Honnan olvasnak:



Le lesztek figyuzva!!!

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

70 éve tiporták másodszor is sárba Magyarországot

BelföldAkkor is, most is a zsidókról szól az egyeztetés, pedig ki kellene már húzni a listáról ezt a tetvedék bandát mindenkorra! 1947. február 10-én, a párizsi külügyminisztérium Óra palotájában hat óra környékén aláírták a második világháborút lezáró párizsi békeszerzõdést. A szignál azonban csak szimbolikus volt, hiszen hatályossága e "gesztus" nélkül is érvénybe lépett volna.

1946. február 4-én Tildy Zoltánt Nagy Ferenc váltotta a miniszterelnöki bársonyszékben. A magyar külügy döntést hozott, hogy megpróbálja a szövetséges hatalmakat rávenni, hogy azok a béketárgyalásoknál segítsék, támogassák a magyar békecélokat. Magyarország elsõsorban a Romániával szembeni határkorrekciót, Erdély kérdését látta elérhetõ célnak.
Ennek elsõ lépése az ún. „moszkvai-vizitáció” volt.

A magyar küldöttség április 9-én utazott el Moszkvába, 6 nappal késõbb pedig vissza is tért. Nagy Ferenc naplójából sok minden kiderült, az egykori miniszterelnök például kitért arra, milyen nehéz idõjárási körülmények között kellett utazniuk, de leírta azt is, hogy amikor leszállt a gépük a szovjet fõvárosban, a delegációt fogadó zenekar kottájának egyik felén a magyar himnusz, a másik felén a Szálasi-induló volt.

Már a kezdetekkor egyértelmûvé vált, nem sok jóra számíthat Magyarország.

A szovjet fél, ahogy tudta, megpróbálta bojkottálni a küldöttség munkáját. A delegáció egyik felét például a Moszkva Palotába helyezték el, a miniszterelnököt pedig külön, egy bojár palotába szállásolták el. A kezdeti látszattalálkozások után, a vizitáció negyedik napján fogadta Sztálin a magyar küldöttséget. A „Nagyvezér", akinek mellkasán ott csüngött a „Szovjetunió hõse” csillag jó kedvûnek tûnt.

A tárgyalás egy hosszú asztalnál történt, melynek a végén maga Sztálin ült. A konzultáción sorra merültek fel a magyar kérések - jóvátétel csökkentése, hadifoglyok hazaengedése -, melyeket a szovjet fél a legtöbbször pozitívan fogadott. De a gazdasági, katonai kérdéseken kívül több kínos téma is elõkerült, például a Csehszlovákiával való viszony. A szovjetek végig azt hangoztatták, hogy a két ország közötti lakosságcsere egy nagyszerû lehetõség - hiszen így könnyen rendezõdik a diplomáciai válság Magyarország és Csehszlovákia között, ugyanakkor a magyar fél ezt nem tartotta megfelelõ megoldásnak - leginkább a kisebbségi jogbiztosítások hiányának fényében. Felvidék után elõkerült Erdély helyzete is (melyhez nagy reményeket fûzött a magyar diplomácia). Sztálin ezzel kapcsolatban elmondta, a határkorrekció etnikai szempontból jogos követelés Budapest részérõl.

A következõ napokban még több, nagy volumenû diplomatával találkozott a magyar küldöttség. Így került sor a Vorosilov marsallal való konzultációra, melyen Nagy Ferencék találkozhattak az Egyesült Államok moszkvai nagykövetével is.

A hazautazás elõtt két nappal Sztálin vacsorára hívta a magyar küldöttséget. Az eseményen kötelezõ volt a frakk viselete, a magyarok erre azonban nem voltak felkészülve. Nagy Ferenc memoárjában külön kifejtette, ez számára mekkora gondot jelentett, hiszen még soha nem volt ilyen elegáns öltözetben. A problémát végül azzal oldották meg, hogy a szovjet fél közölte: eltekintenek ettõl a külsõségtõl. Sztálin a vacsora minden fogása után (amely 18 fogásos volt) elszívott egy cigarettát, majd az étkezés végeztével elmondta köszöntõjét. Ebben kitért a Szovjetunió és Magyarország jó viszonyára, véleménye szerint a Horthy-rendszer 1944-ben saját gyengeségét mutatta meg, végezetül pedig elmondta, hogy Moszkva nem kíván beleszólni az ország belügyeibe, mert az szembe menne a szovjet eszmével, a kis népek elnyomásával. A vacsora végeztével Sztálin megérdeklõdte Nagy Ferenctõl, hogy Horthy Miklósról tud-e valamit; mire azt a választ kapta, hogy az ország vezetése csak annyi információt tud az ex-kormányzóról, amennyi beszivárog az országba.

Ezután Sztálin így szólt: „Szeretnék önnek megmutatni egy paraszttárgyú filmet, ha lenne kedve hozzá”. A magyar miniszterelnök erre: „Nagyon szívesen”. Miután mindannyian betértek a Kreml saját mozi termébe, ahol pezsgõ, gyümölcs és csokoládé várta a delegációt. A vetítés alatt a hátsósorokból Szakasits Árpád felkiáltott: „ilyen eredményre csak olyan nép képes, amelynek olyan vezetõje van mint Sztálin”. A megszólított így reflektált a kitörésre: „Kérem, én nem vagyok francia. […] A franciák valamikor szerették a bókot, én azonban nem szeretem”.

A magyar delegáció nyugodt és tiszta lelkiismerettel térhetett haza Magyarországra. Bíztak a szovjet félben, reménykedtek abban, hogy a magyar békecélok ismertetésénél Sztálin és Molotov támogatni fogja az országot.
A Moszkvából való hazatérés után közvetlenül egy nappal, április 16-án Londonban döntés született: az 1938. január 1-i határállapot lesz a végleges Magyarországon.

A döntésrõl a szovjet fél már a delegáció látogatása alatt tudott, sõt a tervezet beterjesztését épp a szovjet fél kezdeményezte. Molotov elõbb értesítette Bukarestet, mint ahogy azt a magyar fél megtudta. A második hidegzuhany pedig az volt hazánknak, hogy Klemen Gottwald prágai kommunista moszkvai látogatása során megkapta a szovjetek engedélyét arra, hogy elinduljon a kitelepítés.

A moszkvai vizitáció ígéretei színjátéknak tûntek ezután.

A hírek nem törték le sem a magyar politikai döntéshozók korai optimizmusát, sem a magyar közvéleményt. A hazai kommunisták (Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Gerõ Ernõ), a kormányzó kisgazdák, illetve Sulyok Dezsõ, Parragi György és Saláta Kálmán között újabb viták alakultak ki az ügyben, hogy az országnak milyen területi korrekciós lehetõségei lesznek majd a békekonferencián. Ugyanis ez volt számukra az utolsó esély. Sajnos nem sokáig.
Május 7-én Párizsban véglegesítették Magyarország határait, azaz a londoni döntést (az 1938-as állapot).

Ez hatalmas sokként csordult át az ország egészén. A kormányzat csak ekkor tudta meg Schoenfeld budapesti amerikai nagykövettõl, hogy „cinkelt lapokkal játszott Moszkvában”.

A magyar diplomácia ezután nyugat felé, az angolszász hatalmak felé fordult, hogy támogatást szerezzen céljai elérésében még a békekonferencia elõtt. Június 8-án küldöttség indult, amely Párizs érintésével Washingtonba repült. Támogatást itt nem tudtak elérni, így tovább repültek Londonba, ahol szintén falba ütköztek. Ezután következett Párizs, de eredményt nem tudott felmutatni hazánk.

A békekonferencia 1946. június 28-án nyitotta meg kapuit, a helyszín pedig a párizsi Luxembourg-palota Clemanceau-terme volt.

A béketárgyalásokon csak bizonyos államok vehettek részt, hozhatták meg a döntéseket. A vesztes államok különbözõ üléseken mondhatták el véleményüket, hozzáfûznivalójukat, nyújthattak be módosító indítványokat. A különbözõ bizottságok döntései nem voltak jogérvényûek, azok ratifikálását a Külügyminiszterek Tanácsa végezte.
A magyar békedelegációt Gyöngyösi János vezette, helyettese Bogár Elek lett volna, de helyette Gerõ Ernõ érkezett Párizsba. Magyarországot képviselte továbbá Károly Mihály (rendkívüli miniszter), Sebestyén Pál (külügyi helyettes államtitkár), Auer Pál (párizsi magyar nagykövet), Faragó László (pénzintézeti vezetõ), Szekfû Gyula (tanácsadó, moszkvai nagykövet), Bede István (tanácsadó), Szegedy-Maszák Aladár (tanácsadó) és Kertész István (fõtitkár). A delegációt további szakemberek segítették.

A magyar delegációt nemcsak „elõírt passzivitás", hanem a körülmények is nehezítették. Bár a küldöttség az elõírtnál hamarabb megkapta a béketervezeteket, azok Magyarországon hatalmas vitát váltottak ki. A képviselõk jelentõs része azon az állásponton volt, hogy semmiképp ne írjuk alá a békeszerzõdést, bár érdekes módon voltak meglepõ hangok is:
Mindszenty bíboros prédikációi, Kodály Zoltán és Tamási Áron nyilatkozatai mind-mind magukban hordozták a pozitív változtatásokat.

Gyöngyösi augusztus 8-án utazott el Párizsba, ahol a tervezett beszédét elõbb kellett elmondania, mert a román Tatarescu már felszólalt a bizottság elõtt, a reflektálás pedig Erdély miatt nem késlekedhetett. De problémát jelentett az is, hogy a külügyminiszter francia kiejtése hagyott némi kívánni valót maga után - ezért a szálláshelyen éjszakába nyúló korrepetáláson vett részt.

Gyöngyösi beszédében 2200 km2-es határ menti sávot kért Romániától, kitért az autonómia kérdésre, megemlítette a Csehszlovákiával való lakosságcsere egyezményt, illetve az ott lévõ atrocitásokat. A magyarországi fiskális viszonyokat is ismertette: a magyar számítás szerint a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság és a szovjet hadsereg ellátása a GDP százalékát tette ki, így a békeszerzõdésben szereplõ jóvátétel igen nagy terhet jelentett az országnak. A tárgyalások alatt pedig Auer Pál és Szegedy-Maszák Aladár a nyugati hatalmakat tájékoztatták, ha megbukik Nagy Ferenc kormánya, akkor a kommunisták veszik át a hatalmat Magyarországon.

Augusztusban a delegáció találkozott Jugoszlávia és Csehszlovákia diplomatáival. Mindkét ország lakosságcserét ajánlott fel hazánknak, elõbbit ratifikálták is, utóbbit viszont - Masaryk támogatása ellenére - Clementis szlovák politikus elgáncsolta, és nem jöhetett létre a kompromisszumos javaslat. Késõbb, a különbözõ szinteken nem sikerült elérni, a magyar javaslatok (leginkább a revízió kérdésében) sorban elbuktak, melynek jelentõs részben az volt az oka, hogy a bizottságokban leginkább szovjet, illetve szovjet-barát és „gyõztes" (csehszlovák, román, jugoszláv) országok képviseltették magukat, angolszász diplomatákkal elvétve találkoztunk.

A területi viták tárgyát képezte az ún. pozsonyi-hídfõ átadása, illetve a magyar 22000 km2-es területi követelés Romániától.

A magyar-román közös bizottsági üléseken a magyar fél hiába engedett, a végén már csak 4000 km2-es határ menti kiigazítást kért, a románok nem engedtek - mivel ez beavatkozás lenne a román belpolitikába. A csehszlovák fél pedig 5 falu átadását követelte, azonban az erre létrehozott bizottság csak (!) 3 falut engedett át Prágának.
Út az új Trianonhoz

1946 õszén minden eddiginél erõsebb presszió érte a kisgazdákat. Támadta õket a közvélemény és a kommunista párt is. Gyakran hangzott el okként: „Horthy-rendszernek köszönhetjük a békét”, mindezért felelõs a „revizionizmus”.

Mindemellett a szomszédos országok - fõleg Csehszlovákia látván a békekonferencián elért eredményei, szerzõdésszegései (lásd: nemzetközi joggal ellentétes Benes-dekrétumok, lakosságcserék) - tovább feszítették a húrt.

A békeszerzõdés nyolc részbõl, 42 cikkelybõl és 6 mellékletbõl áll. Az I. rész a határok biztosításáról és a három falu (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún) átadásáról szól. A II. rész politikai rendelkezéseket, a III-IV. részek katonai rendelkezéseket, az V. rész a kárpótlást és a jóvátételt, a VI. gazdasági, a VII. a dunai hajózást és a VIII. pedig a zárórendelkezéseket tartalmazza.

A magyar kormány január 10-én, 17-én és 24-én vitatta meg a békeszerzõdést. Az aláírás 1947. február 10-én, a párizsi külügyminisztérium Óra palotájában hat óra környékén történt meg. A szignál azonban csak szimbolikus volt, hiszen hatályossága e „gesztus” nélkül is érvénybe lépett volna.
Fotó: Magyar Távirati Iroda Rt.
A magyar politika sokat változott az 1947-es évben. Leálltak a csehszlovákiai deportálások, ismét tárgyalások indultak a két ország között a közvélemény és Jugoszlávia nyomására. Február 25-én elhurcolták Kovács Bélát, letartoztatási hullám indult el az országban. 1947 májusában Nagy Ferenc miniszterelnök urat pedig emigrációba késztették…
Link

Hozzászólások

254 #1 mujko
- 2017-02-11 14:39
Istenem ezért halt meg Bárdossy László mert nem irta alá ,nem támogatta Hitlert Prinz Eugen GRU-ban mert tudta az Magyarország igába hajtását jelentené ismét . És nem szabadulnának a zsidó béklyóból az elrabolt területen élõ véreink.Ezért hallt,vettet önkezével véget Tisza István is búcsúlevele utolsó mondata így hangzott remélem halálommal hazámat szolgálom.És így nem támogatta Savoyai Jenõ álmát .
116 #2 livia
- 2017-02-11 20:08
No, most akkor Tiszát tényleg megöngyilkolták, vagy önkezével? Kezdem hülyének érezni magam. Bocs Mujko, végül is nem voltam ott, és most hallom az ötvenedik verziót, de végül is? Akkor se hiszem, hogy a feleségét, és a családját védtelenül hagyta csak úgy. No, szerintem megölték, cáfoljatok meg, nyitott vagyok. Bárdossssynál még nem tartok, eddig nem jutottam. Van mit bepótolni. No, a történelmet mindig a gyõztesek írják. Mi meg azt hisszük el belõle, amit akarunk. A népnek meg lassan száz éve szájzára van. Csak csöpögtetik a féligazságokat. No ,és leszegett fejjel? Kérdezd meg már a szomszédodat, mikor látta utoljára a csillagokat, no, és tudja-e még, milyen színû az ég, no, tanulta ugyan, de vajon látta-é? Gyanítom, kevesen.

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Generálási idő: 0.66 másodperc
2,966,695 egyedi látogató