Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

Irán nélkül nem oldható meg a közel-keleti válság

KülföldAsszem a "megoldás" nem pusztán üres retorikai kérdés. Nekem az tetszik majd, mikor a zsidókkal összepacsiznak, mert az üzlet, az üzlet. Ja, hogy ilyen eleve kizárt ennyi mocskosság után? Á, ez csak "politika" és a halottak úgy sem panaszkodnak. Sem az iraki, sem a szíriai, sem az afganisztáni helyzet nem rendezhetõ tartósan a Közel-Kelet síita nagyhatalma, Irán nélkül, de annak ellenére, hogy ezzel mindenki tisztában van, Teheránhoz mégsem egyszerû a közelítés, és nem is feltétlenül értenek egyet az érintettek abban, mi lenne a követendõ politika vele szemben. Wagner Péter biztonságpolitikai szakértõvel beszélgettünk Iránról és a perzsa állam szerepérõl a közel-keleti helyzet vonatkozásában.


A valóságos médiasztárrá vált Abu Azrael, aki egy iraki ISIS-harcos felaprításáról híresült el mifelénk is, valójában állítólag iráni elitkommandós, noha a hivatalos sztorija teljesen mást mond. Eszerint Irán ilyen egységekkel is jelen lehet Irakban vagy akár Szíriában is?

A szóban forgó konfliktus egyik fontos jellemzõje, hogy gyakran elõkerül, mennyire professzionális propagandát folytat az Iszlám Állam a közösségi médiában, illetve általánosságban véve az interneten. Emellett gyakorivá váltak minden oldalon a vírusvideók és a legendák gyártása mellett azok a hullámszerûen szétterjedõ, majd elhaló információk is, amelyeknek utána rendszerint az ellentéte is megjelenik a cáfolattal, aminek szintén nem lehet tudni, mennyi a tényleges valóságalapja. Abu Azrael, akinek a neve mára szerintem semmit sem mond az embereknek – hiszen minden hétre jut valamilyen borzalom a Közel-Keletrõl – ugyanilyen propaganda-szerepet töltött be, csak a másik oldalon, a terrorszervezet ellen harcoló iraki síita milíciák esetében. Talán tervezett volt az egész, hiszen mind a síita milíciák, mind az iraki hadsereg demoralizált volt, és kellett valami, ami megmutatta, hogy „mi” is tudunk olyan brutálisak lenni az ellenséggel. Én õszintén szólva egyáltalán nem tulajdonítok neki jelentõséget, hogy Abu Azrael esetében komolyan kiképzett emberrõl van-e szó vagy sem, de azt azért hozzátenném: a különleges mûveleti képesség abban az értelemben, ahogyan nyugaton beszélünk róla, nincs. Kétségtelen, hogy Iránnak is lehetnek olyan katonai képességei, amelyek elismerésre méltók, de ezen a területen egyelõre nem adtak rá okot, hogy hasonló készségek meglétét feltételezzük náluk.

Mely más szintekrõl tudható, hogy Irán aktívan részt vesz a harcokban?

Irán konkrét szerepe elég alaposan dokumentált: Szíriában és Irakban is elsõsorban kiképzõk, illetve vezetés-irányítási képességek révén vannak jelen. Nem is elsõsorban a hadsereg, hanem a Forradalmi Gárda vesz részt a harcokban különbözõ paramilitáris erõkkel. Ez egyébként logikus is, hiszen a Forradalmi Gárda elsõsorban az 1979-es iszlám forradalom eszméjét, elitjét hivatott megvédelmezni. Ennek megfelelõen ott voltak szinte mindenhol az elmúlt évtizedekben, így például a Hezbollah születésénél is. Nem nevezném a mûködésüket feltétlenül maradéktalan sikertörténetnek, de ahhoz talán nem fér kétség, hogy hosszú mûveleti tapasztalattal rendelkeznek. A mostani szerepvállalásuk „sajtónyilvános” is: iráni filmesek is készítettek dokumentumfilmet a helyszínen, legalább egy iráni tábornok már meghalt a szíriai harcokban, és az iraki síita milíciák stratégiai megszervezésében is alapvetõ szerepet játszanak. Kasszám Szulejmáni tábornok nevét például nyugaton is jól ismerik, még a magyar sajtó is írt róla. Emellett azt is tudjuk, hogy Irán haditechnikai eszközökkel is igen intenzíven támogatja az iraki síita felkelõket, például csatarepülõkkel is, amelyek ugyan iraki festéssel, de valószínûleg iráni pilótákkal vettek részt a harcokban 2014 nyarán, az iraki hadsereg összeomlását követõen. Ugyanakkor emberanyag bõven van Irakban is, iráni önkéntesekre kevésbé van szükség: inkább felszerelésbõl, logisztikai képességekbõl mutatkozik hiány, meg persze arra, hogy stratégiai gondolkodásra képes, hadvezetésben jártas emberek is beszálljanak a mûveletek megtervezésébe. Pontosan láthattuk az iraki hadsereg tavalyi összeomlásánál, hogy hiába van valahol felszerelés, ha a tábornokok elfutnak. Az ad hoc szervezõdõ milíciák mûködését pedig valakinek össze kell fognia. Irakban ebbõl a tevékenységben nyíltan és egyértelmûen kiveszik a részüket az iráni erõk is.



És Szíriában?

Szíria földrajzilag messzebb van Irántól, de az említett iraki milíciák itt is nagy számban voltak jelen korábban. Ezek elsõsorban nem harcoltak, hanem õrzõ-védõ feladatokat láttak el fõleg Damaszkuszban és környékén, de miután 2014 nyarán az Iszlám Állam elfoglalta Moszult, onnan visszajöttek. Irán ma kiképzõkkel, hadianyaggal, kedvezményes olajjal támogatja Aszad államát, a legkézzelfoghatóbb módon a Hezbollah 6-8 ezer fegyveresén keresztül.

Változtathat-e a szerepvállalás mértékén, hogy Aszad és Irán közös szövetségeseként Oroszország egyre inkább nyílt sisakkal vesz részt a szíriai harcokban?

A lehetõség adott ehhez. Úgy gondolom, az oroszok megjelenése elsõsorban Aszad idén nyáron elszenvedett komolyabb vereségeihez köthetõ, hiszen az iszlamista milíciák már elérték az alaviták által lakott Latakia tartományt is. Moszkvának stratégiai érdeke, hogy az orosz kézen lévõ Tartusz – amely a közhiedelemmel ellentétben nem bázis vagy támaszpont, hanem egy móló meg egy szerelõcsarnok, ahol normális esetben négy ember teljesített szolgálatot – megmaradjon, Aszad törzsterületei pedig ne kerüljenek akár az Iszlám Állam, akár egyéb helyi iszlamista frakciók, akár a nyugat befolyása alá. Vagyis legalább részben az elnök uralma alatt maradjon az ország. Egy ilyen helyzetben lehetetlen megjósolni, erõsít-e Irán, és ha igen, hogyan. Mondhatom azt, hogy ha esetleg Damaszkusz védelme meggyengül, ott akár iráni erõk is megjelenhetnek majd, mert elképzelhetõ ilyen forgatókönyv, de ez jelenleg legfeljebb még csak az üveggömbbõl jóslás kategóriája.

Hogyan reagálna Izrael az erõsödõ iráni jelenlétre a szomszédban?

Attól függ, mivel jelenik meg Szíriában Irán. Izrael retorikailag akármennyire is kemény, és akármennyire is hangoztatja állandó fenyegetettségét, valójában racionálisan, átgondoltan és visszafogottan jár el a szíriai konfliktus vonatkozásában. Nem gondolom, hogy amennyiben Irán önkéntesekkel vagy akár nehézfegyverzettel jelenne meg Szíriában, az automatikusan válaszlépést váltana ki.



Irán 1979 óta változó hangsúlyokkal ugyan, de folyamatosan nemzetközi karanténban van, és noha a nyugat tudja, hogy a szíriai-iraki válság ugyanúgy nem rendezhetõ nélküle, mint ahogyan Törökország nélkül sem, de mintha mégis mindenki úgy félne a bevonásától a folyamatokba, mint ördög a tömjénfüsttõl. Ez az Aszad-barátságnak tudható be, vagy más beidegzõdések, esetleg egyéb okok is közrejátszanak benne?

Szerintem a szíriai és iraki helyzet tekintetében nincs más oka ennek a félelemnek, mint az Aszad-barátság. Erre utal az is, hogy mióta megszületett a megállapodás az iráni békés célú nukleáris programról, azóta egyébként bizakodó a nemzetközi közvélemény, és kis túlzással egymásnak adják a kilincset Teheránban az állam- és kormányfõk. Viszont a térség két másik meghatározó hatalma, Törökország és Szaúd-Arábia ezt egyértelmûen veszélyként értékeli. Nem véletlen, hogy – egyébként Izraellel együtt – meg is próbálták latba vetni a befolyásukat Washingtonban, hogy ne jöhessen létre a nukleáris megállapodás. Az, hogy ki vesz be kicsodát egy Szíriát érintõ megállapodásba, ma leginkább bûvészmutatványhoz hasonlítható: mindenki hangoztathatja, hogy diplomáciai megoldást szeretne, de ha nem vonják be ennek megalkotásába az összes releváns szereplõt – azaz részben a riválisaikat –, akkor nem fog megoldódni a helyzet. Márpedig Teherán ebben a kérdésben valóban megkerülhetetlen. Irán azért számít a mai napig páriaállamnak a nyugat szemében, mert nem hajlandó azt a világrendet tudomásul venni, amit az Egyesült Államok elképzel a Közel-Keleten. Ennek megfelelõen különbözõ konstellációkban, de 1979 után proaktívan, majd Khomeini ajatollah 1989-es halála óta pedig passzívan jelzi, hogy saját geostratégiai és geopolitikai érdekei vannak. Ebbe pedig nem fér bele az amerikai partnerség, mint ahogyan Iránnak a regionális riválisai is megvannak, illetve megvoltak: korábban Irak, ma már elsõsorban inkább Szaúd-Arábia. Ennek megfelelõen az ország semmiféle olyan lépést nem néz ölbe tett kézzel, amelyet nemzetbiztonságilag veszélyesnek ítél.



Ahhoz pedig elég régóta ellenségesen méregetik egymást a felek, hogy sok mindent kockázatosnak ítéljenek…

Azt azért ne felejtsük el, hogy Irán elmúlt száz éve folyamatos nyugati beavatkozásokkal telt el. Miért hinnének el ezek után bármit is az Egyesült Államoknak, amely Teherán szemszögébõl elég kiszámíthatatlan? Hiszen négy-nyolc évente új vezetése kerül be a Fehér Házba, új kül- és biztonságpolitikai prioritásokkal. Ehhez képest érdemes megfigyelni, mennyire higgadt, sõt, már-már racionalista szemszögbõl kezelte Irán, amikor 2003-ban az Egyesült Államok megtámadta Irakot, és hirtelen ott találták magukat két szomszéd között, ahol mindkettõben az amerikaiak háborúznak. A felszínen persze ment a nagy csörte, hiszen Mahmúd Ahmadinezsád ugyanúgy külpolitikai radikálisnak számított, mint ahogyan George W. Bush is. Eközben pedig a hírszerzési elemzések folyamatosan és konstansan állították, hogy iráni fegyverek jelentek meg úgy az iraki síita ellenzéknél, mint a tálibok kezében. Az útszéli robbanóeszközök egyik típusa például jellegzetes iráni konstrukció volt. Moktada asz-Szadr és az általa vezetett Mahdi Hadserege szintén iráni háttérrel mûködött kezdetben, majd miután ez konszolidálódott, Teherán a belõle kivált kisebb milíciákat támogatta. Vagyis – mint minden reális külpolitikát folytató ország – Irán is egyszerre volt nyitott a párbeszédre, de tartotta fent közben az offenzív képességeit. Ez ugyanaz az eset, mint hogy az afgán kormány is évek óta tárgyal Katarban a Talibánnal, de odahaza mégis folyamatosan háborúznak egymással.



Összefér ezzel a politikával egy esetleges konszolidáció? Az ország azért sokat változott 1989 óta…

Khomeini a forradalom atyjaként és fõideológusaként gyakorlatilag közvetlenül irányította az országot a hatalomátvétel után. Utódja, Ali Khamenei nem rendelkezik ugyanazokkal a karizmatikus képességekkel, így a vezetõ szerep is kissé átalakult. 1989 óta konstans az az állapot, hogy a legfelsõ vallási vezetõ nem avatkozik be a napi döntésekbe. Tehát nem politizál, hanem csak a stratégiai irányvonalakat szabja meg. De nem feltétlenül egyedül dönt – bár nyilván a döntés felelõssége csak az övé –, hanem inkább úgy kell elképzelni, mint akinek a kezében, az irodájában futnak össze a különbözõ formális és informális hálózatok, ahol folyamatosan nézetek, vélemények és ellenvélemények áramlanak. Ameddig Irán államformája iszlám köztársaság, addig a konszolidáció is csak ebben a kontextusban értelmezhetõ. Annak megítélésem szerint nincs realitása, hogy az ország elmozduljon egy nyugati típusú, demokratikusabb berendezkedés felé.

Ugyanakkor Irán még így is demokratikusabb, mint a legtöbb muszlim állam…

A külvilág negatív benyomásai ellenére Iránban nem kizárólag az iszlám vallásjog érvényesül, hanem a több ezer éves perzsa kultúra hagyományai és a modernitás is. A síita iszlám eleve sokkal több teret enged az önálló véleményalkotásnak, mint a szunnita irányzatok, rejlik benne egy olyan változási képesség, amely révén mindig alakulni tud, alakulni tudott az adott kor kihívásaihoz. A politikai döntéshozók pedig tisztában vannak vele: a rendszernek adnia kell valamit az állampolgároknak, hogy azok ne akarják megdönteni, de pont ez adja az ottani politikai berendezkedés sajátosságát. A mai Irán semmiképpen sem tekinthetõ tiszta diktatúrának, hiszen mind az elnököt, mind a törvényhozás tagjait választják. Lehet, hogy ez a parlament nem dönthet mindenben, és nem is indulhat el minden párt a választásokon, de mégis adnak az embereknek lehetõséget a preferenciáik kifejezésére. A 73 milliós országban eközben persze számos strukturális probléma létezik, viszont még így is a Közel-Kelet legfejlettebb gazdaságának számít: jó példa, hogy Izraelt és Törökországot leszámítva ez az egyetlen ország Marokkó és Afganisztán között, ahol autót gyártanak, és az egyetlen állam a térségben, amelynek saját atomprogramja van, méghozzá úgy, hogy eközben az emberek nem kényszerülnek füvet enni, mint mondjuk Pakisztánban. Emellett Iránban igen komoly szellemi kapacitás halmozódott fel: a természettudományos képzés magas színvonalú, nem véletlen, hogy világviszonylatban is óriási mértékû agyelszívás zajlik, évi 100-150 ezer ember megy nyugatra. Ami persze arra utal, hogy az irániak egy jelentõs része még a parlamentáris vonások ellenére sem elégedett a teokratikus berendezkedéssel. Kérdés, hosszabb távon mi iránt mutatkozik majd erõsebb igény: az egyéni szabadságjogok megélésére, vagy a lemondásokkal járó, de saját út iránt. Amennyiben utóbbit egy nem teljesen demokratikus ország és államforma is meg tudja majd adni, úgy azt gondolom, belátható idõn belül nem lehet Iránban alapvetõ, rendszerszintû változásokra számítani. Link

Hozzászólások

75 #1 talpi
- 2015-09-29 20:51
A legnagyobb baj, hogy usa már évek óta ezt teszi, aki pedig segítio mind ebben, sajnos Török ország, és pénzzel pedig Soros és a vörös tsild is "erõsen " benne vannak. Hasonló mód, mint az ukrajnai eseményekben is. Ma pedig a MIG-ráns :) kontra európai terület a célpont. De a valóság a terelés, hogy mi is folyik valójában a közép keleti terüéleteken. Csak figyeljetek oda Afganisztán-Pakisztán területére, mert a "kagylós" olaj arrafvelé megyeget furdancsolgatni.

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Generálási idő: 0.50 másodperc
3,385,508 egyedi látogató