November 5? Hm...! Imre napja. Alan Moore V mint vérbosszúja több mint egy képregény: komoly kultuszt csinált nem csak Guy Fawkesból. A mából nézve ráadásul mintha minden kódolva lenne benne, a brexittõl kezdve a totális megfigyelésen át a digitális rabszolgaságig.

Emlékezz, emlékezz november ötödikére! A mondat, amely minden Alan Moore-fanatikus fejében oly tisztán lüktet. Akárcsak „az eszmék golyóállók” megjegyzés. No meg a Guy Fawkes-maszk, amely mögé olyan szuperhõs bújt, akirõl sose derül ki, ki is volt õ valójában. Neve nincs, „szólítsatok csak V-nek” – mondja õ maga, az anarchista igazságosztó, a brit Ludas Matyi. A V mint vérbosszú (V for vendetta) maga több mint egy képregény.

A ma már alapmûnek számító alkotás és a fasiszta Nagy-Britannia sokkoló víziója harmincöt éve fogant meg az akkor mindössze 27 éves képregényalkotó fejében. Ahogy Moore egy 1988-as visszaemlékezésében írta, egy nyaralás alatt jött a V mint vérbosszú ötlete. Ekkor, 1981-ben épp csak elkezdõdött a Thatcher-korszak, s a falklandi háború elõszobájában sok balos gondolkodó látta borúsan a brit szigetország jövõjét.

Ezt a hangulatot megjelenítve a történet szerint az 1980-as évek végén egy nukleáris háború zajlott le, amelybõl a britek kimaradtak. Az Egyesült Királyságban egy jobboldali, konzervatív, protestáns totalitárius, a pénzemberekkel és a világégést túlélõ multikkal összefonódó párt, a Norsefire szerzi meg a hatalmat, egyúttal olyan diktatúrát épít ki, amely kegyetlenül leszámol minden kisebbséggel, miközben totális kontroll alatt tartja az egyéneket.

Munkatáborokat létesítenek, ahol titkos genetikai kísérleteket is folytatnak. Üldözik a mûvészetet s minden olyan dolgot, amely kreativitásra serkenti az embereket. Teljes ellenõrzés alatt tartják a médiát, a telekommunikációt.
Erõszak nélkül nincs szabadság?

Ekkor, a képregény szerint 1997. november 5-én tûnik fel egy titokzatos igazságosztó, egy titkos orvosi kísérlet egyetlen túlélõje, V, hogy egy régi „hõs” maszkja mögött politikai alternatívát kínáljon a tömegek számára. (Arra persze Moore sem gondolhatott, hogy a valóságban sztorija kezdetekor, 1997-ben épp egy munkáspárti miniszterelnöke lesz Nagy-Britanniának, akit történetesen Tony Blairnek hívnak – a szerk.)

Ki tegyen újra naggyá mit?

A popkulturális csipkelõdés jegyében halkan lehet azon is elmélkedni, hogy mi is a helyzet a napokon belül beiktatandó új amerikai elnök, Donald Trump hírhedtté vált mottójával. Make America great again! – harsogja boldog-boldogtalan, a rettegõ huhogóktól, a már elõre vicsorgó sajtómunkásoktól a vakon hívõ, a kifinomult amerikai értelmiség által csak lenézett, vidéki suttyónak titulált redneckig mindenki. Tegyük újra naggyá Amerikát! Ismerõs? Nos, aki belekezd a képregénybe, az elsõ kockák egyikében azonnal belebotlik Adrian Karel iparügyi miniszter hangzatos lózungokkal teletûzdelt, az állami médiából üvöltõ beszédébe, amelyet a jeles államférfi ezzel zár: Make Britain great again! Jó reggelt, Amerika!

A történetvezetés szempontjából is fontos, hogy V filozófiai eszmefuttatásait egy 16 éves tinédzserlánynak fejti ki, akit – miután prostitúcióra adná a fejét – kiment az õt megerõszakolni akaró, a rendszert kiszolgáló rendõrök karmai közül. Az Evey-szál több szempontból is fontos, mert V – aki nevét a római ötös számból, szenvedése helyszínérõl, a larkhilli fogolytábor kísérleti részlegének ötös szobájáról aggatja magára – elég brutális módszerekkel, rajta keresztül mutatja be, mire képes és mit tesz az emberekkel a rezsim. A fasizmus kontra anarchia kérdése kifejezetten érdekes párhuzam. Fõleg annak fényében, hogy noha V szerint a rendszer megdöntéséhez erõszakra van szükség – lásd a parlament és a miniszterelnöki hivatal, a Downing Street 10. felrobbantása, ám az anarchia számára nem egyenlõ a káosszal. Az akarat felszabadításához, és az újrakezdéshez azonban meglátása szerint szükséges a rendszer mûködtetõinek megfélemlítése, akár likvidálása is.
Az ember a maszk mögött

De ki is volt ez a Guy Fawkes tulajdonképpen? Eredetileg egyike annak a tizenhárom katolikus britnek, akik arra készültek, hogy megölik a katolikusokkal szemben erélyesen fellépõ I. Jakab (1603–1625) angol királyt. Noha nem Fawkes volt a brit parlamentet 1605-ben felrobbantani akaró Lõporos összeesküvés néven elhíresült „felkelés” legismertebb alakja, a 36 gyúlékony anyaggal megrakott hordót azonban õ õrizte az általuk ásott alagútban a Lordok háza alatt, mikor leleplezõdtek s a hatóságok november 5-én rajtuk ütöttek. Így végül, talán épp ezért, a kollektív emlékezetben az õ alakja maradt fent legmarkánsabban.
Ellentmondások erdejében

Azzal amúgy, hogy Moore Fawkes figuráját emelte a diktatúra, a teljes elnyomás elleni harc középpontjába, igen izgalmas kérdést pengetett meg: mennyire lehet jelkép egy történelmi szempontból akár kicsit is vitatott személy. A nyolcéves korában protestánsból nevelõapja hatására katolizáló Fawkest – aki vallási meggyõzõdésbõl a németalföldi protestánsok ellen is harcol a spanyolok oldalán a nyolcéves háborúban – ugyanis modern értelemben véve akár terroristának is tekinthetjük.

Mindezek ellenére, vagy talán épp ezért, azóta nem egy „szabadságharcos” közösség – az Anonymous hackercsoporttól kezdve a Foglald el a Wall Street-mozgalomig (amelynek szóvivõjével még az alakulás után interjút készítettünk) – merített a mûbõl, annak ikonográfiáját, a V-Fawkes filozófia egyes részeit vagy akár egészét is kisajátítva. S noha Fawkes maszkká dermedt arca korábban is ismert volt, külön – az eredeti tartalomtól egyre inkább eltávolodó – ünnepség szervezõdött köré, világméretû hódító útjára Moore indította el. Ezek a belsõ ellentmondások, vagy inkább vívódások viszont Moore V karakterénél elõ is jönnek. S épp ez a dolog zsenialitása, hogy nem egy vegytisztán „jó” hõst kapunk, hanem egy olyan vívódó alakot, aki például Evey „felszabadításának” szánt „megkínzásával” sokak szemében elvetheti a sulykot.Mindamellett azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Robert Catesby vezette összeesküvés egy vallási alapokból is építkezõ hatalmi harc egyik kirakósa volt. (Aki egyébként picit többet szeretne megtudni Fawkes viselt dolgairól, a brit The Daily Telegraph egy korábbi cikkében összeszedett róla pár érdekességet – a szerk.)

Erre tett egy lapáttal a történetbõl készült, s 2005-ben megjelent mozi is. James McTeigue filmjéhez persze az eredeti forgatókönyvet kissé modernizálta, átdolgozta és digitális korunkhoz igazította a Mátrix mozi két atyja, a Wachowski testvérpár. A Hugo Waeving (V) és Natalie Portman (Evey) fõszereplésével készült alkotás is sokat dobott a disztópia, valamint a Fawkes-maszk népszerûségén, ám mélységeiben nem érte utol a képregényt.

Kódolva volt a brexit?

Közben arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy George Orwell 1984 címû alapvetésének árnyékában nem jelenthetjük ki, hogy a V mint vérbosszú találta volna meg a Szent Grált. Ám hogy mégsem lett belõle spanyol viasz, azt épp annak köszönheti, ahogy az orwelli világot átszabta. Moore munkája – ugyanis elõdjéhez képest – nem globálisan állt a kérdéshez, nem világrémuralmat vizionált, mint inkább egy lokális, bezárkózó ország képét tárta elénk.

A képregény felfogása így közelebb áll a brit néplélekhez, annak a bezárkózáspárti felfogásnak a leképzése ugyanis, amely így vagy úgy, de szinte mindig tetten érhetõ volt a szigetországban. Ez, mármint „a Nagy-Britannia áll, létezik, miközben a világ körülötte romokban hever” felfogás, nem egy regényben, vagy filmben tetten érhetõ. Így például Az ember gyermeke (Children of Men) címû alkotásban.

Ha pedig tovább akarunk kukacoskodni, akkor akár az elmúlt idõszak politikatörténetének legnagyobb durranását, a világ rendjét enyhén szólva felforgató brexitet is beleláthatjuk a történetbe. Persze csak a sorok között, a brit uniós különutasság, az elõbb említett attitûd ugyanis valahogy mindig is kódolta ennek a lehetõségét. Mondhatnánk, nem meglepõ az idei brit népszavazás eredménye.

Rések a pajzson

Ami az elképzelt diktatúra kulisszatitkait illeti, Moore remek karaktereket épített fel. A valóságtól rég eltávolodott, elefántcsonttornyában rettegõ diktátor (Adam Susan), vagy a hatalom koncára éhes, azt megkaparintani akaró, s ezért az összeesküvéstõl sem ódzkodó párttagok, a kiskorú kislányokkal fajtalankodó érsek (Anthony Lilliman), az önimádó, koncentrációstábor-parancsnokból lett tévébemondó, a „végzet hangja” (Lewis Prothero) vagy a pénzügyi jóléthez foggal körömmel ragaszkodó, a szexet fegyverként használó, feltûnési viszketegségben szenvedõ celebfeleség (Helen Heyer) ismerõs archetípusok. Akár ma is találkozhatunk velük, s nem kell messzire szaladnunk.

A csattanót ráadásul nem is V adja, hanem teljesen váratlan helyrõl érkezik a pofon, egyúttal esik szét a rendszer. S mondhatnánk is, belülrõl rohad a rezsim. Moore munkáját olvasva pedig egy kérdés motoszkál az ember fejében: hányszor történik meg még ugyanez?

A Watchmentõl a pokolig

A világ egyik legismertebb képregényalkotójaként szokták emlegetni az 1953. november 18-án a közép-angliai Northampton városában született Alan Moore-t. Számtalan ismert, világhíres történet szerzõje, kitalálója. Így a V mint vérbosszú mellett olyan mûvek kapcsolhatóak hozzá, mint a Watchmen (1986–87), vagy épp a Hasfelmetszõ Jack utáni hajszába – részben valós események alapján – röpítõ From Hell (A pokolból, 1989–96) címû thriller. E három képregényébõl is készült mozifilmes adaptáció. A hasfelmetszõ sztori Johnny Depp és Heather Graham fõszereplésével 2001-ben jött ki, míg Zack Snyder Watchmen: Az õrzõk címû alkotása 2009-ben debütált. Moore saját ötletei mellett nem egy ismert szuperhõs karakterét formálhatta pályája során, így Batman és Superman történeteken is dolgozott. A nagy képregényistállók – így például a DC, az Image vagy épp az America’s Best Comics – után manapság ismét a „független, szabadúszók” táborában tevékenykedik.

Még két éve jelentette be, hogy egy olyan, táblagépeken használható alkalmazás fejlesztésébe kezd, aminek a segítségével többek között bárki saját képregényt is készíthet. Az Electricomics fantázianévre hallgató applikáció tavaly õsszel mutatkozott be, s a brit The Guardian napilap be is választotta 2015 legjobb huszonöt app-ja közé. Moore elsõ feleségétõl, akit az 1970-es évek elején vett el, két lánya született, Leah és Amber. Második feleségével, Melinda Gebbie-vel 2007. májusában házasodtak össze. Vele egyébként több képregényen is dolgoztak együtt. A 63 éves alkotó saját bevallása szerint anarchista, és nagyon hisz az összeesküvés-elméletekben, bár nem egy konkrét csoportéban, hanem inkább úgy véli, különféle érdekszövetségek kusza harca zajlik, s a világ közben irányt vesztve hánykolódik.Link