Béláról meg az írják, jezsuita. Nofene! Azért megér egy karikát! Lehet nyafogni, de meg kell állapítani, hogy már minden le lett írva: anamnézis, diagnózis, terápia...csak egyelõre a beteg annyira azonosult a betegségével, hogy vele együtt kell elmúljon! A nemzet életének keresztény alapra helyezésénél nem mellõzhetjük azt a nem annyira vallási, mint inkább vallásival kombinált nemzetiségi kérdést, amely függõ kérdéseink között az egyik legbonyolultabb és legsúlyosabb: a zsidókérdést. A zsidóság számban is oly jelentékeny tényezõ lett az országban s annyira fontos szerepre jutott fõleg kereskedelmi és sajtóéletünkben s emellett túlnyomó részét oly mély szakadékok választják el a nemzet keresztény többségétõl, hogy helyzetének rendbehozatala a legnehezebb és legkényesebb nemzeti feladatok egyikének tekinthetõ. Ha ezt a kérdést nem sikerül egészségesen megoldani, nyílt kérdés és nyílt seb marad, melybõl mindkét félre: a zsidókra és nem-zsidókra egyaránt mérhetetlen bajok származhatnak.

A zsidókérdést sem az eddig uralmon volt liberalizmus, sem a szociáldemokrácia nem akarta még csak észre sem venni. A zsidóság nálunk és a külföldön egyaránt maga gondoskodik róla, hogy a zsidókérdés lehetõleg ne is kerüljön szõnyegre, egyrészt mert gyõzedelmes elõhaladásának egyik feltétele az észrevétlenség, másrészt, mert az õ közismert túlérzékenysége nem szívesen visel el fájdalmas kritikákat, amelyek nélkül pedig ezt a kérdést õszintén és tárgyilagosan megbeszélni nem lehet. Ágoston Péter annak idején éppoly kegyvesztett lett a zsidók elõtt, mikor a zsidókérdést kéretlen nyíltsággal tárgyalni merte, mint Prohászka Ottokár; igaz, hogy csak egy ideig. Viszont bizonyos, hogy a kesztyûskezû simogatás, a Baltazár Dezsõ-féle émelyítõ hajlongás s a Szász Zoltánok filoszemitizmusa nyilvánvalóan inkább elmérgesíti, mint javítja a helyzetet, amint viszont nincs megoldva a kérdés a bunkós antiszemitizmusnak túlságosan munkaegyszerûsítõ programjával sem.

Nézetünk szerint a zsidókérdés megoldásának radikálisnak kell lenni, de ez a radikalizmus nem jelenthet szélsõséget egyik irányban sem. Nem írhatjuk alá a liberalizmusnak és a zsidóemancipáció rövidlátó politikusainak azt a nézetét, hogy a zsidóságot csak fel kell szabadítani, minden további feltétel nélkül mindenben és teljesen egyenrangú honfiakul befogadni s akkor a zsidóság magától fog beolvadni a keresztény társadalomba. Ennek a naiv hitnek s könnyelmû felületességnek köszönhetjük azt a mérhetetlen társadalmi és nemzeti katasztrófát, amelybe a faji önérzettel telített, a magyarsággal és kereszténységgel semmiféle érdek- vagy érzelmi közösségben nem élõ zsidóság szörnyû elhatalmasodása folytán jutottunk; s ugyanennek köszönheti a zsidóság is azt a mérhetetlen elkeseredést, gyûlöletet és megvetést, amelynek a nem-zsidó társadalom részérõl ki van téve s amelyet a zsidóság tisztességesebb és erkölcsi alapot keresõ része oly fájdalmasan érez. A zsidóság bizonyos értelemben állam maradt az államban; a zsidó tõke és a zsidó sajtó imperialisztikus törekvései félreismerhetetlenek s ezek a törekvések szöges ellentétben állnak a nemzeti és keresztény érzésû többség törekvéseivel. Nem minden zsidó volt bolseviki, de azért nem egészen alaptalan az a felfogás, amely szerint már az elsõ forradalom, de fõleg a kommunizmus nem volt egyéb a destruktív zsidóság összeesküvésénél a keresztény és nemzeti Magyarország megsemmisítésére. És semmiféle filoszemitizmus el nem vitathatja azt a tényt, hogy mindazoknak a szellemi irányoknak, amelyek a modern társadalmat nálunk és külföldön megbomlasztották, amelyek nyomorba, osztálygyûlöletbe, békétlenségbe s erkölcsi fertõbe kergették a keresztény országokat, fõleg a liberalizmusnak és a szociáldemokráciának éppen a leghangosabb vezérei és szítói csaknem mindenütt, de fõleg minálunk kilencven százalékban zsidók voltak. A zsidóság ezzel csakugyan a legfenyegetõbb nemzeti veszedelemmé lett s e veszedelem ellen védekezni oly jog és kötelesség, amelyet nem lehet egyszerûen a felekezeti gyûlölködés jelzõjével megbélyegezni és félretolni.

Másfelõl bármily szükséges a zsidókérdés radikális megoldása, ez a megoldás az antiszemitizmus irányában sem lehet szélsõséges. Nem akarjuk vitatni, hogy a zsidóság erõszakos félretolásával a nemzet egész kulturális és gazdasági életébõl nemzeti életünk helyrepótolhatatlan hiányokat szenvedne s katasztrofális zökkenéseknek nézne elébe. Még azt sem szükséges hangoztatnunk, hogy a zsidóságnak értékes, erkölcsi alapon álló részét, hazafiasan érzõ elemeit magunktól eltaszítani sem keresztény erkölcsi, sem nemzeti szempontból nem indokolt. Elég, ha arra utalunk, hogy egy milliónál több zsidót az országból kitoloncolni mindenesetre fizikai lehetetlenség.

A megoldást tehát középúton kell keresnünk. Igenis arra kell törekednünk, hogy a zsidóság imperialisztikus törekvéseit minden téren a leghatározottabban ellenõrizzük és megakadályozzuk; ugyanakkor azonban törekednünk kell arra is, hogy a zsidóságnak értékesebb, megnevelhetõ részét keresztény és nemzeti irányban csakugyan megneveljük. Ne a puszta nyelvi, vagy társadalmi asszimiláció legyen a célunk, mert ezzel semmit sem érünk el, legföljebb csak ártunk vele az ügynek. A zsidók befogadásának s aggodalom nélkül való alkalmazásának legelsõ feltétele kell, hogy az erkölcsi és hazafias asszimiláció legyen, az az erkölcsi átidomulás, amely a zsidót kivonja a nemzetközileg együttérzõ, a hazát csak érvényesülési területnek tekintõ, destruktív tulajdonságokban gazdag zsidó népközösségbõl. Ennek az erkölcsi áthasonulásnak kellene tervszerû propagandát csinálni a zsidók között is, törvényhozási és társadalmi úton, az iskolákban, sõt a zsidó felekezeti iskolákban is s abban a mértékben volna csak szabad zsidókat a nyilvános életben, fõleg a katedrán, az irodalomban és a sajtó terén érvényesüléshez juttatnunk, amely mértékben jeleit adják annak, hogy a nemzeti szolidaritásérzetet, a magyar nép õszinte szeretetét, a keresztény morál elveit magukba szívták s a speciálisan talmudi, nem kívánatos hajlandóságokat, különösen a társadalmi és üzleti megbízhatatlanságot s a közjó hátrányára érvényesülõ faji összetartást önmagukban legyõzték.

Igen fontos szerepe lesz e téren az egyháznak is, minthogy a megnevelésnek elsõsorban lelkinek és erkölcsinek kell lenni s ezen a téren semmiféle erõtényezõ nem versenyezhet az egyházzal. Itt igenis a megkeresztelkedés és vallási átalakulás az elsõ lépés. De természetes, hogy az egyház szerepe nem merülhet ki a puszta megkeresztelésben, mert hiszen nagyon sok zsidó a megkeresztelés után épp olyan rossz zsidó marad, vagy még rosszabb zsidó lesz, mint azelõtt volt.

Jelentõs feladat hárul azonban magára a zsidóságra is és fõleg annak értelmileg és erkölcsileg vezetõ képviselõire, akiknek mindenekelõtt be kell látniok, hogy a zsidókérdés megoldására más út nincs, mint ez s akiknek a maguk részérõl is elõ kell mozdítaniuk a látszólagos asszimilációval be nem érõ s erkölcsi áthasonulást sürgetõ törekvést. A zsidóságnak ezek a vezetõ egyéniségei ne okolják örökké a keresztény társadalom türelmetlenségét; ne panaszolják föl, hogy a keresztények nem tesznek különbséget jó és rossz, erkölcsös és erkölcstelen, hazafias és destruktív zsidók között s minden zsidóra bizalmatlanul tekintenek, ha bármennyire adja is a keresztényt; mert be kell látniok, hogy a keresztény társadalom annyiszor s oly véresen csalódott a zsidóságban s a zsidók alkalmazkodási készsége annyiszor bizonyult merõben külszínesnek, nemzeti és hazafias szólamaik mögül annyiszor ütközött ki a nemkívánatos zsidó hajlamosságok atavizmusa, hogy a keresztény társadalom bizalmatlansága velük szemben a legtöbb esetben csakugyan nagyon is indokolt. Ezzel szemben gyõzzék meg saját társadalmukat, hogy a zsidóság csak úgy fogja elérhetni az õszinte és teljes befogadtatást, ha minden körülmények között maradandóan, õszintén s önzetlenül törekszik nemzeti és erkölcsös alapra helyezkedni. Gyõzzék meg társadalmukat arról, hogy addig nem lehet szó a zsidókérdés békés elintézésérõl, amíg a zsidók mindenütt ott vannak a legelsõ sorban, ahol bomlasztásról, felforgatásról, erkölcstelenségrõl, tisztességtelenségrõl, hatalmi törtetésrõl, a keresztény nép gazdasági s erkölcsi megkárosításáról van szó. Szüntessék meg õk maguk a zsidóság prepotenciára törekvését sajtó, irodalom, színház, kereskedelem, bankvilág stb. terén. Küzdjenek õk is teljes erkölcsi hevülettel minden zsidó erkölcstelenség, önzés és kufárszellem ellen; szakítsanak meg minden kapcsolatot az arany- és a vörös internacionáléval: azaz cáfolják meg, de tettekkel azt a mondást, hogy «a legmagyarabb zsidó szívéhez is közelebb áll a nem-magyar zsidó, mint a nem-zsidó magyar» s akkor a magyar nemzet sem fog elzárkózni elõlük. Legyenek hazafiak akkor is, ha hazafiságukat egyelõre kétségbe vonják; hiszen az igazi hazafi akkor is szereti hazáját, ha ezt nem hiszik el neki, s ne várjanak állítólagos, vagy akár igazi hazafias érzelmeikért azonnal honoráriumot, vagy akár csak honorálást is. Ne álljanak elõ örökké magyarázatokkal, ne tartsák elénk minden «hazafias» cselekedetükért a markukat; ne csodálják, ha az erkölcsi áthasonulás lassabban megy, mint képzelik s ennek nyomában az erkölcsi befogadtatást is lassabban sikerül elérniök, mint szeretnék. Ne féljenek: az igazi érdem és õszinte hazafiság elõbb-utóbb megtermi gyümölcsét s ha majd mi magunk - impresszáriók nélkül - rájövünk, hogy a zsidóság hazafias része a nemzet szempontjából igazi érték, semmivel sem fogunk rosszabb szemmel nézni rájuk, mint pl. hazafias németjeinkre, vagy más nemzetiségiekre néztünk. A becsületes, hazafias zsidóságnak velünk együtt kell törekednie a zsidókérdés megoldásának következõ eszközeire:

1. Mindenekelõtt a falvakat kell megtisztítani a zsidó alkoholárustól és vegyeskereskedõtõl, megvonva tõlük a trafikjogot és italmérési engedélyt, helyükbe az egész vonalon szövetkezeteket (fogyasztási-, hitel-, mezõgazdasági-, terményértékesítõ szövetkezeteket) állítva. A falu lehetõleg ne is lásson zsidót; ez volna a legjobb.

2. A tisztességtelen kereskedelmet és ipart, sajtót és irodalmat oly kérlelhetetlen, drákói szigorral kell üldözni, hogy a tisztességtelen zsidónak ne legyen kedve többé ebben az országban megmaradni. Ha e két feltétel teljesül, a zsidó vagy meghúzza magát és megjavul, vagy el fog szivárogni innét. De e tisztogató munka sikerének elõfeltétele, hogy olyan emberek vegyék kezükbe az ügyek intézését, akik sem meg nem vesztegethetõk, sem a kétes értékû zsidóktól nem függnek, sem a maguk fején vajat nem éreznek.

3. A keresztény ifjúságot versenyképessé kell nevelni s az örökértékû klasszikus mûvelõdés mellett az élet reális küzdelmeire is felvértezni. S mivel a neveltetés kérdése elsõsorban vagyoni kérdés: az elszegényedett keresztény osztályok ifjúságának magasabb kiképzését (nyelvek tanulása, kereskedelmi ismeretek stb.) állami eszközökkel is elõ kell mozdítani.

4. Bármily türelmesek és engedékenyek legyünk a zsidósággal szemben egyéb tereken: oda, ahonnan szellemi életünk irányítása, egész népünk erkölcsi befolyásolása kiindul: a sajtó berkeibe csak a legszigorúbb szelekció mellett s a legszûkebb keretek közt volna szabad zsidókat beengednünk. A zsidó felekezeti sajtó terén ám érvényesüljön szabadon a zsidó író, vagy pedig éljen, dolgozzék, boldoguljon, akár gazdagodjék bármely pályán az a zsidó, akinek gondolat- és érzelemvilága s fõleg erkölcsisége oly teljesen elüt a mienkétõl, de azt nem engedhetjük meg neki, hogy a modern élet legnagyobb s legjelentékenyebb katedrájára üljön s a sajtó révén tízezrek gondolkodását állandóan keresztényellenes irányba terelje s megrontsa. A zsidó psziché sehol oly széles körben nem szokta kifejteni bomlasztó, erjesztõ hatását, mint a sajtó terén. S hogy az újságírásban s újságkiadásban mester, ez - ha igaz is - nemcsak nem szól ez indítvány ellen, de sõt mellette. A zsidó sajtót méltán okoljuk legelsõ sorban azért a mérhetetlen romlásért, mely bennünket ért; ez a sajtó nevelt liberalizmusra, elvtelenségre, kereszténytelenségre, ez okozta és növelte Európa-szerte a háborús õrületet, majd pedig korai defetizmusával ránk hozta a vesztett háború irtózatos nyomorát; ez tapsolt a forradalomnak, ez tette szalonképessé a marxizmussal szédelgõ karbonárikat; ez magasztalt fel minden dekadens irányzatot; ez mérgezte meg ifjúságunk s népünk erkölcsét; ez feledtette velünk dilettáns, szenzációéhes újsághajszolásával a legkomolyabb nemzeti és szociális feladatokat, ez uszított bennünket állandóan új meg új jelszavakkal, hamis és téves célpontok felé, ez keserítette el közöttünk a személyi, osztály- és pártellentéteket, ez gúnyolt ki s tett soká lehetetlenné minden komoly keresztény akciót s nemzeti ébredést; szóval ez ütötte a taktust a mi szörnyû haláltáncunk mellé. A bolsevizmus megdõlte óta kissé megriadtan s megszeppenten adja ez a sajtó a szépet, de máris mindenben a keresztény és nemzeti fellendülés megbontásán, a keresztény megszilárdulás megakasztásán dolgozik. Ezen a téren nézetünk szerint nagyon radikálisan kellene eljárni; a sajtószabadságnak helyesen értelmezett elvén sem kellene csorbát ütnünk s mégis módját ejthetnõk annak, hogy nemzeti és erkölcsi szempontból nem kifogástalan emberek legalább mint hivatásos újságírók vagy lapkiadók ne szerepelhessenek. Keresztény országot zsidó erkölcsû sajtó nem irányíthat. Meg vagyunk gyõzõdve róla, hogy egész társadalmi és közéletünk azonnal megjavul, ha mindenekelõtt a sajtót, ezt a legfõbb modern közéleti irányítót legalább a megbízhatatlan zsidó elemektõl megtisztítjuk.

Ha ezt és az ehhez hasonló gyökeres intézkedéseket rendesen még csak komoly megfontolás tárgyává sem merjük tenni, ismét csak abból ered, hogy a zsidóság rászoktatott bennünket sajtójával arra, hogy benne kiváltságos fajt, az õ érdekeiben szent és sérthetetlen közérdekeket lássunk s inkább a magunk tönkretételébe nyugodjunk bele, semhogy a zsidókat esetleg kellemetlenül érintõ reformtervekkel foglalkozzunk.

forrás:
BANGHA BÉLA S. J.
MAGYARORSZÁG UJJÁÉPÍTÉSE
ÉS A KERESZTÉNYSÉG
Szent István Társaság
1920

Link