Nem nõnek, de nem is férfinak való, de még Embernek sem ez a moslék és ez a csürhévé tett "megmentendõ" zombi banda, ezt lássuk be! Igaza van, bár még bele se kezdett igazán. Tényleg, tudtok neki munkát adni? Vagy legyen hímzõ-hámzó? Minden hülyesége ellenére is nagyon megértem. Ha nem lenne ez a kellemes társaságtok itt, már én is visszavonultam vona. De így....esélytelen. Nincs munkája, sehol nem akarják, nem merik alkalmazni Sándor Má­­riát, a fekete ruhás nõvért. Társai elmaradtak, nincsenek mögötte az orvosok, az egészségügyi dolgozók sem. Nem ment fel a Tanítanék Mozgalom tüntetésének színpadára, nem mûködteti honlapját, egyesületét, nem járja a vidéket. Állandósuló konfliktusai miatt öngyilkosságot kísérelt meg. Azt mondja, békében szeretne élni, emelt fõvel kilépni a közéletbõl. Egyszer már abba akarta hagyni, mégis maradt. Kár volt, ráment az egészsége.

Fekete ruhában van most is, ahogy megismertem, ahogy mindenki megismerte. A kávéhoz teát, a teához kávét iszunk, az alacsony vérnyomással már nem lesz bajunk, neki amúgy is folyton magas. A presszóüvegen túl a pesti utca ugyanolyan csendes, mint mi. Nem tudjuk, mihez kezdjünk a kimondott szavakkal. Például azzal, hogy most azt mondja, végleg elbukott, tényleg vége.

Fotó: Riskó Gáspár

Sándor Mária nem ad interjút, azért találkozott mégis velem, mert miután feltûnt az RTL Klub egyik mûsorában, én írtam róla az elsõ portrét. Akkoriban jártam a lakásán, elhoztuk lányát, Ilonát az iskolából, rohant, mint mindig. Azt mondja, ha gondolom, megírhatom a történet végét. Így akarja befejezni, emelt fõvel kilépni. Biztosan ezt akarod, kérdezem. Lehajtja a fejét, biztosan, feleli.

Nem ment föl a színpadra a Tanítanék Mozgalom vasárnapi tüntetésén, már nem mûködteti Facebook-oldalát, lezárta a honlapját, nem járja a vidéket, egyesületét is csendben parkolópályára tette. Még elmegy Angliába az ott élõ magyarokhoz, meghívták, nem tudja már lemondani. Aztán pont.

Egyszer már feladta, mert úgy látta, éppen azok a kollégák, akikért küzd, megalkuvók. Jó a jelenlegi helyzet nekik, fõleg az orvosoknak. Mégis visszatért, mert elvárták tõle, hogy visszajöjjön. Bízott benne, hogy újra lehet kezdeni, hogy lesz egy kórházigazgató, aki kimondja, ne tovább! De most már látja, mekkorát tévedett. Közben ráment az egészsége.

Végre felhívta az orvosát, lassan fél éve halogatta. Pedig rég meg kellett volna mûteni. Inkább vidéki utat szervezett, fórumokra járt, eltemettette egy távoli rokonát, mert nem volt más, aki megtegye, vagy gyerekeknek adományruhákat válogatott. Sír, széttárja a kezét:

– Csak magamat hibáztatom. Hittem az emberekben.

Nincsenek mellette a társak, akik hitték, õ lesz a messiásuk, a zászlójuk, amit fel lehet mutatni a néma Kossuth téren, az ernyõkön kopogó esõben. Most haragszanak rá, mert nem így lett. Bántották és õ is bántotta õket. Mindig ilyen volt: egyszerre indulatos és szelíd. Korábban mesélte, még apácaként megharagudott egyik Szent Orsolya-rendbeli társára, és egy üveg sót szórt a rántottájába. Persze bûnhõdött, tartományfõnöke takarításra ítélte.

– Nem vagyok alkalmas vezetõnek. Mindenkinek hiszek, aztán rájövök, mások csak saját céljaikra akarnak felhasználni. Azt hittem, az emberek jók. Rájöttem, nem azok. A legtöbben önzõk, épp a nyomor miatt, amiben élnek: az állandó nélkülözés, az állandó igazságtalanságok miatt. Csalódtak bennem, csalódtam bennük. Soha nem a saját érdekeimért küzdöttem, hanem a legkisebbekéért. Ha ajándékot kaptam, szétosztottam. Még virágot sem hoztam haza, azt is továbbadtam. Aztán ez is lassan elvárássá vált.

Sír még mindig. Konfliktusok között él, nemrég öngyilkosságot kísérelt meg, felvágta az ereit, de megmentették. Nem akart soha ellenzéki megváltó lenni, nem akart pártot alapítani, nem képzelt el politikai jövõt magának. Azt mondja, csendben tenni szeretne a legkisebbekért, felkelni hajnalban, ahogy szokta, vasalni, fõzni, Ilonát elvinni az iskolába. Utána elmenni dolgozni, állni a gyerekágyaknál.

– De csak mint segédápoló. Legkisebbként. Soha a korruptakkal közösséget nem vállalok.

Jelenleg nincs munkája. Ahogy belép az ajtón, felismerik, a felvételi beszélgetések után zavartan vagy határozottan célozgatnak arra, hogy nem értenek egyet vele. Az intézményvezetõk tudják, a hatalom veszélyesnek tartja, olyannak, aki hatni tud az emberekre, aki nem alkuszik.

Amikor feltûnt a közéletben, politikusok, el­­lenzéki potentátok keresték, pártvezetõk akartak beszélgetni, fotózkodni vele, õ meg nyitott volt mindenkire. Fellépése nyomán fekete ruhás tüntetéshullám indult, virrasztott, hidat foglalt, médiumoktól, civilektõl kitüntetéseket kapott, még egy színdarab is készült, amit a története inspirált. Ha ezt a szülei megérték volna, talán el sem hiszik, mi lett a konzervatív családból származó lányból.

Mesélte egyszer, hogy a háromgenerációs budai házban a nagypapa ült mindig a fõhelyen. Amíg õ nem szedett, senki sem nyúlt az ételhez. Tõle balra ült a pirospozsgás arcú nagymama, hátrafésült, galambõsz haját hálóval szorította le. Õ fõzte az ebédet, tartotta egyben a tizenegy tagú családot. Óriási volt a kert, kalandozások világa. Már nincs meg a ház, nem élnek a szülõk, a gyerekkor talán a nagymama halálával foszlott szét, Mária karjai között hunyt el. A nõvér álma pedig most látszik elenyészni.

Hol vannak az orvosok, az egészségügyi dolgozók, akiket a csepeli Jeannne d’Arc hívott? A sereg nem akart felvonulni, csak kis szabadcsapatok jöttek, amelyekkel hajnalig tartó, lázas klubesteket lehetett tartani a Kossuth téren, Siófokon vagy Baján. Ez nemcsak a gyõzelemhez volt kevés, hanem ahhoz is, hogy a mozgalmat egyhitûnek, egyakaratúnak lehessen nevezni.

Mária nemrég levelet kapott egy külföldön élõ ismerõsétõl. Rámutatott, mi a különbség a lázadás és a forradalom között. Az ismerõs szerint Mária az idõk végezetéig lázadozhat, akkor sem lesz eredménye.

– Már csak a forradalomban hiszek. Itt mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti. Jussunk be, legyünk ott a fazéknál. Ezért mindent megtesznek, egymást könyökölik. Ez nem az én világom.

Ki vagy te, Sándor Mária, és mit akarsz? Volt értelme? – ezt kérdezi magától. Pedig régen tudta a választ: én csak egy ápolónõ vagyok. A hatalom ennél többre tartotta, bele-belekóstoltak, kihasználták. Tudja, most is utána fognak nyúlni, megbosszulják.

Elbúcsúzunk, hazamegy, nemsokára fotót küld: ruhák száradnak a fregolin. Hív, magyarázza a képet: kimosta az adományként kapott gyerekruhákat, és elviszi abba az árvaházba, ahova legutóbb állásra jelentkezett – de nem vették fel.

Azt mondja, legalább a gyerekek boldogok lesznek.
Link