egész lelki szerkezete az alkotásra predesztinálja. S hogy mennyire erõteljesen elõjön olykor a szenvedélyes kitörésekre vezetõ vágy, arra jó példát szolgáltat a Kossuth–Széchenyi-vita. E vitában Széchenyi végig azzal kritizálja Kossuthot, hogy nem a hidegvér, az ész, hanem a szenvedélyek nevében cselekszik.

Végezetül Babits még az országok méretét is bevonja írásába, azt állítván, hogy saját korában „a cselekvést mindinkább a nagy népek monopolizálják”. Ebbõl a megközelítésbõl még inkább igazolva látja, ha a magyar nép „ragaszkodik õsi, nemes és termékeny lomhaságához”. Ezzel persze – aktuálpolitikai értelemben – azt akarja mondani: bármit tesznek is körülöttünk a nagy nemzetek (például a diktatúra bevezetésével), nekünk nem szabad õket követnünk. „Körülöttünk az újítások jelszavai zúgnak, s cselekedni valóban muszáj, amíg élünk, változtatásokra folyton szükség van. De számunkra ez csak muszáj és eszköz, nem pedig öröm és cél.” Végsõ konklúziója ezért az, hogy a magyarságnak „nem átváltozásra, magunkból való kikelésre” van szüksége, hanem a magunkhoz való visszatérésre.

Talán e rövid elemzéssel sikerült felkeltenem az olvasók érdeklõdését, hogy mai társadalmi viselkedésmódok történelmi gyökerei iránt fogékonyabbak legyünk. Ráadásul Babitsnak mintha számos meglátása beigazolódna 2016-ban.
Link