Közelítenek! A viccet félretéve, de bánhatja már a két falu, hogy "vissza lett csatolva". Élt egyszer egy angol, aki messze hazájától súlyosan megbetegedett. A magyar orvos megmûtötte, ápolta, barátságot kötöttek, az angol pedig hálából visszaadott Magyarországnak két elcsatolt falut. És ez nem is mese.

A trianoni “békeszerzõdésrõl” sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy a legkisebb mértékben is figyelembe vette volna az etnikai határokat. A dokumentumra 1920. június 4-én került a pecsét, a magyar nemzetgyûlés 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki.

A végrehajtás viszont évekig elhúzódott, és nemcsak a Rongyos Gárda nyugati ellenállása miatt. A helyszíni munka, az új határvonal sok méricskéléssel, vitával övezett gyakorlati kijelölése 1921-tõl 1925-ig tartott – itt olvashat arról, pontosan hogy is történt. Úgynevezett határmegállapító bizottságok végezték, amelyekben a magyar magát adott szomszédos ország és a Szövetséges Társult Hatalmak delegáltjai vettek részt.
Elszállni látszott Krepuska doktor befektetése

Álljunk meg itt egy picit, és ugorjunk vissza az idõben, egészen 1905-ig. Ekkor érett meg ugyanis Prof. Dr. Krepuska Géza, a Szent Rókus Kórház fül-orr-gégész professzorában az elhatározás, hogy spórolt pénzének megfelelõ befektetést keres. Megvásárolt egy bazaltbányát is rejtõ 2107 holdas birtokot Salgótarjántól északra, Somoskõ és Somosújfalu határában.

A bánya jól jövedelmezett, a doktor pedig sok idõt áldozott itt ásványgyûjtõ szenvedélyének hódolva. Aztán 1920. június 4-én azzal kellett szembesülnie, hogy birtoka már a csehszlovák állam területén fekszik – bár a szerzõdés írásban rögzítette a kártalanítást, félõ volt, hogy az északi szomszéd egy fillér jóvátétel nélkül államosítja az egészet.

Krepuska doktor a zsörtölõdésen kívül mást nem tehetett, ám azt annál intenzívebben gyakorolta: fûnek-fának, barátainak, kollégáinak, de még pácienseinek is folyton errõl panaszkodott. És ekkor jött a mesébe illõ fordulat.
A beteg angol és megmentõje

A csehszlovák-magyar határrendezõ bizottságban a két érintett országon kívül Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán képviseltette magát. Egy napon pedig a bizottság egy angol tisztje épp fõvárosunkban volt, amikor súlyosan megbetegedett. Nem tudni, pontosan mi volt a probléma, valamilyen fül- vagy gégebetegségben szenvedett.

Természetesen az ország legjobb szakorvosa, Krepuska Géza professzor megoperálta az angol beteget, aki teljesen felépült a korábban állítólag gyógyíthatatlannak tartott kórból.

Természetesen páciensének is elpanaszolta nagy veszteségét, és elérte, nyilván az angol tiszt hálája jeléül, hogy a bizottság tartson helyszíni szemlét Somoskõn és Somoskõújfalun. Így is tettek, amikor pedig az antant tisztek a faluban sétáltak, magyar kísérõik javasolták, szólítsák meg az embereket szlovákul, beszélgessenek el velük.
Dr. Krepuska Géza (Wikipedia)

Csakhogy a színmagyar településeken senki nem beszélte a nyelvet, a lakosok csak néztek értetlenül. És akkor elindult valami: a nagyhatalmak képviselõi a helyszínen megértették, amirõl a tárgyalóasztalnál tudomást sem vettek.
A Népszövetség döntött

Budapestre visszatérve tárgyalásokat kezdtek a “helyzet tisztázására”. Hosszas procedúra vette kezdetét, a magyarok mindent bevetettek. Néprajzi és etnikai érveket hoztak, de még azt is bebizonyították, hogy egyedül Krepuska doktor bazaltja alkalmas a városi utak kövezésére. És nehezen bár, de gyõztek.

A bizottságban szavazategyenlõség alakult ki, miután csak a magyar az angol és a japán képviselõ támogatta a terület visszatérését. Az ügy több mint egy évig járta a legmagasabb fórumokat, míg végül a Népszövetség 1923. április 23-án meghozta döntését: Somoskõ és Somoskõújfalu, a környékbeli bazalt és szénbányák egy részével együtt visszatért Magyarországhoz, hazánk ráadásul kitermelési jogot kapott a Csehszlovákiában maradt bazalt kitermelésére.

Ezzel Magyarország – hivatalosan 1924. február 15-én – 15 négyzetkilométernyi területtel és 2500 lakossal gyarapodott.

(Kiemelt kép: Fortepan/AR)
Link